 |
Miért viszi a nyúl a puskát?
Pezseg a demokrácia. Mindenki ír, olvas, beszél („kész fõnyeremény”). A média tömegesedik. Hovatovább számos mûsorban, miközben a meghívottak vitáznak, a nagyérdemû szerkesztetlenül ontja mindenki szeme elé az internetnek köszönhetõen pallérozott és kevésbé pallérozott gondolatait. „Habent sua fata libelli”: ez a mondás, úgy látszik nemcsak a könyvekre igaz, hanem a csekélyebb nívójú ismerethordozókra, a napilapokra és az elektronikus médiára is. A csigatévében és az ország legolvasottabb napilapjában megjelenített gondolatok kavarognak tovább az agyakban, és mint a búvópatak a legváratlanabb formákban és helyeken képesek felbukkanni ezek az áthasonított gondolatok, mégpedig úgy, hogy azok elgondolói azt hiszik, hogy saját gondolati útjukat járják. (Ha mégis, akkor annál rosszabb nekünk.)
Ilyen termék Franyó úr levele is az újság augusztusi számában. Mielõtt azonban ismét indulatosan pennát ragadna jelen zsengémet olvasván, ki kell jelentenem, hogy ezt az írást nem válasznak szántam levelére, hanem annak a jelenségkörnek a taglalásához, aminek a körvonalai a fenti bevezetõbõl már talán kivehetõk.
Hiszen pontosan errõl van szó: a fenti médiumok felettébb objektív és mértéktartó gondolatai mely, és mennyire determinált befogadói kör kis szürke sejtjeiben interferálnak tovább és jelennek meg, mint bámulatra ingerlõ, andalító végtermékek.
Bár fenti levél szerzõje, igen öntudatosan visszautasítja, hogy õt a fõszerkesztõ úr vagy bárki más hátulgombolósnak nézze az írottak segítõkész glosszálásával, de bennünk mégis feltüremkedik a gyanú, az aki Medgyessy D-209-es harcát a KGB ellen, az IMF kegyeiért képes komolyan venni és elhinni, az vagy nagyon fiatal korú, csekély beszámítási képességgel bíró egyén, vagy egyoldalú hiszékenységének nagyon is alapos pszichiátriai és erkölcsi okai vannak. Mivel a levélíró életkora e település régebbi lakói elõtt köztudomású tény, ezért csak az utóbbi okok lehetnek relevánsak. Errõl szól ez írás általánosságban, így ez a levél csak apropó arra, hogy a szerzõ hitsorsosai körében dívó gondolkodási stílusról beszéljek.
Maradjunk bevezetõben a szerzõ fenti laudációját cáfoló tényeknél: A teljes magyar adósságállomány, amely meghaladta a 20 milliárd dollárt, éppen 1985-87 között duplázódott meg, akkor, amikor egy Medgyessy nevû ember pénzügyminiszterként funkcionált. Ráadásul nem az IMF javára mûködött a KGB-t megtévesztve, hanem szándékosan hamis adatokkal vezette félre az IMF-et a magyar pénzügyi helyzetrõl, arról a valóságosnál kedvezõbb képet festve. A félrevezetés átmenetileg sikerült – ekkor történt az adósságállomány fent említett megduplázódása, de késõbb súlyos árat kellett ezért fizetnünk. Tetézték a bajt az elõkészítetlen „hangulatjavító intézkedések” (például 1988-ban a világútlevél és a vámszabály-változások átgondolatlan bevezetése), és milyen érdekes: ez a Medgyessy nevû egyén most éppen a gazdaságpolitikáért felelõs miniszterelnök-helyettesként fungált. (Ezeket a tényeket egyébként a szélsõjobboldalisággal nehezen vádolható Németh Miklós, az utolsó állampárti kormány miniszterelnöke tárta az országgyûlés elé 1989. november 21-én.)
Ha valaki, ennek ellenére, felnõtt emberként mégis ragaszkodik a D-209-es által elõadott dajkamesékhez, akkor ott az okok az illetõ személyiségében, elõéletében, félig bevallott életében, morális kiskorúságában keresendõk. Így talán még az oly öntudatosan visszautasított „kommentárra” is rászorulnának, ha ez nem volna esetükben eleve reménytelen vállalkozás, hiszen „õk úgyis jobban tudják!” Mindig is jobban tudták.
