 |
Veress D. Csaba:
Magyarország hadikrónikája 1944-1945A II. világháborúnak már eddig is milliónyi irodalma áll a tisztelt olvasó rendelkezésére. A kérdés ennek tükrében már nem is az, hogy képet kapjunk a világtörténelem eme pokláról, hanem az, hogy melyik köteteket vegyük elő, ha történetesen utána akarunk nézni valaminek. Pontosan ezért hívjuk fel a figyelmet egy olyan kiadványra, amely önmagában is elegendő útmutatásul szolgál. Elegendő, mert minden érzelmi megnyilvánulás és személyes kiegészítés helyett a puszta tényeket veszi alapul.
A szerző, Veress D. Csaba hivatásos történészként közel négy évtizede foglalkozik a II. világháború egyik fontos hadműveleti térségének, a Kárpát-medencének katonai történéseivel. - olvashatjuk a 450 oldalas vaskos kötet ajánlójában.
A források túlnyomó többségét német, kevésbé magyar irattári és mikrofilmes anyagok szolgáltatták, miközben a szovjet hadsereg forrásanyaga továbbra is kutathatatlan. Elzárkózásukra jellemző, hogy még Paskevics 1849-es(!) magyarországi hadjáratának részleteihez sem férhetnek hozzá a történészek. Külön kiemelném a németek nem ritkán gáláns megnyilatkozását az ellenfélről, míg hasonló gesztusról a szórványos orosz dokumentumokban véletlenül sem bukkantam. - nyilatkozta Veress D. Csaba, aki 18 esztendőt töltött az információk begyűjtésével. Az aprólékos, és a hadiesemények minden részletére kiterjedő, 33 oldalnyi archív felvétellel színesített kordokumentum az eddigi legrészletesebb kiadvány, amely napra lebontva követi az akkori államhatárokon belül - tehát a visszacsatolt Észak-Erdélyből kiindulva a Vas-megyei Nemesmedvesig - lezajlott hadműveleti lépéseket. A teljes anyag két kötetben foglalja össze ezt az időszakot, a most megjelent első rész 1944 november 7-vel záródik, a második a tervek szerint Karácsonykor kerül a boltokba. Hogy mégis most hívjuk fel a figyelmet erre a tanulmányra, annak egyetlen oka, hogy noha a Vörösváriakat közelebbről érintő hadi események a második kötetben olvashatók, az előzmények ismerete nagyban segítheti a település környéki hadműveletek megértését.
Egy háború felidézése mindig is sebeket szakít fel a túlélő bajtársakban, a rokonokban, családtagokban. Az ilyen konkrétumokat tartalmazó kiadványok azonban mégis elengedhetetlenül fontosak, kivált a magyarság számára, hiszen II. világháborúban játszott szerepét időnként még napjainkban is elferdítve igyekeznek bemutatni. Arról nem is szólva, hogy a rásütött „utolsó csatlós" bélyeggel lényegében minden szenvedését figyelmen kívül hagyták. Márpedig a magyar lakosság is megszenvedte a háborút, a magyar katona pedig hős volt, ám ennek ugyanúgy nem szenteltek figyelmet, mint Sztálin azon kijelentésének, hogy a „magyar kérdés csupán vagonkérdés".
A Militaria-Történelmi Hagyományőrző Hadisírgondozó Alapítvány gondozásában megjelent könyv pusztán a tények közlésével is emléket állít a magyar és német katonának.
Sz.G.
Slötyi-hal
Jelen förmedvényem megírásában egyetlen szégyenteljes, önző cél vezérel: Legyen ehető a Slötyi-ből fogott hal! Barátaim és ismerőseim jól ismerik számos gyöngéim egyikét, nevezetesen azt, hogy a halat mértéktelenül szeretem. Minden fajtáját, legyen az édesvízi, tengeri hal, legyen főzve, sütve, akár legyen csak pácolva. A jó halnak halszaga van. Egyedül a büdös halat nem szeretem. Barátaim gyakran hoznak ajándékba halat, nyersen, vagy elkészítve, de bármilyen rafináltan legyen is fűszerezve, a Slötyi-halat csalhatatlanul megismerem: büdös. Néhány éve még csak zavart a penész szag, de újabban ez olyan erőteljessé vált, hogy minden illemszabály ellenére, a Slötyi-halat már nem tudom megenni. A jelenség egyértelműen jelzi azt, hogy a Slötyi (vagy a Slötyik) megkezdte haldoklását.
