
Bevezetés
a Tai Chi történetébe és filozófiájába
Mint ahogy szerte a világon, Pilisvörösváron
és környékén is egyre népszerűbb a Tai Chi. Kevesen ismerik e keleten
gyökeredző sportot, reméljük, többen szívesen látnak néhány gondolatébresztő
sort e kicsit misztikusnak tűnő szemléletmódról!
(Tai Chi gyakorlatokat látunk Jimi Hendrix „Rainbow Bridge" című filmjében
is. - Sz.G.)
A Tai Chi olyan mozgásrendszer, amelyben a gyakorló mozdulatai összhangban
vannak a testében és tudatában zajló folyamatokkal.
Az emberek különböző okokból kezdenek el Tai Chit gyakorolni szerte
a világon. Néhányan a gyakorlás adta nyugalomért, mások fizikumuk, egészségük
fenntartásáért, megint mások a küzdőművészetük tökéletesítéséért. Rengeteg
képzőművész, sőt sportoló is rendszeresen végzi ezeket gyakorlatokat,
hogy elérje azt a tudati és fizikai lazaságot, nyitottságot, amelyre
szüksége van alkotása megkezdésekor. A Tai Chi ilyen széles körű elterjedésének
valószínű oka az lehet, hogy magával az ember lényegiségével foglalkozik,
azaz a Tai Chi a belső biológiai és tudati működésünk megnyilvánulása
a mozgásban. Segíti az egyént alapvető stílusának kialakításában, így
szinte az élet bármely területén előnyöket biztosít.
Általában a Tai Chi létrehozását az
i.sz. 13. században, a Sung-dinasztia alatt élt Chang Shan-Fonnak tulajdonítják,
mert ő kombinálta először a kígyó és fehér daru stílusok technikáit
belső erővel. (A belső erő a Chi használatának képessége. A belső erő
ellentéte a külső erő, amikor is az erőt kizárólag izommunkával hozzuk
létre. A külső erőnek határai vannak, a belső erőnek viszont nincsenek.)
Miközben a híres Shaolin templomok harcművészei Da Mo, az indiai buddhista
révén már ismerték a belső erőt, Chang Shan-Fon volt az első, aki olyan
stílust használt, amely teljes egészében öszszekapcsolta a belső erőt
a harci technikákkal. Bár sokan őt tartják a Tai Chi szülőatyjának,
lehetséges, hogy a stílus valójában a Wu Dan hegységbeli Shaolin templomokban
jött létre. Amikor Chang élt, a Shaolin harci rendszerei már 800 éve
léteztek és számos kolostorban továbbfejlesztették Da Mo belső erőre
épülő módszereit. Nagyon könnyen elképzelhető tehát, hogy valójában
ezekben a kolostorokban született a Tai Chi.
Csak a 18. század közepétől ismerjük
pontosan a Tai Chi történetét. Akkoriban egy Chen Chang Shen nevű ember
tanította a művészetet rokonainak és néhány kiválasztottnak. A hagyományok
szerint a legtöbb harcművészetben a tanítványok csak a rokonok és a
hasonló nevű emberek közül kerülhettek ki, csak nagyon ritkán juthattak
be a családba idegenek is. -Chen Chang Shen Chen Jar Gaóban, Huo Nan
megyében élt és ott oktatta saját családjára jellemző Tai Chi stílusát.
Élt arrafelé egy ember, akit Yang Lu
Shannak hívtak (1780-1873). Yang Lu Shann szeretett volna Tai Chit tanulni,
de nem volt a Chen család tagja, ezért nehezen jutott be hozzájuk -
végül mint szolgáló került a házhoz. A háztartás tagjaként Chen Chang
Shen tanított ugyan neki Tai Chit, de csak a tudás felszínét. Yang Lu
Shann sokáig csalódott volt, hogy nem juthat hozzá a harci alkalmazás
kulcsaihoz, de ennek ellenére szorgalmasan gyakorolt.
Nagyon
lassan haladt, egészen egy bizonyos éjszakáig. Ezen az éjszakán távoli
kiáltások verték fel. Amikor felkelt, hogy megkeresse a zaj okát, meglátta
Chen Chang Shent és tanítványait, akik éppen gyakoroltak. Yang Lu Shann
elbújt és elleste a harci alkalmazás titkait, például a Hun és Ha módszert,
amely kiáltások segítségével növeli a küzdő erejét. Ez idáig nem tudta
használni tudását harc közben, hiába ismerte a pusztakezes formagyakorlatot,
ezek után azonban rendszeresen megleste az éjféli gyakorlókat és egyedül
tökéletesítette tudását.
