 |
Vörösvári ki kicsoda… …a zenemûvészet világában?
A fent olvasható címmel riportsorozatot indítottunk útjára, mely a mûvészvilág számunkra rejtett, vagy kevésbé rejtett csillagait mutatja be.
A következõkben azzal az emberrel ismerkedhetnek meg, aki egész életét a zenének szentelte, trombitálás iránti elkötelezettsége gyermekkorától meghatározta életét, s akit – furcsa mód’ – szinte mindenki csak Tüdõ néven ismer. Bemutatom Önöknek: Székely Ákos trombitamûvészt.
– Mikor és milyen indíttatásra kezdtél trombitálni?
– Saját fogantatásból jött az ötlet, hogy trombitálni szeretnék, így aztán ‘78-ban beiratkozhattam a soroksári zeneiskolába, Harmatos Lajos osztályába. Késõbb persze abba akartam hagyni, de a szüleim nem engedték. A helyi fúvószenekarban a zeneiskola növendékeként kerültem, akárcsak a mára ismertté vált Lagzi Lajcsi, Galambos Pisti és Csocsesz is.
– A zeneiskola után felvettek a Bartók Béla Szakközépiskolába. Hogyan emlékszel vissza az ott eltöltött idõre?
– Az Erkel Színház trombitása, Török István lett a tanárom. A növendékei ma mind nagy zenekarok tagjai itthon, illetve külföldön. Az oktatásban fõként a zenére helyezték a hangsúlyt. Mivel én nem voltam az a kimondottan jó magaviseletû gyerek, így nem volt olyan iskola, ahonnan ne akartak volna kirúgni. Ha épp nem csavarogtam, akkor a környezetemet szekíroztam, vagy felgyújtottam a garázst a telitankolt autóval. Végül '89 májusában leérettségiztem, és felvettek a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola budapesti tagozatára, zenetanári szakra, és ezzel kezdetét vette életem egyik legmeghatározóbb idõszaka.
– Gondolom ebben a tanáraidnak is nagy szerepük volt.
– Természetesen. Az elsõ évben Huszár Gábor oktatott bennünket, aki emberileg és szakmailag egyaránt az ország egyik legjobb tanára. A mai napig bármikor felkereshetem, és órákat vehetek tõle, ha szükségét látom. A második évtõl Geiger György vette át az osztályunkat, aki a Magyar Rádió zenekarának trombitása, és akinek a pályafutásom során nagyon sokat köszönhetek.
– És te milyen zenekarokban dolgozol?
– A MATÁV (egykori nevén Postás) Szimfonikus Zenekarban, ahol most kaptam meg a tíz éves jubileumi kitüntetést, és valamivel régebben vagyok tagja a helyi zenei hagyományokat õrzõ Bravi Buam-nak. Mindkét zenekarban a fõiskolai évek alatt kezdtem el játszani.
– A kitûnõ minõsítésû diplomád megszerzése után külföldre mentél. Miért?
– Felvettek a Bécsi Zeneakadémiára, de hamar hazajöttem, mert képtelen voltam összeegyeztetni a külföldi
tanulmányaimat az itthoni munkámmal.– Nem beszéltél még a versenyekrõl.
– A középiskola alatt a Zalaegerszegi Lubik Imre Országos Trombitaversenyen harmadik lettem, és másodéves fõiskolásként a Debreceni Trombitaversenyen szintén a harmadik helyen végeztem, bár ott nem osztottak ki elsõ díjat.
– Egy elõadómûvésszel az utazások során sokszor történnek vígjátékba illõ jelenetek. Ez alól, gondolom, te sem vagy kivétel.
– Bizony rengeteg ilyen történetet tudnék mesélni neked. Egy németországi fellépés alkalmával odajött hozzám egy férfi, hogy megvenné tõlem a tiroli ruhámat. Mondtam neki, ezer márkáért eladom. Gondoltam, ezzel békén hagy majd. A férfi valóban eltûnt, de kisvártatva újra megjelent, és kezében boldogan lobogtatta az ezer márkát. Azt hiszem, ennél jobb üzletet soha nem csináltam.
– És rosszabbat?
– Azt igen. Írországban voltunk. Egy este beültünk egy hangulatos pub-ba (kocsma - Sz.G.), és az iszogatások eredményeként a hazaútnál már egyikünk sem tudta, merre van a szállodánk. Az ital persze megoldotta a nyelvünket. Én például, aki addig egy szót sem beszéltem angolul, most „perfektül” diskuráltam a segítségünkre sietõ helybéliekkel. Hiába mutogattuk fûnek-fának a kulcsot, senki sem tudott útbaigazítani minket. Végül jött a remek ötlet, hogy taxit fogunk. Haza is értünk, és nagyon meghatódtunk a sofõr segítõkészségén, aki még a szobánkba is felkísért bennünket. Utóbb derült csak ki, hogy a társaságból többen is kifizettük a tarifát, anélkül, hogy tudtunk volna róla, így már persze érthetõ volt a taxis kedvessége.
– Van példaképed?
– Nem állítottam magamnak példaképet. Vannak mûvészek, akiket nagyon szeretek hallgatni, Morris André koncertjein mindig ott voltam, de sosem akartam másra hasonlítani.
– Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy ha tehetnéd, kinek a személyében szeretnél újjászületni?
– Nem tudom. De az biztos, hogy, ha még egyszer születnék, akkor is zenész lennék.
Vörös Ildikó
