Vörösvári Újság Online

Mire ezek a sorok a Vörösvári Újságban megjelennek, már novembert írunk. 46 évvel ezelõtt ezekben a napokban a forradalom és szabadságharc már mártírjait gyászolta a szovjet tankok árnyékában. Az alábbiakban Temesi Ágoston emlékezik a történtekre és Pilisvörösvár egyetlen áldozatára.

1956-ban a Széna téren életét vesztette Fedor Lajos Solymár utcai lakos. Lali nagyon békés, kedves, barátkozó ember volt, együtt gyerekeskedtünk, nem is tudom, hogy került a harcok közepébe. Csak halála után tudtuk meg, hogy egyáltalán ott volt, amikor jóval késõbb egy faládában hazahozták. Itt temették el Vörösváron.

Errõl sokáig nem lehetett beszélni, én egy évvel ezelõtt vetettem föl, hogy meg kéne õrizni az emlékét.
Az október 7-i közmeghallgatáson szerettem volna elérni, hogy még az idén készítsenek emléktáblát a tiszteletére. Azt a választ kaptam, hogy túl rövid az idõ, én viszont állítom, hogy ha a vörösvári kõfaragókat megkérik, akkor a 16 nap alatt bõven elegendõ lett volna annak elkészítéséhez. Remélem, hogy az új önkormányzat meghallja szavam és emléket állít Lajosnak. Mivel az '56-osoknak nincs helyi szervezete, ezért egymagam próbálom ezt az ügyet sínre tenni.

Az '56-ban történtek ma is tisztán élnek az emlékezetemben. Harmadéves villamosmérnök egyetemi hallgatóként október 22-én hétfõn éppen ipari gyakorlatot tartottunk az egyik gyárban. Ezt követõen hazajöttem és már csak utólag hallottam, hogy megszövegezték a 16 pontot, és küszöbön áll valami. Másnap reggel a Nyugati pályaudvarra érkeztem, ahol felszálltam a 49-es villamosra. Síri csend fogadott. Amikor leszálltam a Gellért téren a szovjet emlékmû elõtt, igazoltattak, és kérték az egyetemi igazolványomat. A központi épületig még háromszor igazoltattak, amit nem tudtam mire vélni. Megkezdõdött az oktatás, ám 12 órakor Temes Gábor abbahagyta az elméleti villamosságról szóló elõadását és így szólt hozzánk: „Kedves kollégák ! Felszólítottak bennünket, hogy menjünk tûntetni. Kérem az évfolyamot, hogy menjünk együtt!” .

Le is vonultunk az udvarra, ahol õrült felfordulást tapasztaltunk, mert a belügyminiszter megtiltotta a tüntetést. Egy ideig még tartott a felfordulás, aztán Marján (István?) a páncélos tanszék vezetõ helyettese állt az élre, és megfogalmazott egy kiáltványt a belügyminiszternek, hogy engedje a tûntetést. Vártunk, vártunk, míg megjött az engedély, majd elindultunk a Bem térre. Onnan rendezett sorokban, minden rendbontás nélkül átmentünk a Parlamenthez. Úgy fél órával késõbb értesültünk arról, hogy a rádió épületénél már lõnek, erre a hírre átrohantunk a Bródy Sándor utcába. Ott a szemem elõtt vitték el az elsõ áldozatot, akinek a homlokát lõtték keresztül.

Mivel az épületbõl mindenre lõttek, ami mozgott, a villamosok teljes sebességgel száguldottak a Bródy Sándor és a Múzeum körút keresztezésében. Nekem sikerült felugranom az egyik szerelvényre, és így még idõben értem a Nyugatiba, hogy elérjem az utolsó Vörösvárra tartó vonatot. Volt olyan vörösvári útitársam, aki egyszerûen nem akarta elhinni nekem, hogy mi történt. Itthon tudtam meg, hogy idõközben a menyasszonyom 10 órától rohangált, hogy életjelet kapjon rólam, reggel 5-kor is õ ébresztett. 24-én ismét elindultunk a fõvárosba, de csak Angyalföldig jutottunk a vonattal, onnan gyalogolnunk kellett. A Nyugatinál ekkor már vonultak a csabai páncélosok, felszedték az utca kockakövét.

Hazajöttünk és 24-e után jó két és fél hétig nem mentem Budapestre. Vörösváron október 24-én, vagy 25-én eltûnt a rendõrség, a település felügyelet nélkül maradt. Rangidõsként Jáki Lajos ezredes vette át a falu irányítását, helyettese Deák Vilmos százados lett. Futóláncot küldtek az összes egyetemistának, hogy jöjjenek a rendõrségre, ami pillanatok alatt meg is történt. Megszervezték a járõr szolgálatot és boldogan mondhatom, december végéig semmi szabálysértés nem történt. Csupán egyszer dördült el egy fegyver véletlenül valahol a mai Tácsik pékség környékén, nem is lett semmi következménye. Az orosz tankok ugyan Vörösvárra is bevonultak, de senkire nem lõttek.

Szakács Gábor

Helyreigazítás

T. Szerkesztõség! Lapunk októberi számában felszínes és téves információk alapján egyik cikkemben azt a mondatot közöltem, hogy a Nagyközségi Tanács VB névsora és a jutányos áron telekhez jutottak névsora azonos. Kérem a T. Szerkesztõséget, szíveskedjék helyreigazítási kérelmemnek helyet biztosítani. Állításom téves. A helyes állítás az, hogy bár vannak gyanús egybeesések, de a két névsor nem azonos. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem mindenki, aki valamilyen oknál fogva (pl. szociális indokból) telket kapott jutányos áron a kommunista világban, a Tanácsi VB tagja lett volna.

