 |
DE DEMOCRATIA I. – a demokráciáról
Hogyan lenne képes dönteni az ország jövõjérõl az a választójoggal rendelkezõ egyén, aki saját holnapjáról nem képes felelõsen dönteni? Az általános választójog, rengeteg olyan embert is döntési helyzetbe hoz, aki egyébként a legegyszerûbb kérdésben sem tudja választását értelemmel megindokolni. Vajon egy alkoholfüggõ, depressziós, szerény szellemi képességekkel rendelkezõ vagy drogélvezõ ember miként képes felelõsséggel gondolkodni egy nép, egy város, vagy akár csak egy falu jövõjérõl?
A szavazati joggal bíró egyedek igen nagy százaléka – még az elõbb említett rétegnél is nagyobb – képtelen felmérni saját döntésének súlyát, ezért felelõsséget sem érez. Ennek eredményeként teljesen felelõtlenül választ.
Az ilyen rétegek tagjainál, tökéletesen eltér döntéshozatalának oka, és a döntéshozatal valódi célja. Hogy ezt jobban érzékeltessem, életbõl merített példával szeretném alátámasztani. Az idõsebb választójoggal rendelkezõ hölgy azért nem szimpatizált az egyik politikussal, mert az az utcai plakáton nem szépen mosolygott rá. Az idõsebb szavazó polgár hölgy nem volt tisztában az illetõ politikus semmilyen programjával, nem tudott annak sem adó, sem föld, sem nyugdíj sem semmilyen politikájáról, csupán annak egy elõnytelen arckifejezése alapján döntött.
Egyenesen következik az elõbb említettekbõl, hogy mára szinte teljesen szétvált a politikai hatalom megszerzéséhez használt eszközök tára, és azt követõ valós politizálás eszközei. Semmilyen összefüggés nincsen aközött, hogy az illetõ politikus milyen szinten tud közönség elõtt szakszofonozni, és megválasztása után milyen állásponton képviseli az ország érdekeit egy nemzetközi háborús konfliktusban, vagy akárcsak ahhoz, hogy milyen társadalombiztosítási reformot kíván bevezetni.
Ez a szakadás a gyõzelem megszerzése és utána a gyõztes viselkedése között leginkább a médiában követhetõ. Itt nem csak a be nem tartott ígéretekrõl van szó, kevés politikus kezd nyilvános TV-szereplésen népitáncba, ha éppen nincs kampány. Ezért nem látunk szimpatikusan mosolygó politikusokat, jól rímelõ jelszavakkal a villamosok hirdetõfelületeirõl ránk vigyorogni a ciklus közepén és ezért nem hív fel agitáló telefon sem 3 évvel a választások elõtt.
Habár nem végeztem ezzel kapcsolatban felméréseket, de feltételezni merem, hogy egy-egy politikai irányzat valós programját, a jó esetben több kötetet kitevõ konkrét tervanyagot a szavazójoggal rendelkezõ lakósok igen csekély aránya ismeri, míg az illetõ emblematikus politikus – aki nem feltétlenül azonos a valós vezetõvel – arcát akár egy egész ország is.
„Ismertség fél gyõzelem” a régi mondat szerint. És az ismertséget a sajtó hozza. Ebbõl egyenesen következik: a sajtó kegyeltje, fél gyõztes? Igen. Ki van többet a TV-ben? Teljesen mindegy, hogy dzsesszorgonán játszik, vagy a közbiztonság javításáról beszél az a lényeg, hogy fõmûsoridõben tegye, és ha lehet minél több csatornán egyszerre, hogy a nézõ számára kikerülhetetlen legyen a találkozás.
A meggyõzés eszköztára aztán persze igen változatos, leggyakrabban komoly pszichológiai tanulmányok és komoly pszichológusok állnak mögötte. Általában két út van. Az egyik a jól ismert negatív kampány, ami azért is a legkönnyebb, mert az adott politikai pártnak nem is kell konkrét programmal rendelkeznie, elég, ha a másik párt tevékenységét szidja. A másik út az ideális álomkép felvillantása a választópolgár elõtt, egy olyan rózsaszín világé, amibe teljesen bele tudja képzelni magát. Ennél a kampánymódszernél arra kell vigyázni, nehogy irigységet, irigykedést váltson ki a szavazóból, fontos, hogy saját világához közelinek és elérhetõnek érezze.
