 |
Pista bácsi, a kulák
Fiatalabb vagy feledékenyebb olvasók számára, valamint azért, hogy véleményemet elmondhassam, szükségesnek érzem a kulák fogalmának körüljárását.
1945-ben, amikor Rákosi és hasonszőrű elvtársai a moszkvai vonatról leszálltak, nemcsak Lenin és Sztálin tébolyult eszméit, hanem azok megvalósítását szolgáló intézményrendszert is magukkal hozták. Rákosiék hazaáruló mivoltát mi sem jellemzi jobban mint az a tény, hogy a magukkal hozott programcsomag a Szovjetunióban már totális kudarcot vallott. Iszonyatos nyomor, éhínség, sőt milliók éhhalálával járt a „program" gyakorlati alkalmazása. Ez azonban nem zavarta őket abban, hogy ajándékba hozzák nekünk. Ennyi erővel akár a dögvészt is elhozhatták volna sztaniolba csomagolva.
Az intézményrendszer legfontosabb célja a vagyonos polgárság likvidálása volt, akár fizikai megsemmisítés, akár vagyoni ellehetetlenítés árán is (államosítás, vagyonelkobzás, stb.). Falun ez úgy történt, hogy ide kitalálták a kulákságot.
Kuláknak jelölték ki a falu legtekintélyesebb, legvagyonosabb gazdáit. A kulákság relatív fogalom volt, mert szegényebb vidéken kuláklistára került olyan kisgazda is, aki gazdagabb vidéken szegényparasztnak számított volna. A cél az volt, hogy minden településen legalább egy kulák legyen, akire az agrárproletárokat rá lehetett uszítani a gyűlölet és irigység felkeltésével. A kulákság bűnbaki célokra is alkalmas volt. A kétbalkezes baloldaliak téveszméi a gazdaságpolitikában is „diadalmaskodtak". 1948-as hatalomra kerülésük után két évvel áru- és ezen belül élelmiszerhiány támadt, amiért a kulákokat lehetett felelőssé tenni.
Pilisvörösváron a kuláklistára több személy is felkerült.
Közöttük a leggazdagabb és legtekintélyesebb a Fő utcán lakó Fetter (Kaupli) István volt. Pista bácsinak kb. félszáz hold földje, komoly kapacitású vágóhídja, mészárszéke, boltjai voltak. Övé volt a Fô utcán a két legszebb ház. Pista bácsi vagyonát nemcsak az ingatlanok képezték, hanem szorgalma, szaktudása és humanizmusa is.
A kommunista rendszer elkobozta házait, földjeinek nagy részét, a vágóhídját, mészárszékét államosította. Ezt a tekintélyes polgárt megélhetési nehézségek elé állította.
Saját házában bérlőként lakott, ennek ellenére állandó zaklatásnak vetették alá. Családja sem emlékszik arra, hogy hányszor hurcolták el, hol a helyi, hol a járási rendőrségre, hol internáló táborba. Hiába, no! Akkortájt nagy kereslet volt a kulákok iránt, és Pista bácsi ennek a célnak tökéletesen megfelelt.
Pista bácsiról két gyermekkori emlékem maradt. 1952-ben az akkori Népboltnak az áruhiány miatt üres kirakatát kulákellenes propaganda céljaira rendezték be. Az elsô akció Pista bácsi ellen irányult. Kiállítottak egy zsák iszonytatóan üszkös búzát. Mellé helyeztek egy táblát, amelyen Fetter Istvánt a dolgozó nép ellenségének nevezték, mert ezt az ocsmány gabonát leadva akart eleget tenni beadási kötelezettségének. Pista bácsi ezt az akciót megúszta, mert amikor elvitték, magával vitte a csávázószer maradékát, amivel a vetômagot kezelte. Ezt az akciót - mint sok másikat - egy Nagyné nevezetű tanácselnöknô vezette, akit egyébként hamarosan kidobtak az elvtársai, mert a kulákoktól elrekvirált kukorica egy részét „spontán privatizálta". A népbolti kiállítás - egyébként - központi receptre, a központ által biztosított anyaggal készült. Voltak olyan falvak, ahol a túlbuzgó aktivisták a zsák mellé, táblával a nyakában, a parasztot is „kiállították".