Egész fiatalságunk a „haladó baloldal” körei által mostanában nosztalgikusan citált Kádár-rendszerben telt el. Ezt a kort azok szeretnék „puha diktatúraként” látni és láttatni, akik feloldódtak a trabantos-hétvigiházas-másodikgazdaságos érvényesülés idilljében. Mindenki másnak, aki ellenvéleményt merészelt megkockáztatni, igen kemény volt. Sok magas poszton kiemelt munkáskáderek ültek, akik leküzdhetetlen komplexusaikat többnyire a fiatal, tehetséges, esetleg új gondolatokkal elõálló embereken verték le. A legjobb indulatú lekezelés a: „maga még túl fiatal ahhoz, hogy így beszéljen” típusú bölcselkedés volt. A vaskosabb nézeteltérések korábban akár Recsken is végzõdhettek, késõbb „csak” a börtönökben. (lásd az ózdi plakátragasztó esetét Kádár rendõreivel.)
Akik, a tapasztaltak alapján a párton belül tettek fel vívódó, morális kérdéseket az apparátus valamely fejének (és igen kevesen voltak az ilyenek), azok figyelmét felhívták arra, hogy a szocializmus még gyenge virág, óvni kell és öntözni, nem szabad a serdülését durván siettetni. Amint ezt a meghasonlott reformkommunisták erkölcsi dilemmáját ecseteli Gyurkó László a Faustus Doktor Boldogságos Pokoljárása címû regényében az 1968 körüli idõkben. De ez a legtöbb, a legmesszebb menõ út. Ebbõl a körbõl nem lehet messzebb jutni. Sem morálisan, sem szellemileg.
Én azonban nem a vívódó, félig bevallott élettel még rendelkezõ emberrõl szeretnék írni, hanem arról, aki nem tudja, sosem akarta, vagy nem látta értelmét a fejét kiemelni a kisszerû mocsárból, hanem ha mind több és több sorstársát látta maga körül békés egyetértésben dagonyázni, akkor annál nagyobb öröm, a lefelé nivellálódás öröme töltötte el.
Nem arra kell gondolni, hogy itt tág értelemben becstelen emberekrõl van szó, hanem csak olyanokról, akik elégedetten vallják: „mégis csak jó rendszer volt, akkor építettem a második házat a fiaméknak”. Igen akkor, és mivel a fizetésbõl nem lehetett, hát „ügyeskedésbõl”: a vállalattól ellopott munkaórákból, kilopott anyagokból, késõbb a be nem vallott jövedelmekbõl történt mindez. Ezek nemhogy elítélt magatartásformák voltak, hanem egyenesen éthosszal rendelkezõ, hõsi tetteké kezdtek válni. De a legtöbb, alapjában becsületes emberben azért maradt némi odakozmált erkölcsi maradék. Ezt azonban feloldotta az akol melegében rendszerré váló cinkos összekacsintás, a nájloninges vállalati bulik önfeledt vidámsága: hiszen látható, hogy „intra Hungariam” is van, nagyon is van vidám élet.
Ezeknek az embereknek a mai napig is lappangó rossz érzését elaltatva, illetve más irányba terelve, a romlottságban õket cinkossá téve, lehetett megnyerni a választásokat. Mert ezek az emberek öntudatlanul félnek a polgári világ homályosan derengõ törvényességének a rémétõl, ahol nehezebb lesz adót csalni, esetleg tényleg a saját értékén lesz megmérve valaki. Ahol esetleg szembejön elhazudott, eredményesen elcsalt vagy csak félig bevallott életének hiányzó fele. Ez a hiányzó rész egész mondatokban, kertelés nélkül, világosan fogalmazna és beszélgetés közben a szemedbe nézne. Mert ennyi haszontalanul lepergetett év után nehéz bevallani, hogy a király meztelen, mindig is az volt. Varrunk hát neki köntöst, és a rossz dolgokért mást teszünk felelõssé!
Bretter György filozófus sírján a házsongárdi temetõben ez a mondat áll: „most már sohasem fogom megtudni, mi lehetett volna belõlem.” Õket valószínûleg nem emésztették efféle lételméleti kérdések. Õk mindössze csak könnyen és jól akartak élni, sodródva az árral. Most meg fokozottan érzékenyek és sértõdékenyek. Visszafelé tekintve bátorságot szeretnének meríteni vezérük, a D-209-es, Münchausent megszégyenítõ meséitõl. Olyasféle polgárnak szeretnék magukat látni és láttatni, mint talán Márai. Ez nehéz munka lesz, mert az õ lépteiket sohasem irányították kategorikus imperatívuszok, mert akkor író, lelkész vagy klasszika-filológus lett volna belõlük, nem pedig függetlenített párttitkár, vagy vállalati KISZ-bizalmi.
