 |
Maradandó értékek
Az otthon, a ház, a lakóhely, a köz és a hatalom épületei, az emberiséggel egyidõs fogalmak. Olyan õsi, mint mi magunk vagyunk. Ha valamit tudni akarunk régi önmagunkról, mit kereshetünk? Nyelvi emlékeket, igen. Regéket és mondákat. Elolvashatjuk a régi feljegyzéseket. Feltárhatjuk a sírokat, megvizsgálhatjuk a csontokat, ékszereket, ruhamaradványokat. Találhatunk szobrokat, képeket, reliefeket. De elsõsorban és legfõképp, épületeket kutathatunk. Romokat vagy dicsõséges palotákat, egyszerû házakat, piramisokat, templomokat, városokat. Mindegyik egyformán fontos. Jelkép, lélek van bennük. Ki ne érezné meg egy jurta tökéletességét, egy parasztház nagyszerûségét? Egy piramis, egy templom titokzatosságát és lenyûgözõ erejét? Ceausescu palotájának õrületét, egy panelház idegenségét? Egy alpesi ház szépségét, egy görög ház derûjét?
A világ mindig is két részre oszlott. A nagyobbik rész házat, palotát, kunyhót szeretett volna építtetni, a kisebbik rész pedig, szerette volna ezeket megtervezni és megépíteni, a saját gondolatait is hozzátenni. A nagyobbik rész mi magunk vagyunk. De kik õk, a nekünk oly fontos kevesebbek? Misztikus alakok, mûvészek, vagy mesteremberek? Vagy mind egyszerre? Nem tudom. De talán közelebb kerülünk a válaszhoz, ha megismerkedünk közülük eggyel. Eggyel a városunkból, akirõl alighanem méltatlanul keveset tudunk: Csikós Mihály, 47 éves építészmérnökkel, négy gyermek apjával.
– Én elsõsorban mesterembernek tartom magam. Mert az építészetet szerintem mesteri fokon kell mûvelni. Gyerekként vonzottak a szép házak. Ha láttam egyet Budapesten, bementem és megnéztem, hogy belülrõl milyen. De elõször nem akartam épületeket tervezni. Festettem, képzõmûvész szerettem volna lenni. Megismerkedtem azonban egy lánnyal, aki rengeteget beszélt az építészetrõl, és bennem feltámadt a verne-i romantikus mérnök képzete. Az épületek megjelenése, térbeli elhelyezkedése, a funkcionalitás, az otthon berendezése mindig is érdekelt. Így lettem végül építészmérnök. És nem bántam meg.
– Nem?
– Nem. Elvégre a magam kedvére szabadon festhetek és rajzolhatok – már persze ha van rá idõm. De festõként hogyan tervezhetnék épületeket? Hogyan mûvelhetném a belsõépítészetet?
– Mesterembernek mondod magad, de talán mégis többrõl van szó. Vagy tévedek?
– Azt hiszem, az építészeti tudás egy nagyon fontos része iskolában megtanulható és megtanulandó. Statika, anyagismeret, mûvészettörténet, építészettörténet, gépészet stb. – ezernyi ismeret, amelyet tudni kell, különben az ember elveszik. A többi része? Érzék, vagy tehetség, netán mûvészet lehet? Talán nem is a megnevezés a fontos. Arra azonban büszke vagyok, hogy tagja voltam a Magyar Építõmûvészek Szövetségének, és alapító tagja vagyok a jogutód Építész Kamarának is. Habár ez utóbbival kapcsolatban vannak ellenérzéseim, mert úgy látom, létrejöttével megszûnt az igazi szakmai rangsor az építészek között. Aki ma megszerzi az építész diplomát, tagja lehet ennek a kamarának, függetlenül attól, hogy hogyan dolgozik. És ez azt hiszem, rontja a szakma hitelét. Az építõmûvész szövetségi tagság mégiscsak adott egy rangot. Nem mondom, hogy a rendszer tökéletes volt, de jó érzés volt oda bekerülni. Engem például nem beajánlottak, hanem pályakezdõként egy kiállításon elért bemutatott anyagom alapján behívtak ebbe a szövetségbe. Nagy elismerés volt és nagyon jólesett. Úgy gondolom, a kamarában is jó volna egyfajta minõsítõ rendszert kidolgozni.