Egy napon Chen Chang Shen felkérte,
hogy küzdjön meg tanítványaival. Legnagyobb meglepetésére azonban a
legjobbak sem voltak képeses Yang Lu Shannt legyőzni, ezért attól a
naptól ténylegesen is tanítványává fogadta és teljes mélységben átadta
neki a tudást.
Yang Lu Shan azután Pekingbe ment,
ahol három gyermekét és másokat is tanított. Legidősebb fia hamar meghalt,
de a másik két gyermek elsajátította mindazt, amit ő Chen Chang Shentől
tanult. Kettejüktől ágaznak el a Tai Chi különböző stílusai és ekkor
vált a rendszer igazán népszerűvé.
Először is, Yang Pan Huo (1837-1890),
a második fiú számos embernek átadta tudását, köztük Wu Chun Yunak is.
Wu Chun Yu megtanította fiát, Wu Chien Chunt, aki később módosította
a stílust és létrehozta a Tai Chi Wu-ágát. A Wu-stílus főleg Hong-Kongban,
Szingapúrban és Malájziában népszerű.
A harmadik fiú, Yang Chien Huo (1842-1916)
nagyon fontos szerepet töltött be a Tai Chi mai formájának kialakulásában,
hiszen az ő harmadik fia, Yang Chen Fu (1883-1935) építette végül ki
azt a formát, amit most Yang-stílusú Tai Chi Chuannak hívunk. Yang Chen
Fuig a Yang család lényegében Chen Chang Shen stílusát oktatta, Yang
Chen Fu volt az, aki saját ötleteivel és változtatásaival létrehozta
a tulajdonképpeni Yang-stílust. Ugyanakkor Chen Chang Shen eredeti stílusát,
a Chen-stílust a mai napig ismerik és gyakorolják.
Bár
Yang Chen Fu volt a stílus megalapozója, csak húsz éves kora előtt nem
sokkal kezdett el gyakorolni, addig ellenállt apja kísérleteinek, aki
megpróbálta őt is Tai Chira tanítani. Amikor aztán apja meghalt, különösen
érdekelni kezdte és addig gyakorolt, amíg egészen nagy harcművésszé
nem vált.
Yang Chen Fu egyik legnagyobb érdeme,
hogy ő volt az első a családban, aki a Tai Chit kiemelte a zártkörű
oktatásból - ő lett az első igazán nagy népszerűsítője. Manapság a Chen-,
a Wu- és a Yang-stílusok gyakorlói a világ minden pontján megtalálhatók.
Bár még most is élnek e stílusok kifejlesztőinek leszármazottjai, ezek
a stílusok már nemzetközileg is széles körben ismertek és nagyon sokan
gyakorolják őket.
Filozófiai szempontból a Tai Chi gyökerei
a taoizmusban találhatók. Különösen két olyan taoista szöveg létezik,
amely fontos volt - és a mai napig is az - a Tai Chi gyakorlója számára:
a Tao Te King és az I King. Bár egyik sem harcművészeti kézikönyv, mindkettő
abban a világszemléletben fogant, mely a Tai Chi minden részét áthatja,
a légzéstől az erő kifejlesztéséig.
A Tao Te Kingben, amelyet Li Ernek,
más néven Lao Cenek tulajdonítanak és az i.e. 4. században keletkezett,
az egyik legfontosabb gondolat, amely a Tai Chiban is meghatározó, a
Tao. Lao Ce szerint a Tao a végső valóság, amelyből minden létező származik.
Ezért a cél az életünkben az, hogy erőfeszítés nélkül kövessük a Tao
megnyilvánulásainak természetes rendjét, majd végül magát a Taot. Lao
Ce számára a hangsúly a természetes cselekvésen van - amely az univerzum
törvényeit követi - nem pedig a művi, erőltetett cselekedeteken. Ha
valaki megérti ezeket a törvényeket és cselekedeteit velük összhangban
hajtja végre, mindent a saját javára fordíthat. Ebből az alapgondolatból
kapta a nevét a Tai Chi - a Legnagyobb Végső. A Tai Chiban rejlő alapvető
cél tehát visszatérni az univerzum ősforrásához. Minél közelebb jutunk
az első elvhez, az okhoz, annál tökéletesebbé válunk. Ezért, a Tai Chit
gyakorlók magukévá tették a Legnagyobb Végső elvét és alkalmazták harci
rendszerükben. A küzdelemben és az egészség megőrzésében a Tai Chi művésze
a dolgok természetes hajlamát követi.
