 |
Számukra nem volt lehetetlen
Egy kínai mondás szerint „Mindenkire addig emlékeznek, amíg beszélnek róla." A romániai rendszerváltást közvetlenül megelőző években menekülthullám öntötte el Magyarországot. Sorsuk alakítása, fogadásuk jelentős részben a főváros XVI. kerületében, a rákosszentmihályi református templomban zajlott Pánczél Tivadar lelkész és felesége, Ágota (Ácika) irányításával. A lelkész úr néhány hónappal ezelőtti nyugdíjba vonulása után Pilisszentivánon talált új otthonra.
A domboldalon lévő új keletű házsor mindegyikéből pazar rálátás nyílik a környékre, a telkek vége az erdőhatárig nyúlik. Fenséges nyugalom és békesség fogadja a látogatót, és persze barátságos emberek. Ezt már Ácikától tudjuk meg, aki nem kis örömmel újságolja, hogy alig töltöttek három napot a településen, az önkormányzati tisztviselő - nála jelentkeztek be - már előre üdvözölte őket az utcán, ahogyan a vadidegenek is köszöntik őket jártukban-keltükben.
- Pillanatok alatt otthon éreztük magunkat. Nagyon szeretünk itt lenni és hálásak vagyunk a jó Istennek, hogy ide vezérelt bennünket.
Az igazsághoz tartozik, hogy orvos fiúk egy betege révén értesülést a helybéli parcellázásról, majd szemrevételezése után a családi örökség és egy dolgos élet munkájából származó anyagiak segítségével sikerült megvásárolniuk a területet, és felépíteni rajta új otthonukat, ahol három generáció - a nagyszülők, gyermekük családja és az unokák - került egy fedél alá.
Pánczél Tivadar is igen fontosnak tartja a napjainkban már inkább csak falvakban élő, régi kedves szokást, hogy az utcán még az idegent is köszöntik. - Ez ugyanis egyfajta befogadást, összetartozást jelent, amire bizony nagy szükség volt a 80-as évek végén. - teszi hozzá és ezzel máris a múltban járunk. 1987-ben Németh Géza tiszteletes figyelt fel arra, hogy Budán, a Moszkva téren egyre sokasodó, munkaerejüket mindössze pár száz forintért áruba bocsátó erdélyiek már nem átmenetileg tartózkodnak az országban, hanem a romániai tarthatatlan állapotok elől menekülők. Ő hívta fel Szűrös Mátyás figyelmét a jelenségre, aki kimondta az addig kimondhatatlant: Ezt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. És valami elkezdődött. Tóth Károly püspök magához kérette id. Hegedűs Lórántot, Németh Gézát és Pánczél Tivadart, hogy tegyenek valamit a menekültek érdekében. Ezt követően, 1988 februárjában indult be a rákosszentmihályi református templomban a segélyszolgálat, amelynek két éve Ácika szerint életük legszebb és legfontosabb időszakának bizonyult. Volt úgy, hogy éjszaka fogadták a meglóduló és Hollandiából, Németországból, Svájcból, Ausztriából kamionszám érkező segélyszállítmányokat. Már szinte mozdulni sem tudtak az épületben, de nem számított. Csak egyetlen jelszót ismertek: Megoldjuk.
- Nem akartuk, hogy Svédországig, vagy Kanadáig szaladjanak az erdélyi és partiumi magyarok, pláne a székelyek. Még csángó katolikus pap is csöppent közibénk, márpedig a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, hogy csángó származású római katolikus lelkész legyen Moldvában. Őt kértük meg a gyülekezet előtt, hogy beszéljen egy kicsit csángó nyelven. Mondta is ízesen, igaz, számunkra csak fele részben érthetően. Felemelő volt egyszerre érezni a rokonságot és a távolba szakadtságot. - emlékezik Tivadar. Eközben barátságok szövődtek az adományozókkal. Egy salzkammerguti falucska katolikus eklézsiájának küldötteit úgy megragadta a szentmihályi parókián serénykedő asszonyok és férfiak önzetlensége, önfeláldozó munkája, hogy egy csoportjukat vendégül hívták magukhoz.
