 |
Amit tesztek eggyel, a legkisebbel…
Az aktuális hõmérséklet nulla fok, ami éjszakára mínusz négyig süllyedt. Hazafelé tartottam este nyolc óra felé, már amúgy ráérõsen, de fázósan, átlagos önmagamhoz képest különösen jól öltözötten. Az Andrássy úton lépkedtem át a zebrán a Bajcsy Zsilinszky úttal párhuzamosan. Átértem a patinás ék alakú sarki házhoz és a kis földalattihoz vezetõ lépcsõ kijáratához.
Arra lettem figyelmes, hogy a zebra és a földalatti kijárata közötti pár méteres szakaszon, közvetlen az úttest szélén, de még a járdán, hanyatt fekszik egy ember, mozdulatlanul. Karjai a könyökére támaszkodva, kissé a teste fölé hajolva mozdulatlanul meredtek az ég felé. A test nyugodt, békés tartásban hevert, akár hullamerev is lehetett volna.
Néztem körbe, hogy ki láthatja még rajtam kívül, mert annyira zavaró, meghökkentõ és felkavaró volt a látvány. Egyértelmû volt, hogy mindenkinek látnia kell és látja is. Látták a piros lámpa miatt mellette várakozó autókból, a zebrán járókelõk, a Földalattiból kijövõk és oda lejutni akarók.
Körbenéztem és körülöttem mindenki annyira „magyarázatra nem szorulónak” tekintette a látványt, hogy szinte ez volt a legzavarba-ejtõbb. Arra kezdtem gondolni, hogy rajtam kívül talán már mindenki tud róla, hogy az ilyenkor elvárható intézkedés megtörtént, a földön fekvõ ötven év körüli, hajléktalan férfi érdekében. Persze ezt gyorsan beláttam, hogy butaság, hiszen magában fekszik, senki rá sem néz.
Ekkor, boldog megnyugvással pillantottam meg a piros lámpa miatt megállni kényszerülõ rendõrségi Ford Transit mikrobuszt, tele egyenruhás rendõrökkel. Határozottan feléjük indultam. Gondoltam, milyen egyszerûen könnyíthetek a lelkiismeretemre nehezedõ tehetetlen nyomáson. A kocsi anyósülésén nyakkendõs, öltönyös elegáns úr ült, a többi, viszonylag jól szituált 8 rendõr kitöltötte a kisbuszt. Kinyitották résnyire a tolóajtót és belekezdtem a mondókámba.
„Jó estét uraim! Szükség volna a segítségükre. Az út mellett fekszik egy ember, akinek az ügyében intézkedni kellene, gondolom, önöknek megvan ehhez minden eszközük, lehetõségük.” Rámutattam a fekvõ testre. A legközelebbi rendõr megnyugtatóan válaszolta, hogy látja, érzékeli a fekvõ embert. Mindjárt zöldre vált a lámpa, és a keresztezõdésnél félreállnak, megnézik, mit tehetnek.
A lámpa zöldre váltott, és a rendõrökkel teli mikrobusz elhajtott a Bazilika irányába. Arra kezdtem gondolni, hogy bizonyára, valami nagy fontosságú ügyben elfoglaltak, sietnek, ezért a legközelebbi járõr kocsit fogják ideküldeni, esetleg a mentõket hívták. (?) Az mégsem lehet, hogy csak úgy elhajtanak egy fekvõ ember mellett, amikor segítséget kért tõlük valaki…
Második gondolatom már az volt, hogy ez bizony semmi más, mint egy klasszikus cserbenhagyás!
Visszatérve a továbbra is meglévõ gyakorlati problémához és a fekvõ emberhez, magamat helyeztem szolgálatba. A hajléktalan férfi ugyanúgy feküdt, a hasán vagy ötven forint apróban, ami a kezébõl eshetett ki, láthatóan lélegzett, de a szeme csukva volt. Mellette a fehér táblája: „Hajléktalan vagyok, segítsenek. Köszönöm.” Bizonyára ezzel koldult a lámpánál várakozó autók között.Felemelt hangon megszólítottam: „Hogy van? Fáj valamije? Nem fázik?” Az elsõ hangra kinyitotta a szemét, de zavaros volt a tekintete és csak szûk résen tekintett felém. Az alig hallható válaszaiból kiderült, hogy nem tudja, hol van, állítása szerint beütötte a fejét. Cáfolta, hogy autó ütötte volna el. Jó eséllyel – új ismerõsöm – rendesen alkoholos befolyásoltság alatt is volt.