A Tai Chi gyakorlói a Yin és Yang elvét
az I Kingből - amely kétezer évvel öregebb, mint Lao Ce Tao Te Kingje
- olvasztották be saját rendszerükbe. A történések természetes folyamában
a működtető elv, amely az egész univerzumot irányítja, a Yin és Yang,
a két ellentétes erő kölcsönhatása. A Yin a passzív, a Yang az aktív
erő. A Yin és Yang dinamikus feszültségében minden dolog megtalálja
saját természetét.
A korai Tai Chi gyakorlók a küzdelem
során használható nyolc alapvető mozgásirányt használtak. (D - védés,
DNy - karkitekerés, Ny - tolás, ÉNy - váll-lökés, É - húzás, ÉK - könyöktolás,
K - lökés, DK - könyökütés)
A különböző mozgásirányok mellett a
Tai Chi mesterei a mozgásokat megkülönböztették az univerzumot alkotó
öt elem szerint is: fém (Gin), fa (Moo), víz (Sui), tűz (Fou) és föld
(Tu). Az öt elem együttes neve Wu Shing és a következő mozgásoknak felelnek
meg: előrehaladás, visszavonulás, kitérés és figyelés balra, kitérés
és figyelés jobbra és a központ megtartása. Ez a tizenhárom mozgáselem
együttesen alkotja a Tizenhárom Testhelyzetet (Shih Shan Sih), amely
a Tai Chinak, mint harci művészetnek az alapját képezi. Sőt, sokan hívják
emiatt a Tai Chit Shih Shan Shihnek is.
Ezenkívül a I King számos egyéb hatást
is kifejtett a Tai Chira. Például bármelyik stílust is tekintjük, két
alapvető meditáció létezik : a Yin és a Yang, a hagyományos ülő meditáció
és a forma végrehajtása közbeni mozgó meditáció. Ezek együtt adnak lehetőséget
arra, hogy az egészség megőrzésének és az önvédelemnek a képessége teljesen
kifejlődhessen. Másik szinten a légzés mechanizmusa is a Yin és Yang
kapcsolatára épül: a belégzés Yin, a kilégzés pedig Yang.
Tai Chi a gyakorlatban
A legtöbb teljes harcművészeti rendszerhez
hasonlóan a Tai Chi Chuanban is számos különféle technikát, gyakorlatot
találunk meg, melyek tanulás és sok gyakorlás útján sajátíthatók el.
Először is, a Tai Chi elmélete és gyakorlatai két alapvető csoportra
oszthatók: a mozdulatlan, ülő meditációk és a mozgás közbeni meditációk.
Számos Tai Chi gyakorló nem tudja, hogy a meditáció mennyire fontos
és szerves része az edzésmunkának. Bár a legtöbb harcművészet foglalkozik
a meditációval, ezt a legtöbb esetben a meditáció lazító, nyugtató hatása
miatt teszi. Például az olyan Shaolin-stílusokban, mint az imádkozó
sáska, a hosszú ököl vagy a saskarom a mindennapos meditáció nélkül
is magas szintre lehet jutni, a Tai Chi mesterévé azonban csak az ülő
meditációk rendszeres gyakorlásával tudunk válni. A meditáció és a Tai
Chi kapcsolatáról a következő fejezetben szólunk.
Az
ülő meditáció mellé az idők során kifejlesztették a mozgás közbeni meditáció
rendszerét is, amely a harci technikák alapját képezi. Először a gyakorló
elsajátítja a helyes légzést, majd a légzéstechnikákat összekapcsolja
a lassú mozgás közben végzett egyszerű harci formákkal. Ha ezek a formák
és a légzés gond nélkül és simán működnek, a gyakorló a következő két-három
évet a pusztakezes formagyakorlat megtanulásával tölti. Ez a formagyakorlat
képezi a stílus minden egyes harci technikájának az alapját.
