 |
Tojás, nyúl, locsolóvíz, nagypéntek, húsvét
Az északi féltekén nagypéntek és húsvét tavaszra esik. A tavasz pedig mindnyájunkban a megújulás, a megelevenedés érzését kelti fel. Ám, már jóval a keresztyénség elterjedése elõtt, a természeti népek õsvallásaiban is ünnep volt a tél elmúlta, a tavasz kezdete. Ennek emlékeit a keresztyénné lett népek mindmáig õrzik népszokásaikban. (Nálunk pl. busójárás, kiszebábégetés vagy az egyházi folklór tavaszi elemei: barkaszentelés, Benedek napján zsírszentelés, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Szent György-nap stb.) Ezek mind-mind az õsi enyészet-tenyészet kultuszok átformálódott maradványai. Elmondhatjuk tehát, hogy az ember a kezdeti idõktõl vágyott a megújulásra, az új életre, az örök ifjúságra, sõt az örök életre. Hiszen népmeséink nagy szimbólumai (az élet vize, az égig érõ fa, a soha el nem enyészõ fény stb.) mi másról tanúskodnának, mint a halál tagadásáról és az élet örökkévalóságának igenlésérõl.
Valójában ezek a legõsibb, nem is mindig tudatos érzések sugallhatták valamikor a IV. sz. elején a níceai zsinat õsatyáinak húsvét máig is meglévõ idõzítésének gondolatát. Úgy döntöttek ugyanis, hogy bár az õskeresztyén hagyomány szerint minden vasárnap feltámadásünnep volt, húsvét legyen egy meghatározott fõünnep. A Hold járásának megfelelõ változó ünnep a karácsonnyal szemben: a tavaszi napéjegyenlõséget követõ elsõ holdtölte után következõ vasárnap. (A Hold a lunáris jellegû õshiedelmek legnagyobb növekedés–elmúlás–megújulás szimbóluma) Húsvétot a mai napig ezen idõzítés szerint tartjuk. Bár keresztyének vagyunk, legalábbis tradíciónk szerint, a megújulásvágy közös tudatalatti érzése munkál bennünk. A keresztyén ember a böjtben, nagypénteken, húsvétkor ennek a megújulásnak a lehetõségét engedheti magához közelebb hite által. Ez a hit pedig immár nem pogány hiedelem, õsvallás, vagy babona, hanem az a bizonyosság, hogy valóban lehet megújulásunk (e földi életünkben is!), új életünk, sõt örök életünk is.
Ha õszinték vagyunk magunkhoz, és már kicsit éltesebbek, tapasztaltabbak vagyunk, akkor bizonyosan van annyi alázat és õszinteség bennünk, hogy bevallhassuk – legalább magunknak – egyedül nem megy, a saját erõnk kevés: képtelenek vagyunk a tökéletes életre. Egyrészt meg kell küzdenünk a saját testünk korlátaival, gyengeségeivel, sokasodó betegségeivel, öregedésünkkel, melyek ellen csak keveset tehetünk. Másrészt be kell látnunk, hogy lelki-szellemi életünk képtelenségei is kísérnek bennünket. Ki ne tapasztalta volna, hogy amikor a legjobbat akarta, rossz sült ki belõle. Kit ne rettentett volna már meg, mikor felindult állapotában olyan is kiszaladt a száján, amit maga is megbánt, de akkor már késõ volt, mert a kimondott szó már mélyen a másik lelkébe hasított, durván bántott. És hogyan állunk meg magunk elõtt, amikor tudjuk, hogy szándékunk a magunk számára bár hasznos lehet, ehhez azonban csak mások érdekének, jó elõmenetelének csorbításával juthatunk el, mégis megtesszük. Hadd ne folytassam a sort, remélem, értjük mirõl van szó… Saját érdekünk, kényelmünk, hatalmunk és hasznunk szinte mindenek elõtt való.
Az embernek ezt a testi és lelki tökéletességre való képtelen voltát nevezi a teológia a Biblia tanítása alapján eredendõ bûnnek. Ezt a tiltott gyümölcsbõl való szakítás, a testvérgyilkosság, Bábel tornyának történetében oly érzékletességgel láttatja velünk a Szentírás elsõ fejezeteinek eseménysora, mely egyértelmûen vezetett a Teremtõ rendje és igazsága szerint, az Édenbõl való kiûzetéshez. Tarthatjuk ezt, bár a zsidók régmúltba veszõ történeteinek, de nem árt, ha tudjuk, hogy mi is naponta szakítunk a tiltott gyümölcsbõl. Megszelídített, de mégis gyilkos indulatunk szerint Káinhoz vagyunk hasonlóak, Bábel tornyának építõi nyomában pedig nagyobbá akarjuk tenni magunkat az Istennél, át akarjuk lépni saját határainkat. Ám mindezeket nemcsak egyéni életünkben érhetjük tetten, hanem világméretekben is, a népek egymás között való viszonyában: ez a történelem. Elõttünk a jelen példája, a televízión keresztül látjuk is, miként alakít egy hatalom új világrendet a maga hatalmával, a maga hasznára, mások kárára, ráadásul magyarázataiban keresztyén alapokról kiindulva.