Tartozom ezzel a korrekcióval mindazon honfitársamnak aki a magát szocialistának becézõ társadalomban jobbító szándékkal közfunkciót vállalt, azaz elhitte azt, hogy a diktatúra azért puha, hogy ne fájjon.

– – –

Az alábbi sorokban nem valamiféle sajtóban elkövetett vétség tárgyában kívánok helyreigazítást tenni, hanem egyes fejekben próbálom a gondolkodást helyrebillenteni.

Pilisvörösvár népe a 60-as, 70-es évek során hatalmas vagyonvesztést szenvedett el. A mezõgazdaság kollektivizálása után még megmaradt kisparcellákat, szántókat de fõleg a szõlõket az 1974-es földtörvény alapján kobozták el a tulajdonosuktól azon jogcím alapján, hogy azokat nem mûvelik. Igaz, az állam annak idején mindent elkövetett azért, hogy ezen földek tulajdonosainak kedvét, lehetõségeit elvegye a földmûveléstõl. Nem volt sem trágya, sem vegyszer, sem fogat, amivel a földmûvelést végezni lehetett volna. A törvény végrehajtóit az sem zavarta, ha a mûveletlen földek közé gondosan mûvelt táblák kerültek. Így „szabadult” meg Vörösvár a Slötyitõl keletre fekvõ, a Garancs, placska alján fekvõ és a Krautlandnak nevezett földek tulajdonától. Miután ezeket a földeket a TSZ sem mûvelte, jött a zseniális ötlet, felparcellázták a földeket és némi névleges pénzért odaajándékozták azokat a hûséges elvtársaknak. így kerültek a Honvédelmi és a belügyminiszteri ezredes elvtársak tulajdonába a Slötyi körüli, eredetileg vörösvári tulajdonú szõlõk. A Községi Tanács VB nemcsak hogy nem tiltakozott a nyilvánvaló rablás ellen, hanem készségesen közre is mûködött benne. Jutalmul a legkészségesebb elvtársak maguk is részesültek a telkekbõl.

Az idegengyûlöletnek még a látszatát is kerülendõ, sietve jegyzem meg azt, hogy az ezredesek legtöbbje már rég továbbadta bagóért kapott telkét, az itt lakók, nyaralók hovatovább Vörösvár tisztes adófizetõ polgárai lesznek, hacsak nem azok már ma is.

Hasonló akció zajlott le az un. Krautland-os földeken is. Igaz, ekkor már 1989-et írtunk. A már létezõ MDF résztvett – megfigyelõként – a VB ülésein, ahol ígéretet kapott arra, hogy a község vezetése semmilyen további földeladáshoz nem járul hozzá. Errõl jegyzõkönyv is született. Hogy-hogynem a még egy évig mûködõ VB mégis hozzájárult a parcellázáshoz. Kérdem én, hol volt akkor a becsülethez, a tisztességhez való könyörtelen ragaszkodás? Avagy ezt az engedélyt nem a VB vezetõi írták alá? Még 1990-ben is osztogattak belterületi telkeket 1 Ft-os jelképes évi bérleti díjért, mezõgazdasági használat céljából. Az újonnan megválasztott demokratikus önkormányzat felülvizsgálta ezeket a szerzõdéseket és talált már olyan telkeket is, amelyekbe az alapozás betonját is beöntötték. Nyílván így értelmezték a mezõgazdasági hasznosítást.

A nyájas olvasó joggal csodálkozik azon, hogy minek foglalkozom „régmúlt” dolgokkal. Az igazságos vagyoni állapotokat helyreállítani már nem lehet, de némely feledékeny elmét azért emlékeztetni kell, mert ezek úgy érzik újra eljött az õ idejük. Módszerük, retorikájuk az, hogy mindenki felelõs a múlt hibáiért, mindenki kommunista volt.
Soraimmal nem személyekkel óhajtok foglalkozni, hanem jelenségekkel. Azzal, persze nincs elintézve a dolog, hogy ilyen volt a világ, akinek felelõssége volt, azt vállalnia is kell. Ha anyagilag erre képtelen, legalább ne sározzon be olyan embereket, akik a rablótörténetben a kirablottak szerepét játszották.

És hogy milyen volt az a világ, arra egy szép emléket szeretnék olvasóimnak felidézni. Vörösvár elsõ újságjának 5. számából ollóztam. Az újság évfolyama 1989. (A cikket teljes terjedelmében közöljük a 22. oldalon.) Egyetlen megjegyzést mégis tennem kell. A cikkben említett Dobó Ferenc ártatlanul került ebbe a díszes társaságba, õ ugyanis a megrablottak csapatába tartozik. Alig egy-két évvel korábban kobozták el tõle szülei emeletes házát a Kápolna utcában és adták jutányos feltételekkel a Tanács VB titkárának tulajdonába, persze a VB teljes beleegyezésével. Dobó F. gyógyírként kapott lehetõséget némi „kárpótlásra” , persze mindezt a szocialista humanizmus jegyében történt.

Szauter Rudolf