A forma elsajátítása közben kezdődik
a tolókezek gyakorlatainak megismerése is. A tolókezek különösen fontosak,
mert a szabad küzdelemben való jártassághoz ezen keresztül vezet az
út. Itt tanuljuk meg, hogyan engedjük be és semlegesítsük az ellenfél
támadását és hogyan indítsuk ebből az ellentámadást. Kezdetben nagyon
lassan végezzük, hogy össze tudjuk hangolni a légzést a mozgással. A
harmadik évtől az ötödikig, amikor a gyakorló már összehangolta légzését
mozgásával, a cél az, hogy kifejlessze a képességet, amivel a védések
és a támadások során a Chijét is használni tudja. A harmadik évre már
általában elegendő Chi gyűlik össze ehhez.
A következő lépés, kb. öt év gyakorlás
után, a szabad küzdelemben való jártasság fejlesztése a páros harci
forma segítségével. Ebben a két szembenálló előre megkomponált technikákat
használ, mindezt eleinte lassan végrehajtva, hogy megtanulják összekapcsolni
a mozdulatokat a Chi keringetésével. Később egyre több erőt használnak.
A harci formát kb. öt évig gyakorolják, hogy a belső erőt megfelelően
össze tudják hangolni a technikákkal. Végül jön a valódi, nem szabályozott
küzdelem. Ennek a szintnek az elérése általában tíz évig tart. Bár maguk
a mozdulatok nem bonyolultak, a valódi tudás hosszú idő alatt sajátítható
el. Például a Tai Chi gyakorlójának minden egyes technikát tökéletesen
kell tudni végrehajtani - akár lassan, akár gyorsan, a megfelelő légzéssel
összekapcsolva -, minimális erőkifejtéssel kell elvezetnie, hárítania
a legerősebb támadást is és képesnek kell lennie arra, hogy bármikor
megfelelő mennyiségű belső erőt tudjon mozgósítani. Ezek a képességek
csak évekig tartó szorgalmas gyakorlással érhetők el.
Ami a fegyvereket illeti, a Shaolin-stílusokkal
ellentétben a Tai Chi igen keveset használ: széles- és keskenypengéjű
kardot, botot és lándzsát. Az első három év elteltével kezd a gyakorló
a szélespengéjű karddal foglalkozni - ez a fegyver különösebb belső
erő nélkül is használható. Ilyenkor még nincs annyi belső erő, hogy
valóban harci célokra tudnánk használni a többi fegyvert, a szélespengéjű
kard azonban főleg izomerőt igényel.
Tíz év után kezdünk el foglakozni a
keskenypengéjű karddal, amely a rövid fegyverek királya. A belső stílusok
hagyományosan ezt a fegyvert használják. A Tai Chi-karddal való munka
előtt már elég sok belső erővel és tapasztalattal kell rendelkeznie
a gyakorlónak. Ezek a feltételek szükségesek, mert a kard belső erőt,
könnyed mozgást és az ellenfél erejének semlegesítésének képességét
kívánja. Általában a kard magas szintű megismerése két-három évig tart.
A lépések hasonlóak a pusztakezes gyakorláshoz: lassú mozgással végrehajtott
formagyakorlat, páros formagyakorlat, majd szabad küzdelem. Ha valaki
a Tai Chi-kard mestere, a harcművészetek egyik legnagyobb tiszteletben
tartott képességével rendelkezik.
A kard használata közben a gyakorló
megismerkedik a bottal és/vagy a lándzsával is. Ezeket rövid és hosszú
fegyverként is használják és természetesen ezekhez is megfelelő szintű
előképzettség szükséges. Nagyon kevesen képesek a bot és a lándzsa különösen
nehéz technikáinak mesteri szinten való elsajátítására.
Összefoglalva azt mondhatjuk tehát,
hogy a Tai Chiban, mint harcművészetben és önvédelmi rendszerben az
ülő meditációktól kezdve a harci technikákig sok mindent megtalálhatunk.
Az elmélete viszonylag gyorsan megérthető és megtanulható, de a gyakorlati
tudást hosszú évek alatt lehet csak tökélyre fejleszteni. Emiatt tartják
úgy, hogy 18 évi Tai Chi gyakorlás után még mindig csak annyit mondhatunk:
most már tudok valamit.
Kiss István György
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail
Szerkesztő: Schuck Béla e-mail