Ácika szerint sok szempontból példát vehetünk erdélyi véreinkről, akik mindössze egy szál ruhában, vagy egy bőrönddel érkeztek. Sokukkal azóta is tartják a kapcsolatot és látják, hogy hihetetlen szorgalommal egzisztenciát teremtettek, gyönyörű házakat építettek. Nem számított nekik, hogy milyen munkát kellett végezniük, ezermesterként mindenhez értettek. Szívósak, kitartóak, önmagukkal szemben is igényesek voltak. Aztán elérkezett 1989 karácsonya, amikor Pánczélék aggódva figyelték a romániai eseményeket.
- Ezek azért annyi fordulatot hoztak, hogy legalább a diktátort kiiktatták feleségestől. Nagyra értékeljük Chrudinák Alajost, aki a Panoráma segítségével mutatta be az eseményeket. Hősies cselekedet volt részéről. - teszik hozzá. Az ő segélyszolgálati tevékenységüket elismerve viszont Tőkés László püspök látogatott el hozzájuk 1990 februárjában. Ebben való jártasságuk azonban nem ekkor kezdődött.
Balatonszemesen volt egy kis családi vityillójuk, amit úgy alakítottak át, hogy 30-40 személy is elfért benne a pincétől a padlásig. Ott kezdték 1975-ben engedély nélkül azt az „életparancs" szerű munkát, amellyel a testvériességet igyekeztek minél tágasabb körben megvalósítani. Ebbe beletartozott a családiasság, az apróbb emberkék megszólítása is. Arra nem volt lehetőségük, hogy óvódásokkal kezdjék a munkát, de gyermek istentisztelettel, ifjúsági körrel megtehették. Soha fel nem merült, hogy ki milyen vallású, mert evangéliumi alapon csak ezzel a nyitottsággal közelíthettek hozzájuk. A korbeli viszonyokat ismerve, fél lábbal ugyan a börtönben voltak, de a jó Isten megsegítette őket. Még Tivadar betegsége is elmúlott.
Azóta majd három évtized járt el felettük. Pánczél Tivadart az ifjúság érdekében kifejtett munkájáért 1993-ban kormánykitűntetéssel - Szacsvay díjjal -, 1998-ban pedig a XVI. kerületi önkormányzat díszpolgári címmel jutalmazta. Egykori munkahelye, a rákosszentmihályi református templom is sajátos relikviával dicsekedhet. Néhány évvel ezelőtt a Himnusz, valamint a Szózat első versszakát egy-egy tűzzománc táblán székely-magyar rovásírással is elkészíttették és kifüggesztették. A házaspár még cserkész korából emlékszik erre az ősi magyar írásra, annak újbóli feltámasztása, népszerűsítése céljából vállalta a táblák kihelyezését.
Lakóhely változtatásukkal életük átalakul. Mivel Pilisszentivánon nincs református templom, Vörösváron vesznek részt az istentiszteleteken. Felvették a kapcsolatot a helybéli lelkésszel, aki jelezte, hogy helyettesítés alkalmával a híveknek alkalma lesz Tivadar prédikációját - egyébként katolikus templomban is végzett már szolgálatot - hallani.
A Pánczél házaspár ismét adni akar új lakhelyén és annak közelében élő embertársainak. Cserébe csupán egyetlen dolgot kérnek, azt sem maguknak.
- Emberbaráti kötelességnek tartjuk a parlagfű irtást, és ha Ausztriában megszabadultak ettől az egészségre káros gyomnövénytől, akkor erős akarattal és összefogással itt is sikerülhet. A két, ápolt, takaros, virágokkal díszített, szomszédos település megérdemelné ezt a változást - mondják búcsúzóul.
A jó Isten hallgassa meg szavaikat.
Szakács Gábor