Attól tartok azonban, hogy az efféle leveleket írók baráti köreinek tagjai, akikkel együtt keseregnek az „objektív és pártatlan” tájékoztatás hiányán ezeket a dolgokat egészen másként látják. Pedig a tények – mint azt igen csak szeretik hangoztatni – makacs dolgok. A legalapvetõbb tény pedig, ami e töprengések keretét kell hogy adja, az, hogy tizenkét évvel ezelõtt ebben az országban mégiscsak egy rendszerváltás zajlott le, legalábbis jogilag, államszervezetileg tagadhatatlanul, így ennek fényében a múlt ilyen kozmetikázása, az egyéni amnézia kollektív történeti magyarázó elvvé magasztosulása jóízlésû ember számára legalábbis arcpirító.
Mert, hogy „objektíve és pártatlanul” a helyzet az, hogy a társadalomban lévõ árkok mindig is ott voltak, csak most reflektorfénybe kerültek e dicstelen posztkommunista búcsúelõadás fényében. A korábban osztályharcról papolók tartanak nekünk elõadást európaiságról és jogállamról, a „hegyen-völgyön zakatoló vonatozók” megróják a jobboldali sajtóorgánumokat állítólagos, kultúremberhez nem méltó hangjukért. S, hogy mindennek mi köze a mához, az élet realitásaihoz? Tényleg nem tetszik tudni? Hát az, hogy a teljes nómenklatúra hatalomra kerülésével felizzottak a korábbi behuzalozások, le, egészen a vállalati párttitkárokig. Mert az ember csak azoknak szólhat a posztok betöltésekor, akikkel mindig is kapcsolatot tartott, akikkel gondolatilag egyívásúnak tartotta magát, hiszen: similis simili gaudet. (Hasonló a hasonlónak örül.) Ezeknek a kapcsolatoknak aztán igen szigorú gazdasági következményei is lettek. Mert ugye, kedves „baloldali érzékenységû” tollforgatók, az a bizonyos „egyöntetû vélemény a ti ismeretségi és baráti köreitekben”, biztosan nem azonos akár a polgári körökben vallott nézetekkel, akár a Jelenits István bibliaóráit látogató közönség véleményével.
A háború elõtti közösségekben, a tudományos baloldal nyelvezetében nemes egyszerûséggel csak „uram-bátyám”-osnak nevezett világban följebb emelkedni, magasabb kasztba kerülni tanulással, szokásokban, modorban, fölfelé törekvéssel, amolyan megszelídített törzsi beavatási szertartással lehetett. Arra ki kellett érdemesülni, azt el kellett érni, arra méltóvá kellett válni. Mindig is éreztem a gyermekkoromban, hogy ebben az „új társadalomban” ez egészen másként folyik, az emberek nemteleníteni törekszenek a másikat: a magasabban lévõket magukhoz lerángatni, mert ez váltotta ki az egyenlõség érzését bennük. A társadalmi rétegzõdés felborulása folytán segítette a fenti folyamatot a csillésbõl átképzõben igazgatóvá vedlett káderek és más hasonló példázatok bátorító ösztönzése. Késõbb olvastam egy orosz szerzõ szamizdat könyvében, a „Megéri e a Szovjetunió 1984-et”-címûben, ennek beható elemzését, mint a szovjet-rendszer szignifikáns sajátosságát. Na, kedves barátaim, ezt az életérzést emelte be Rákosi és Kádár kitartó munkával, és persze a polgári középosztály tudatos szétzúzásával, az emberek tudatába máig ható érvénnyel. Ezért kompenzálja még ma is eltemetett rossz lelkiismeretét Kádár-népe a választásokon, olyanokat gazdagítva voksaikkal, akik nem bosszantják különbözõségükkel, és nem hozzák folytonosan zavarba, öntudatlanul arra kényszerítve õt, hogy nézzen szembe az eltagadott vagy félig bevallott életével.