– Az építészek figyelnek egymásra? Van-e szakmai fórumotok, mûhelyetek, ahol megvitatjátok a dolgaitokat?
– Igazából nincs. A kamarában jobbára csak ügyviteli kérdésekrõl van szó, nem az építészek munkáinak megítélésérõl. Egymás munkáit persze figyeljük. Van néhány kollégám, akiknek a munkáira mindig kíváncsi vagyok. Néha elindulok egy-egy meghívásos pályázaton is, de erre ma már egyre kevesebb az idõ. Naponta az életben kell helytállnunk. Most például egy moszkvai kúrián dolgozom, illetve egy siófoki gyógyszálloda terveit készítem. Balatonfüreden pedig, egy szórakoztató központtal foglalkozom.
– A budai bérházban lévõ irodád ajtaján egyetlenegy felirat sincs. Ha valaki nem tudja, hová megy, semmi sem árulja el, hogy itt építésziroda mûködik.
– A legjobb marketing az, ha az ember jól dolgozik. A mi mûveink ott állnak az emberek szeme elõtt. Benne élnek, dolgoznak, szórakoznak. Ha jók, ha ezeket kedvelik az emberek, elterjed a híre. Továbbadják a nevet, és többé már nincs szükség a hirdetésre.
– A te mûveid hol állnak?
– Mostanában elég sok épületet terveztem a Balaton környékén. A siófoki Café Moló például mediterrán hangulatú étterem, szórakozóhely, amely állandóan tele van. És nem csak a nyaralási idényben. Sikerében nyilván az is szerepet kap, hogy jó helyen van, de a tapasztalatom szerint nem ez a legfontosabb. Egy jó hírû helyre akkor is elmennek az emberek, ha az nincs ott az orruk elõtt. A design nagyon fontos. Mert ha egyébként jó a konyha, udvariasak a felszolgálók, jók az árak, akkor az dönt, tetszik-e a hely vagy sem. És ez abban a pillanatban eldõl, amikor belép oda az ember. De hogy ne menjünk olyan messzire, az ökölvívó világbajnok, Kovács „Kokó” István éttermét, a Boxutcát is én terveztem. Vagy említhetném a Verne éttermet, a Fat Moet, Piliszentivánon a Gyémánt éttermet, Vörös-váron a Wippi kávéházat. És vannak persze családi házaim is. De talán nem is érdemes mindet felsorolni. Aki megnézi a honlapunkat, a csikos.hu-t, elég sok mindent megtalál.
– Hogyan dolgozol?
– Munka közben tanulok. Ez a foglalkozás folyamatos megújulást is jelent. Ez nem azt jelenti, hogy régebben rosszat terveztem volna, de a tíz vagy húsz évvel ezelõtti lehetõségek össze sem hasonlíthatók a mostaniakkal. Naponta jönnek új anyagok, technológiák, szabványok, amelyeket mind ismerni kell. Sajnos ezek elég sok idõt el is vesznek az alkotómunkától, de ezt nem lehet kikerülni. A lényeg persze a tervezés maga. Bele kell ásni magad az adott stílusba, korszakba, új impulzusokat kell keresni. Amikor például toscanai típusú éttermet terveztem, az északi mediterrán építészetbe merültem bele. Sokszor el kell mennem, pl. márványt válogatni Olaszországba, és ezek az utak nagy szakmai élményeket, inspirációt is adnak. Nemrégen jártam Pekingben, ahol egy európai éttermet terveztem. Amit lehetett magamba szívtam az ottani építészetbõl is. Kollégáim mesélték, hogy amikor hazajöttem, nagyon sok rajzomon érzõdött ez a hatás. Néhány hónap telt el az óta, letisztultak az élmények. Ma már meg tudnék tervezni itthon egy kínai éttermet, vagy épületet. De várj csak, meg is mutatom. A számítógépen minden tervünk három dimenzióban látható. Nézd, mintha egy kamerával a kezedben bejárnád az épület minden zegzugát. Ezek nem csak képek, ez film. Animációs film, amely mindent megmutat. Pillanatnyilag ez a legkorszerûbb technika. A fényhatások is pontosan ugyanolyanok, mint a valóságban. A színek, a bútorok, szintén. Vagy itt van ez a moszkvai kúria. Látod a szauna pihenõjének márványburkolatát, a színeket, a mintákat? Ezt mind megmutatjuk a leendõ tulajdonosnak is, aki így sokkal plasztikusabban látja a tervet, és már ekkor tudja, milyen lesz a végeredmény. Persze elõtte hagyományos módon rajzolok meg mindent, és csak aztán jön a számítógépes feldolgozás. Ha kész, megnézem, értékelem, és ha kell, finomítom.