A bányatavak a természet testén okozott sebek, amelyeket a természet önmaga szokott begyógyítani. Ez folyamat a mi tavaink esetében is megfigyelhető. A magas, homok partfalak lassan- lassan omladoznak, a víz algásodik, egyre több benne a szerves anyag. A jelenséget gyorsítja az, hogy a Slötyi vize a község alatt keletkező talajvíz, amelyet szerves anyagban dúsított az elmúltévtizedekben a község által „termelt" szennyvíz, amely a vízhálózat és a csatorna rendszer kiépítése közti időbeli eltolódás okozott. Hasonló gondokat okoztak a felszíni hozzáfolyások, amelyekbe némely élelmes emberek és intézmények „direktben" kötötték be végtermékeiket. A fent említett gondokat tetézte az elmúlt évtizedekben gyakorlattá vált halászati szokás, amikor is süldő-pontyokat telepítenek a vízbe, majd intenzív etetéssel hizlalják fel azokat horogéretté. A tápanyag, valamint az ún. beetetés során a vízbe kerülő egyéb szerves anyag szintén jelentős mértékben járul hozzá az atrofizáció gyorsulásához. A halak húsának elbüdösödése egyértelműen jelzi, a tó, vagy a tavak fenekén méteres iszapréteg gyűlt össze, amely erjed, gerjed. A jelenségeken sokat enyhítene az a csapadékvíz mennyiség, amit egy-egy kiadós zápor juttat a tóba, de megfelelő partvédelem hiányában, gyakran fordul elő az, hogy az ár sok-sok köbméter földdel tölti fel a nagy tavat, de kicsiben ez történik a többivel is. Az ötödik, a Cigány-tó már megszűnt tónak lenni. A fentiekben leírtak csak tüneti jelenségek. A gondok valódi gyökere a tavak tulajdoni viszonyaiban rejlenek. A tulajdonos az állam, aki a horgászati jogot bérbe adta a Horgászok Szövetségének. Az állami tulajdonos ezzel le is tudta magáról a terhet. A Horgászok Szövetsége nem rendelkezik akkora anyagi erővel, hogy a tavakkal kapcsolatos problémákat orvosolja, különben sem csak orvoslásról van szó jelen esetben, hanem nagyvonalú fejlesztés igényéről.
A tavak vízutánpótlása a község alatt és felett képződött vizekből származik. A terület körüli vidék infrastruktúrájának fejlesztése is az önkormányzat felügyeletével kell, hogy történjék, így logikusnak látszik az a megállapításom, hogy el kell érni - társadalmi összefogással - azt, hogy a tavak és állami tulajdonú vidéke önkormányzati tulajdonba kerüljön, még akkor is, ha valamely testület ezt kényelmi okokból nem óhajtja. (Ez utóbbi megjegyzésemet azért tartom fontosnak, mert az ősszel választások lesznek.) A vételártól nem kell megijedni, mert fel kell ajánlani az elmúlt öt év során az államnak a terület után befolyt összeget, pontosabban az inkasszált hasznot.
Az önkormányzati tulajdon megvalósulása esetén létrehozható egy, a község igényeit kielégítő szabadidő, sport- és kulturális centrum, amelyben a horgászok és fürdőzők, valamint körhintások és céllövöldések is megtalálják számításukat. Ellenkező esetben előfordulhat az, hogy valamely haszonleső, őrült elme kitalálja milyen célszerűen lehetne ezeket a bányagödröket regionális szemét lerakónak felhasználni, mint az az elmúlt évtizedekben községünkben már megtörtént. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor, valamint a Lőcsei utcai agyaggödrökre, amelyeket az akkori tanács szeméttel töltött fel. Ezen telkek tulajdonosai talán nem is tudják milyen időzített bomba ketyeg a talpuk alatt. A Slötyi tavak jelenlegi sorsuknál többet érdemelnek.
Pilisvörösvár, 2002. július 15.
Szauter Rudolf