Mert nagyon sok olyan túl egyszerû embert hallottam már mostanában egy pohár bor mellett elmélkedni, aki nem késlekedett megosztani velünk elmélkedése eredményeit, – felhasználva ehhez az anyanyelvének, általa birtokolt mind a száz szavát, – kinyilatkoztatva azt a nemtelen szónoklatot, amelybe foglalva folyamatosan Orbán Viktort, Antall Józsefet-nem kritizálta csupán, – hanem egyenesen gyalázta, ugyanakkor sohasem volt panasza a kormányfõként sokkal halványabb Hornra, vagy Medgyessyre. Egyszerûen azért nem, mert megnyugvással töltötte el az a tény, hogy akár mellette is állhatna a kocsma homályában, szólhatna hozzá egy pohár ital mellett, és mégsem keltene benne folyamatosan kisebbrendûségi érzéseket. Mert azt sosem tudták megbocsátani. Senkinek.
A francia polgár feltehetõleg büszke arra, ha egy olyan arisztokratikus szellemû ember áll a köztársaság élén, mint például Giscard d Estaing, akire okkal felnézhet, mert õ képviseli õt, a polgárt, és képviseli egyben a hazáját is. A magyar antipolgárt ez irritálja, és lénye legsötétebb dimenziójának életre hívására motiválja, aminek a mocskolódás a hallható manifesztuma.Ez hát a különbség az árok másik oldalán ácsorgó barátaim! Ha mégis feltámadna jobbik énetek és nem akarnátok ezt a szerepet tovább játszani, hát meg kell próbálni átkecmeregni ezen az árkon! Nem könnyû feladat, mert igazi szembenézést követel az embertõl, önmagával, önáltatásaival, hazug ideológiáival szemben. Azoknak, akiknek az életében túl nagy energiák fordítódtak ezen önáltatások fenntartására, talán nem is mindig sikerül.
De talán majd a gyermekeiteknek!
dr. Kutas Gyula
Tisztelt Szekrényi úr!
Megköszönöm cikkemmel kapcsolatos észrevételeit, mellyel lehetõséget adott bizonyos részletek pontosítására. A Pilist a Budai-hegységtõl a Pilisvörösvár vonalában húzódó, nagyjából ÉNY-DK irányú geológiai törés választja el. Nyugati felét Budai-hegységnek, keleti oldalát Pilis-hegységnek nevezik. Ez alapján a vizsgált terület a Budai-hegység része.
Felépítése: „Pilisszentiván természeti értékei” címû könyvet idézve: „Bármerre nézünk az Öregtoronynál állva a Nagy-Szénást, a Kis-Szénást, a Nádor-hegyet, a Kutya-hegyet és a Fehér-hegyet, valamint a köztük és a község elfedett területeket a középsõ-triászban képzõdött dolomit építi fel.” Nagykovácsi fölött, a Nagy-Szénás környékén a kõzet vastagsága mintegy 1200 méter. A Zsíros-hegy és a Remete-hegy már a legfiatalabb triász korú kõzetbõl, dachsteini mészkõbõl áll. Az Ön által említett mészkõbányák és mészégetõk ennek a területnek a Nagykovácsi felé esõ oldalán a Remete-szurdok környékén voltak.
A turistaházak pusztulásával kapcsolatban arra szerettem volna rámutatni, hogy a Nagy-Szénási ház 1978. évi pusztulását nem a Turistaházakat Kezelõ Vállalat (TKV) 1975. évi megszûnése okozta. A TKV jogutódja a Belügyminisztérium lett, így a filmben elhangzottak ezt a tárcát érintették kellemetlenül. A következményeket a cikkemben leírtam. A környék többi, mostanra szintén elpusztult turistaháza még a TKV megszûnését követõen tíz év múlva is üzemelt. A Zsíros-hegyi és Csúcs-hegyi házat 1986-ban zárták be, a Kevély-nyergi ház 1990-ben égett le.
Az Antal-árok elnevezésével egyetértek, viszont a turistatérkép is Kép néven említi ezt a völgyet, valamint Pilisvörösváron a legtöbb embertõl az Antónia-árok elnevezést hallottam. Az Antal-ároktól 300 méterre, DK-i irányban található völgyet a térkép is csak egy néven, Kis-Antal-völgynek nevezi, ami szintén az Ön által leírtakat támasztja alá.
Pilisvörösvár, 2002. szeptember 9.
Szontagh Ottó