– Szó, ami szó, lenyûgözõ a látvány.
– Szerintem ma már nem szabad másképp tervezni, mert óriási segítséget jelent az ügyfélnek.
– Számodra mi jelenti az igazi szakmai sikert?
– Ha elégedett az építtetõ. És ha olyan építésszel dolgozhatok együtt, mint Cságoly Ferenc, aki az ország egyik legjobbja. És ha õ az utolsó csavarig jóváhagyja azt a belsõépítészeti munkát, amit én készítettem. Mint történt ez például az egyik fõvárosi Bauhaus stílusú étteremben.
– Te melyik stílust kedveled a legjobban?
– Az organikus építészetet. De nem az a fajtát, amirõl itthon sokan azt hiszik, hogy organikus. Mert az nem az. Sajnos már nem él az a kiváló amerikai építész, Frank Lloyd Wright, aki már évtizedekkel ezelõtt olyan házakat álmodott meg, amelyekhez azóta sem nyúltak hozzá. Felnõtt egy új generáció, de az épületek még mindig kielégítik az igényeiket. Ez a stílus a környezetbõl kiindulva fogalmazza meg a házakat. Én is ilyeneket szeretnék készíteni.
– Léteznek-e nemzeti stílusok? Van-e magyar építészet? És ha igen, milyen?
– Inkább tájegységek építészetérõl beszélnék. Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy nemzeti építészetünk legyen. Talán csak a legnagyobb országoknál találhatunk ilyet. A stílusokat nagyon sok minden befolyásolja, a földrajzi fekvés, az éghajlat stb., és ezek a legtöbbször nem kötõdnek országhatárokhoz. Egy mediterrán vidéken mindig is védekezni fognak a nap ellen, és elég hasonló megoldásokkal teszik azt. De Magyarországon vannak alföldek, dombságok, kisebb hegységek, folyópartok – hogyan lehetne hát egységes az építészete? Tájegységek vannak, rájuk jellemzõ építészettel, mint például a zalai dombságban, vagy mondjuk a Felvidéken.
– Hogy tetszik Vörösvár?
– Tetszik. Kamasz koromban sokat csavarogtam ezen a vidéken, és bennem volt, hogy jó lenne itt élni. Aztán sok évvel késõbb ide nõsültem, és itt élek. A vörösvári emberek igényesek. Látszik, hogy szeretik, ha rendben van a portájuk, a házuk. Inkább városépítészeti hiányosságokat látok. Vannak már terek, amelyek jók, de én utakat is álmodnék még. Aszfaltozott utakat, mert elég nehéz úgy igazi városról beszélni, ha a Fõ úttól a harmadik utca már sáros.
– A Képviselõ-testület, egyfajta új városcentrumban, sport- és kulturális központ felépítésében gondolkodik a Szabad földeken. Mi errõl a véleményed?
– Nem ismerem a pontos elképzeléseket. Lehet, hogy a sportközpont jó helyen lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy pl. egy mûvelõdési háznak is ott a helye. A városközponttól túl messze van. A mostani mûvelõdési ház nagyon jó helyen van, csak sajnos kívül-belül borzasztó. Valószínûleg ezért nem tudja igazán betölteni a funkcióját. Ennek a helyén kéne egy jót építeni.