Az ember tehát bármennyire is szeretné kimunkálni a saját maga és a társadalom megújulását, mindenki számára jóra fordítását, zsákutcába jut, kárt tesz magában és társában. Az elért apró, önzõ célok talmi örömei után rá kell jönnie mindenkinek, hogy egyedül, kiszolgáltatottan éli az életét. E mély lelki válság átélésekor vigasz az, hogy van mellettünk egy barát, esetleg egy család, de nem elegendõ. A saját életünket egyedül kell megküzdenünk. Belül. Mélyen. Az elsõ nagypénteken, Krisztus keresztre feszítésében kapott az ember segítséget e küzdelemében. Helyesebben csak a segítség ajánlatát. Tehát erre a segítségre az embernek magának kell igent mondania. Sõt nem csak segítséget kaphat, hanem felmentést, megszabadítást is. Felszabadítást minden titkos és nyilvánvaló bûntudat alól, amit akarva-akaratlan magunkban hordozunk, és amelyeknek újraélése újabb és újabb tökéletlenséget generál életünkben.
A nagypénteki felszabadító csoda után húsvét következik, a feltámadás titka a mennyország elõttünk való megnyílása. Nagypéntekre és húsvétra folyamatosan szükségünk van, azaz a megbocsátásra, a felmentésre és az örök élet felõl való bizonyosságra, hiszen megannyiszor újra és újra visszatérnek tökéletlenségünkbõl fakadó nyomorúságaink, melyekrõl korábban szóltunk. Elbukás és felemelkedés; a jónak ígérete és annak beteljesedése; életünket állandóan kísérõ folyamatok. Helyesebben mindazok számára, akik az ünnepeket nem csak az õsi kultikus jelképek csökevényében élik meg. A gyermekeinknek adott húsvéti nyuszi a szaporaság jelképe, a tojás az életé, a legények locsolóvize az életerõt, a termékenységi kultuszokat idézi vissza. Ha nagypéntek- és húsvét-ünneplésünk ezekénél, a valamikori pogány kultikus jelképeknél, tovább megy, és találkozik a nagy, a Biblia által is említett, keresztyénné lett jelképpel, a báránnyal, mely Jézus jelképe lett az ártatlanságban és az engedelmességben, akkor élhetjük át nagypéntek és húsvét misztériumát a magunk számára. Ez az individuális, csak egyedül megtapasztalható istenélmény azután megnyitja számunkra az utat mások, a közösség felé. És akkor találkozhatunk olyanokkal, akik ugyanezt élték át: ez a keresztyén gyülekezet, az egyház, a hívõk közössége. Ez az, ami visszavezet bennünket a szétszakítottságból, az egyedüllétbõl az Istennel és az emberekkel való közös élmények világába. Hány családban elõfordul: egy idõben a családtagok más és más készüléken más és más mûsort néznek ahelyett, hogy egymással beszélgetnének, pl. egy üdítõ séta közben. Majdnem mindenkinek saját telefonja van, csak az övé… Közösségeink, családjaink lassan szétesnek. A folyamat nem új, de kétségtelen, hogy az utóbbi 50 esztendõben igen felgyorsult.
Valamikor a felvilágosodás idején kezdõdött, mikor Rousseau és társai, akik egyébként sok jót is hoztak az emberiség számára, meghirdették az egyház és a család fölöslegességét, valamint az embernek a saját maga megvalósítására és megtartására való képességét. Maga Rousseau ennek nyomatékaként semmilyen kapcsolatot nem folytatott az egyházzal, és meggyõzõdésbõl mind az öt gyermekét lelencházba adta. Valahol itt kezdõdött, és hogy hova jutott az önmegváltásba, önmegtartásba vetett hit, a féktelen emberi szabadságvágy, melyet valaha felszabadító gondolatnak, liberális eszmének mondtak, annak szomorú tanúi vagyunk… Ezt az önmagunktól és egymástól és Istentõl való elidegenedésünket nem ellensúlyozhatjuk egy-két õsi húsvéti szokás életben tartásával. Vissza kell nyúlnunk igazi felszabadításunk, megváltásunk nagypénteki eseményéhez és az örökkévalóság számunkra is lehetséges útjához, melyet a húsvétban találhat meg a saját bûntudatával és halálfélelmével egyébként is dacolni hajlamos örök ember. Ha Krisztus nagypénteki megalázásában valaki átéli a saját elégtelenségének kiegyenlítését, megváltását, ha valaki a húsvéti üres sír által megérzi a saját feltámadását és örök életét, akkor célt nyer az élete, és e célért való munkálkodása boldoggá is teszi – ráadásképpen!