„Hívjak egy mentõt?” – kérdeztem, mire õ azt válaszolta: „Az jó lenne…”
Kértem, hogy ne mozogjon, nyugodjon meg, telefonálok, legalább meleg helyre viszik, még ha nincs is semmi baja. Mobiltelefon, 104.A mentõs szolgálatirányítónak elmondtam a jelenséget, a helyszínt, hogy kommunikál, de itt fog megfagyni, ha ez így marad. Rendben van, jönnek. Maradjak addig mellette. Kérte, hogy közöljem a nevemet, a telefonszámomat. Megtettem hát, amit meg lehetett.
A járókelõk közül egy-két idõsebb nõ kérdezett rá, hogy mi van újdonsült ismerõsömmel? Mondtam, amit tudtam, hogy érkezik a mentõ…valahol. Kaptam tõlük erkölcsi elismerést, hogy legalább én…
Miközben folyamatosan fáztam, és minden türelmem elfogyott és eltelt háromnegyed óra, tovább gondolkodtam. Az érthetõ, hogy bekérték a nevem, telefonszámom a mentõsök, de ha én érthetõ okokból lelépek innen (ennyi idõ elteltével), mert megy a repülõgépem, kezdõdik a színházi elõadásom, vagy egy rokonom szorul sürgõs segítségemre, akkor én törvény elõtt felelõsségre vonható cserbenhagyóvá lépek elõ? Mi történik, ha a földön fekvõ ember kigurul egy autó elé a járda szélérõl? Miért nem jött idõben a mentõ? Miért nem vigyáztam rá én jobban?
Idõközben virgoncabbá vált a fekvõ hajléktalan ismerõsöm. Fel akart ülni. Kompromisszumos megoldásként, hóna alá nyúlva hátrébb húztam, így meg tudta támasztani a hátát a földalatti korlátjánál, de ülve, félig fekve maradt. Ezután rá kívánt gyújtani. Ez az álma is megvalósult.Nagy sokára jött a Deák tér felõl a szirénázó mentõ, negyvenöt percre a hívás után. Miért szirénázott? Megszokásból?
A mentõautó mellénk kanyarodott. Jó szokás szerint néhány járókelõ „a mûsorra” már csoportosulni kezdett. Még nem állt meg a kocsi, de unott utálkozó mimikával bámultak ki a bent lévõk az üvegen át.
A jól megtermett, mentõorvos félig kinyitotta az ajtót. Kiszólt: „Ki hívta a mentõt?”
Odaléptem és mondtam, én. „Minek?” – tudakolta.
Még a türelmemet teljesen kontrollálva elmeséltem, hogyan találtam rá a fekvõ emberre. „Nem ezt kellett volna tennem?” Nem válaszolt, de azt sem mondta, amit mondott volna más körülmények között… Közben érezhetõ volt, hogy a mentõs részérõl a „diplomáciai nyelvezet” csupán a jólöltözöttségemnek szól. Nem tudhatta, kivel áll szemben.
A mentõorvos folytatta: „ Ez egy kéregetõ hajléktalan. Miért kell ide mentõ?”
Itt már kissé felszökhetett a vérnyomásom, amikor erre azt válaszoltam: „Én nem azért hívtam ki magát, hogy pénzt adományozzon neki, hanem mert az állapota, a helyzete és ha más nem is, a kihûlésének a veszélye indokolta. Itt fekszik egy ember, aki segítségre szorul.”
Megint nem volt válasz, de az nagyon beszédes volt. „Maga szerint mit kellett volna tennem?” – szegeztem neki a kérdést.
„Adott volna neki pár forintot, aztán el van intézve… Na, jó. Megmentjük…”
És a dolgukhoz láttak. Bekerült a mentõautóba a hajléktalan a földrõl. Nem is rángatták ez esetben látványosan új ismerõsömet. Rácsukódott az ajtó.Még a beszállni szándékozó sofõrt megkérdeztem tehetetlenségemben. „Mondja, nem ezt kell tenni ilyen esetben?” Õ a fõnökére mutogatva, nem kívánt saját véleményt hangoztatni.
Mindvégig az volt a levegõben, hogy: „Te ráérõs, izgága barom! Mit fáj neked, ha ez a tetves reggelig elõbb fagy meg itt, mint kijózanodik? Nem jobb volna mindenkinek?”
Csontos Barnabás
