 |
Néztem a Dunát, szemerkélõ esõben, szürke ég alatt. Egy hajót dajkált a hátán, rajta kék zászlók, s büszke felirat: Európa. Eszembe jutottak akkor német õseink, kik egykor egyszerû kis bárkákkal hajóztak le ide a Dunán az óriás tornyú dóm városából, Ulmból. Mit érezhettek vajon õk akkor az ulmi skatulyákban, hányódván a folyó habjain ismeretlen vidékek, idegen ország felé. Szorongást, izgatottságot, kíváncsiságot, örömet? Országút volt számukra ez a folyó, sorsuk országútja. Az ismeretlen, idegen országból azután szülõföld lett gyermekeik, leszármazottaik számára, kiknek már Ulm lett az ismeretlen s idegen Dunára hajló furcsa, ferde házaival.
A nagy utazást hamarosan ismét megteszi a történelem, de most nem csupán néhány száz telepes érkezik meg magyarföldre, de egész Európa.
Egy közel harminc év elõtti délután ugyanígy néztem a Dunát, s valami vigasztalót kerestem a lemenõ nap fényétõl csillogó tükrében. Foktõ mellett történt mindez, néhány kilométerre Kalocsától, egy katonai bázison, még a Varsói Szerzõdés és a vasfüggöny korában. Rozsdás pontonhidat õriztem ott, darabjai mint óriás halkonzervek álltak glédába rakottan. És akkor eszembe jutott nõvérem, ki néhány száz kilométerrel följebb, Bécsben él, és ettõl megnyugodtam. Már nem voltam egyedül abban a rozsdás konzervvilágban, és ismerõs-kedvesnek tûntek elõttem a folyó hullámai.
Próbáltam felidézni utazásaimat is Bécsbe. Szárnyashajóval mentem oda és vissza, mintha filmet vetítettek volna, úgy folyt el a hajó mellett két oldalt a történelem. Buda és Pest palotái, a Lánchíd, a Margitsziget, Visegrád öreg kövei, az esztergomi bazilika, Komárom hídja és a Pozsonyi vár… Ha kicsit megerõltetem az agyam, tán még láttam is volna a parton menetelõ római légiókat, Árpád népét, amint lovait itatja, Búvár Kundot, aki éppen lebukik a habokba, Széchenyi grófot, kezében az elsõ kõhíd tervrajzaival és a hidat aztán, ahogy belerogy a vízbe Budapest ostromakor…
Azt hiszem, ekkortájt kezdtem érteni jobban József Attilát is:
A világ vagyok – minden, ami volt, van;
A sok nemzedék, mely egymásra tör,
A honfoglalók gyõznek velem holtan
S a meghódoltak kínja meggyötör.A Dunánál igazi magyar vers. Csak az értheti meg igazán, aki ebbe az országba, kultúrába, történelembe született. Csak az értheti meg igazán, aki leül a rakodópart alsó kövére és belebámul a habokba. S elmereng saját sorsán, nemzetének jövõjén és a múlt történésein.
A Duna kiolvashatatlan könyv, felbecsülhetetlen kincsestár, kimeríthetetlen szimbólum.
Népeket és nemzeteket, nyelveket és kultúrákat összekötõ folyó. Szülessél akár Ulmban, Bécsben vagy Budapesten: Európában születtél, és ez egy életre kötelez.
Néztem a Dunát, s a fellobogózott Európa lassan tovatûnt a habokon. 2003. április 12-e volt. Öt óra felé járhatott az idõ...F. A.
Képes krónika