Áldott húsvéti gondolatokat, meghitt elmélkedéseket kíván mindenkinek
Balogh Sándor
református lelkipásztor
Feltámadás
Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt!
Húsvét ünnepén mi is megdöbbenve állunk az apostolokkal az üres sírnál, mert emberi ésszel felfoghatatlan dolog történt. Nem is emberi értelem kitalálása a feltámadás! Mi is történt valójában? Jézus szétfeszítette a megszokott emberi kereteket és gondolkodást azáltal, hogy feltámadva a sírból, új életre támadt, amin már nem vesz erõt a szenvedés és a halál. Új dimenziót nyitott az embereknek a feltámadásba vetett hit által.
Mi is be vagyunk zárva a mi kis világunkba, ugyanúgy, ahogy a halott Krisztus a sírba. Jézust az odahengerített kõ zárta el. A mi „kövünk”, ami bezár és fogva tart, a mi önzõ, bûnökkel terhelt világunk, ahol jól érezzük magunkat rendetlen, bûnös szokásaink közepette. Hiába figyelmeztet bennünket Jézus: „Ne hasonuljatok ehhez a világhoz!” Ez a világ önmegvalósítást, tökéletességet ígér, de az ember nem veszi észre, hogy mértéktelenül megélt birtoklási vágya – legyen az bármilyen téren: hiúság, hatalom, pénz, ösztönök – a tékozló fiú nyomorába juttatja az embert.
Ebbõl csak egy kiút van: hazatérés az Atyához! Jézus feltámadásán keresztül ehhez szeretne segítséget adni, hogy magunknak meghalva, az igaz értékeket tudjuk választani a talmival szemben, hogy ezáltal feltárulkozhasson számunkra egy egyszerûbb, de gazdagabb világ, amely igazi célt ad a földi életnek, és távlatot nyit az örök életre a halállal szemben, amely értelmetlenné teszi földi életünket. Merjünk mi is kilépni önmagunkból, és rábízni életünket a feltámadt Jézus Krisztusra, hogy életünk legyen, és az bõségben legyen.
Zoltán atya
Csíksomlyói passió
Március 29-én a solymári golgota tövében, bibliai környezetben adta elõ nagy sikerrel az Inductio de Passione Christi címû Csíksomlyóról származó misztériumjátékot a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Boldog Özséb Színjátszóköre. A lelkes és tehetséges fiatalokból álló társulatot az egyetem népdalkörének tagjaiból és a népi vallásosság szeminárium hallgatóiból szervezte meg Med-gyesy-Schmikli Norbert egyetemi tanársegéd. Megalakulásukkor a pilisi pálos remete, Boldog Özséb lett névadójuk. A kör tagjai az egyetemen megrendezésre került „A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára” címû nemzetközi tudományos konferencia nyitónapján, 2002. október 14-én a Stephaneum színpadán mutatták be elõször az 1767-bõl származó darabot. Medgyesy-Schmikli Norbert évek óta foglalkozik XVIII. századi csíksomlyói passiójátékokkal, keletkezésük mûvelõdéstörténeti hátterével. „A csíksomlyói passiójátékok hûen tükrözik a ferences lelkiséget, hiszen a bûnbánattartásra intenek” — nyilatkozta egy interjúban.Az Inductio de Passione Christi. c. csíksomlyói misztériumjáték a ferences iskolai színjátszás egyik legértékesebb, fennmaradt darabja. A dráma szövegét Pintér Mária Zsuzsanna gondozta. Az elõadást Daragics Éva rendezte.
Fotók és szöveg: F. A.
Felvételeink az április 20-i feltámadási körmeneten készültek.
(Fotók: Fogarasy Attila)
Krisztus siratása
Caiphas fõpap Jézust vallatja
A lelkifurdalás öngyilkosságba
kergeti Júdást