Ui.: Már csak azért is, hogy végre a mi generációnknak is legyenek maradandó értékei. Mert legalábbis középületek dolgában, egyelõre elbújhatunk az õseink mögött.
Várhegyi Ferenc
Lippai Andrea flamencóestje elé
Május 3-án a Közösségi Házba invitáljuk mindazokat, akik szeretik a táncot, és akik szeretnének tartalmasan szórakozni, tanulva kikapcsolódni. Lippai Andrea flamencotáncos lép fel ezen az estén tradicionális és modern koreográfiákat élõ zenére elõadva. Kedvcsinálóként hadd idézzük itt magának az elõadómûvésznek a szavait, vallomását a flamencóról.
„Forróság – nyár – tánckurzusok – lüktetõ zenék – fülledt termekben hullámzó testek – és én egyszer csak beleszerettem egy táncba. Egy táncba? Nem hiszem. Lázasan keresni, kutatni kezdtem azt a csodát, melyet »életérzésnek« neveznek és úgy éreztem magamban is megvan, megtaláltam végre, és olyan jó lenne úgy kibontani, felszínre hozni mindazokat a belsõ érzéseket, amelyeket legbelül érzünk – ahogyan Spanyolországban láttam. Oly spontán természetességgel, õszinteséggel, szeretettel vagy dühvel, hogy az már fáj.
Rájöttem valaminek az ízére, mely nem függ nemzeti hovatartozástól, fajtól, országtól – ez lehet mindenkié, így hát az enyém is. Nem tudom igazán megmagyarázni, miért éppen ezt szerettem meg a sok tánc közül, de büszkén vállalom. Ebben magamra találtam és megpróbálom azzal a szakmai alázattal tolmácsolni mindazt, amit tanultam és még fogok tanulni, amit eddigi táncos múltamban a legnagyobb értéknek tartottam.
A flamenco cigány-andalúz ihletésû népi mûfaj, alapjai, melyek mélyen a hispán-andalúz kultúrában gyökereznek, az énekben, a gitárjátékban és a táncban öltenek formát. Természetes ütõhangszerek s felkiáltások kísérik. Sokan azt gondolják, a flamenco a spanyol néptánc, pedig ennél sokkal többrõl van szó. A flamenco az Andalúziában élõ különféle népek sajátságos életérzésébõl ered, mely mára már magas szintû mûvészetté fejlõdött zenében, táncban egyaránt. Egyesíti az európai és keleti kultúrák hihetetlen gazdag mûvészeti értékeit, és szervesen hozzátartozik az ott élõ emberek vallásaihoz, mindennapi életéhez.
Talán ezért egyre nagyobb a vágy, hogy megismerjük ezt az életérzést, mely évszáza-dok kulturális kincseit hordozza magában és mégis korszerû, állandóan megújulni képes. A flamenco kifejezõereje rendkívüli és ezért oly vonzó. A tánc, a zene és a dal nyelvén megnyilvánuló érzések szélsõséges skáláját vonultatja fel. Olykor szenvedélyes és lázadó, erotikus és búskomor, boldog és kétségbeesett hangulatok váltogatják egymást. A táncolásmód szóló jellegû, és szoros egységben van a zenével, ritmussal. A lábak kopogása felér egy újabb virtuóz hangszerrel, ugyanakkor a felsõtest és a kar mozgása lágy, folyamatos, mégis harmóniában van a ritmust ütõ lábak mozgásával.
Célom a flamenco helyének megtalálása és beillesztése a mai hazai táncéletbe, hisz Európában mára már az egyik legismertebb mûfaj. Elismertségét sokszínûségének és magas technikai színvonalának köszönheti, mellyel tükrözi az európaiság szellemiségét, hisz egymástól távol élõ népek zenéjét-kultúráját egyesíti. (mór-arab, zsidó, indai, cigány, ibér) Zenéje mára beépült a világ kortárszenei életébe, de táncai ezen az úton kisebb léptekkel haladnak. Sokszínûsége, gazdagsága számtalan lehetõséget nyújt megújításához, melyet elsõsorban a nem Andalúziában született képviselõinek nyitottabb rálátása, kísérletezõ kedve tesz lehetõvé.”