A másik emlékem az, amikor Pista bácsi a szeneskocsi bakján ül. Az egzisztenciálisan nehéz helyzetbe hozott kulákcsalád feje úgy oldotta meg a létkérdését, hogy maradék tartalékából vett két szép lovat, gumirádlis kocsit és 52 éves fejjel nekilátott szenet szállítani. Naponta többször fordult, ha Szentivánról szállított. De ha Dorogról, akkor csak egyszer. A lerakodás többnyire az ô feladata volt. Emlékeimben Pista bácsinak mindig szénporos az arca. Nem tudom másként elképzelni, pedig láttam ôt ünneplô ruhában is, templomban és egy szomorú temetésen is. Hogyan bírhatta idős korban ezt a nehéz fizikai munkát? Azért, mert nagygazda korában sem kímélte magát. Részt vett a vágóhídi munkában, ha kellett, szántott, vetett.
Zaklatása ‘56 után sem szűnt meg, vagyonából sem kapott vissza semmit, ‘57-ben kétszer is elhurcolták. A jóságos Kádár csak a Rákosiék által bebörtönzött kommunistákat rehabilitálta. 1960-ban Pista bácsit viszonylag szelíd erôszakkal, maradék vagyonával együtt bekényszerítették a tsz-be, ahol ezt a nagytudású embert éjjeliôrként alkalmazták a tehenészetben. Itt is állandó rendôri ellenôrzésnek volt kitéve, nehogy „ez a nép ellensége" szabotázsakciót hajtson végre. Egyszer rajta is kapták azon, hogy a szocialista „munkamoráltól" megfertôzött tehenészek által szomjasan hagyott állatokat itatta.
Alig érthetô számomra a létezô szocializmus erôszakszerveinek ez a makacs üldöző mániája. Vagyonának elkobzása után Fetter István már - elvileg - nem volt veszélyes, csak az ôt övezô tisztelet és a tekintélye maradt érintetlen. A rongy alakoknak nyilván ez fájt. Egy példát errôl a tiszteletrôl, és, hogy itt is szerepeljen egy tisztességes rendôr. Egy este Pista bácsit felkereste egy helyi rendôr, és megkérte arra, hogy reggel 6-ra fáradjon be az őrsre, mert 7-kor jönnek érte. Elvileg már az este be kellene kísérni ôt, de otthon kényelmesebben tudja magát kipihenni.
Jótékonysága közismert volt. Igaz, ô nem jótékonykodott, hanem csak adott. Rendes étket a napszámosának, segítséget a rászorulóknak. 1928-ban a bányászsztrájk idején, ami nagy éhezéssel is járt korlátlan hitelt adott a bányászoknak a telepi boltjában, sôt a legelesettebbeknek élelmiszersegélyt is. Ez a tény elhangzott egy falugyűlésen, ennek nyomán a kuláklistáról levették ugyan, de - valamilyen adminisztratív hiba miatt - az egyéb listákról nem, mert a zaklatás tovább folyt.
Feleségem nagyanyja gyakran mesélte, hogy amikor egy felhôszakadás elvitte a házukat, fedél nélkül maradtak hat gyerekkel, akkor sok felôl kaptak segítséget, „de a legtöbbet a Kaupli Pista segített. Adott téglát, újat is, gerendát is és minden héten húst is, hogy a hét végén legyen mit enni."
Nagymamáék nem voltak Fetterék napszámosai, hanem csak szomszédok, akik hat gyereket neveltek és nagy bajba kerültek. Pista bácsi segített. Legjobb napszámosai a család barátaivá váltak, akik segítségére akkor is számíthattak, ha nem volt éppen munka és akik ôt akkor sem hagyták el, amikor ô már nem volt nagygazda.
Fenti soraimmal nem egy elhunyt embernek óhajtottam reklámot csinálni, bár ô ezt is megérdemelné, hiszen egy ember addig él, amíg tetteire emlékeznek. Múltba merengésem fô célja néhány, még ma is élô elôítélet rombolása (kulák, zsírosparaszt, stb.). El szerettem volna mondani azt, hogy nemcsak spontán privatizációval és kárpótlási jegyekkel való manipulációval lehet vagyonra szert tenni. A jótékonykodás, a keresztényi szolidaritás nem teszi tönkre a vagyonos embert.
Szauter Rudolf
Pvvár, 2002, pünkösd hétfôjén