Egy harmadik technika, amely valamilyen szinten keveréke az elõbb említett kettõnek, amikor egy még nem létezõ veszélyre hívják fel az állampolgár figyelmét. A kitalált, mesterségesen gerjesztett félelemérzet keltése a lakosokban az egyik legrafináltabb módszere a szavazatszerzésnek. A veszedelem kilátásba helyezése, vagy akár enyhe érezhetõvé tételénél is nagyon kell ügyelni arra, hogy mindenki testközelinek érezze, és bármikor bekövetkezõnek. Az ilyen vélt, szorongatott helyzetbe került embernek, nagyszerû megnyugvást adhat egy meggyõzõ politikus ilyenkor, aki garantálja, hogy megvédi a szavazóját. Ez a politikus természetesen ugyanannak a pártnak a képviselõje, amelyik a vészhelyzet lehetõségét az emberek fejében elhintette.
De kanyarodjunk vissza a technikai részletektõl a média és a politikai hatalomszerzés, illetve a hatalom megtartásának kapcsolatára. Mindkét félnek érdeke, egy jól mûködõ, szilárd viszonyt kiépítenie. A hatalom késõbbi megbízásokkal honorálja a sajtó reklámját, a megbízásokat pedig jó reklámmal, sok szereplési lehetõséggel viszonozza az adott TV állomás, rádió vagy újság.
Tehát kijelenthetjük, a ma mûködõ demokráciákban a sajtó szabadsága viszonylagos, objektivitása megkérdõjelezhetõ. Az összefonódás oly mértékû, hogy az adott politikai irányzat, már a következõ sajtóban dolgozó generáció kinevelését is vállalja. És mivel a nagy médiavállalatok nemzetközi kézben vannak, természetesen országhatárok felett ívelõ szálakról van szó. Ezért nem véletlen, amikor ugyanazokkal a szlogenekkel, hirdetésekkel, színekkel találkozunk választások elõtt több országban, nem ritka egy-egy kampányhoz külföldi kampányfõnököt hívni.
Mivel a fent bemutatott hátrányos helyzetû szavazati joggal rendelkezõ egyedek különösebb identitástudattal nem rendelkeznek, számukra valóban nem fontos az egyedi program, úgy sem képes összehasonlítani saját helyzetét másokéval. Nála tökéletesen mûködnek, a már más országban, hasonló szituációban élõkre is ható projektek. Állapotának, körülményeinek, jövõjének felmérésére a választók nagy része nem képes, õk azok, akik a pszichológia nagyszerû tudományának felhasználásával – mivel a civilizációs réteg az agykérgen igen vékony – ösztöneiktõl vezérelve bármilyen oldalra hajlandóak szavazni.
2002. 10. 15.
Rásonyi Mária Lúcia
Tisztelt Olvasó !
Mint felelõs szerkesztõ, magam részérõl eddig sem kívántam a Vörösvári Újságot minõsíteni. Megtették ezt helyettem a puszta tények: a minimálisra szûkült eladatlan példányok, a többszörösére nõtt hirdetések, a februári szám 2 helyetti mostanság 8 színes oldala, az elõállítási és eladási, valamint a hirdetési bevételek gyakorlatilag egymást kiegyenlítõ volta. Ennél többet az újság példányszáma (1400-1500) és ára (150 Ft) mellett elérni nem lehetett.
Ami a tartalmát illeti, nem maradt egyetlen önkormányzati politikus levele sem a fiókban. Aki nem jelent meg az újságban, az nem is akart, errõl nem én tehetek. Hogy változásra van-e szüksége a lapnak? Remélhetõleg nem olyan egyoldalúságra, gondolt polgármester asszony, mint amilyet az országos médiában tapasztalunk. Mert ez is tény.
Végezetül lapunkkal kapcsolatban álljon itt egy e-mail-en nekem címzett levél, amelyet SZDSZ-VIVÉK-MSZP képviselõtõl kaptam.
„Tisztelt Szerkesztõ úr!
Hallottam, hogy bírálják Önt a Vörösvári Újság megváltozott tartalma és saját cikkei miatt. Elõvettem tehát az utolsó hét kiadást és átolvastam, különös tekintettel az Ön által jegyzett írásokat. Nincsen az újságban és az Ön cikkeiben semmiféle eltúlzott jobboldaliság, sõt jobb újságot szerkeszt elõdjénél, akit tisztelek. Úgy érzem, hogy a Vörösvári Újság éppoly sokszínû, mint városunk maga. Tele élményekkel, hírekkel, érzelmekkel és indulatokkal. Barátaim és ismerõseim tudják rólam, hogy kritikus ember vagyok és szûkmarkúan bánok a dicséretekkel, ezért kérem érje be ennyivel: mostantól a Vörösvári Újságnak velem eggyel több olvasója van.
Szerkesztõi munkájához kívánok sok sikert és kitartást!”Eddig a levél. Írója figyelmességét és tényszerûségét utólag is köszönöm.
Szakács Gábor
Felelõs szerkesztõ
