 |
Ahogy mi látjuk EurópátA lükék városa
Svájcban, a lükék városában nem mindenki lüke. Valószínûleg nincs is több lüke az egészhez viszonyítva, mint bárhol másutt a világon, csak itt szó nélkül megtûrik a neveletlen viselkedést, és ez nekem – aki az inkább beszólós, odamondós Magyarországról jön – bizony fura.
Kezdjük talán a földrõl evéssel. Ez a viselkedésforma leginkább a középiskolás korosztályra jellemzõ. Már többször gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az oka, miért nem tisztelik meg az ételt annyival, hogy tisztességes körülmények között fogyasztják el, és arra jutottam, hogy ez a tinédzser lázadás egyik formája. (Nem hiszem, hogy olyan mûveltek lennének, hogy ezen a ponton próbálnák utánozni a rómaiakat.) Természetesen nem csinálja minden egyes diák, csak egy bizonyos hányaduk, a lüke gyerekek csoportja.
Itt a középiskoláknak jellemzõen nincsen saját menzájuk, és az ebédidõ után is van még tanítás, így aztán a sok diák dél körül megszállja az iskolája körüli büféket, önkiszolgáló éttermeket. Megveszik az ételüket, és ahelyett, hogy leülnének az asztalokhoz, keresnek egy helyet a bevásárlóközponton belül, ahol le lehet punnyadni a földre, és úgy esznek. (Mint fent mondtam: nem mindenki.) Újabban átrendezett bevásárlóközpontokban vannak kisebb, többé-kevésbé félreesõ helyek, amik direkt az effajta kölkök örömére lettek kialakítva. Itt nyugodtan lepunnyadhatnak. Bizonyos helyeken viszont egy-egy ilyen punnyadóhelynek alkalmas frekventált szegletben kint van a tábla, hogy „nem ülõhely”, mert az átlag vásárlóközönségre kifejezetten visszataszítóként hat, hogy rögtön belépéskor azt kell lássa, hogy a hülyegyerekek csordaként ülnek a földön. (Nem beszélve arról, hogy majd távozáskor hátrahagyják a morzsahalmaikat, üdítõs poharaikat, egy-egy flakont.) Azt például végképp nem értem, hogy miért jó a folyosó leghátsó, levegõtlen, neonfényes szegletében, a vécéajtókkal szemben, a földön ülve falatozni.
Jó idõ esetén, nyáron, leülnek az utcán az aszfaltra, épp csak nem az útra, vagy a villamossínekre. De olyat már láttam, hogy két 16-18 éves forma lány a villamosmegállóban a keskeny peron elejében ült le pizzával a flaszterra, úgy, hogy ha épp bent állt egy villamos, akkor az utasok igen nehezen tudták kikerülni õket.
(Végül is praktikus: a meleg nyári aszfalton nem hûl el oly gyorsan a pizza...) De nem szólnak ám rájuk, itt mindent szabad. Ettõl aztán, gondolom, a földön ülõk nem is érzik magukat nevetségesnek: – Senki nem szól ránk, akkor rendben vagyunk.Szerintem így butul le egy nemzet. Az ilyen apró dolgokkal kell kezdeni. Õszintén örülök neki, hogy nálunk Magyarországon, még mindig nem divat az effajta kretén viselkedés, és hogy a felnõttek, szülõk legtöbbször nem hagyják szó nélkül az ilyesmit.
Ha már a szó nélkül hagyásnál tartunk, akkor mindjárt át is váltanék a következõ történetre.
A gyerekeknek mindent szabad. (Ez valószínûleg a jólétbõl adódó egymásra-nem-utaltságnak, a felelõsségtudat hiányának, vagy alacsonyabb voltának a következménye. Akkor kezdenek el a legtöbben felelõsebben viselkedni, amikor megszületik az elsõ gyerekük, és szembesülnek vele, hogy a gyerek egyrészt magától fel nem nõ, másrészt bizony rajtuk is múlik, hogy milyen ember lesz a gyerekbõl. Szociológus ismerõsöm, aki több évet töltött Angliában és Svédországban, felvilágosított, hogy nyugaton ma ez a divat, tudniillik a felnõttkor nehéz, hát legalább a gyerekkor legyen felhõtlen.)Nem egyszer láttam már olyat, hogy a vonaton a szülõjével, szüleivel együtt utazó gyerekek, akik az S-Bahn tágas peronján utaznak, hupákolnak, ugrándoznak, szaladgálnak, korlátokra felmásznak, ajtót, ablakot püfölnek, és nem is azon a huncut módon, ahogy az gyerekektõl megszokott, hanem ész nélkül. Nekimennek a többi utasnak – seráfitty, papa, vagy mama, meg se szólal, de a meglökött utas sem szól. Otthon (Magyarországon) mi van ilyenkor?
1. Meg sem történik a dolog, mert anyuka a járgányra lépés után kapaszkodásra utasít, és ott áll a gyerek mellett.
2. Ha mégis megtörténik a baj, hát mama elnézést kér, vagy utasítja a gyereket, hogy „tessék azonnal bocsánatot kérni a bácsitól/nénitõl”.
3. Ha a szülõ szó nélkül hagy ilyesmit, hát biz` nem kell sokat várnia, míg valaki beszól, hogy „figyeljen már oda a gyerekére, vagy én fogom felpofozni!”, és ez általában csak a finomabb verzió.
Visszatérve a svájci tinédzserekre, és kora húszas éveikben járó leányokra, el kell mondjam, hogy borzasztó egyformán öltözködnek. A magyar lányok összehasonlításban sokkal választékosabban, és jóval többféle stílusban öltöznek, nem beszélve arról, hogy a húszas éveik elején járó magyar nõk már sokkal inkább szeretnek a 16 évesekétõl eltérõ, egyéni stílusban öltözködni.
Nagy divat a lapos talpú sportcipõféleségek sokasága, a legkülönbözõbb színekben, a korca nélküli farmer, a széles bokszolóöv, és a rövid póló alól kikandikáló köldök (+vese, egyéb belsõ szervek).
Ez még nem is lenne baj. Ízlések és pofonok. De azokon a szerencsétleneken, akik a -5 és +5 fok közötti hõmérsékletben is úgy járnak az utcán, hogy a nyitott (vagy éppen csukott, csak szintén épp csak derékig érõ) dzseki (nem kabát!) alatt lévõ egy szál pólócska alól kikandikál a köldökük, azaz kilóg a bélésük, azokon hol sajnálkozni, hol meg nevetni szoktam, mert ez tényleg megint a hülyeség, nem más.
De a kikandikáló köldök még nem minden. Itten, ha úgy adódik, akkor leülnek télen is az aszfaltra, amíg elszívnak egy (füves) cigit – bár eddig inkább csak az esti órákban, bulizó egyéneket láttam így viselkedni.
A tetkó, teljesen közönséges dolog. Nevezhetnénk tán divatnak. Vígan hordanak tetoválást a negyvenes éveikben járó nõk is. Trendik. (Azóta szociológus ismerõsöm kiábrándított, hogy a magyar tinédzserek 30%-a szintén fel van szerelkezve tetovációval.)
Akkor folytatnám a megpendített cigi-témát. Elképesztõ, hogy mennyien dohányoznak, mind
a felnõttek, mind a tinédzserek, fiatalok körében.(Az itteni újságban olvastam, hogy a dán tinédzserek státuszszimbólumai a cigaretta és a mobiltelefon. Aki ezekkel nem él, az nem trendi, s hamar outsidernek érzi magát. A megoldás pofon egyszerû: holnap õ is rágyújt.)
A vonatok összes személykocsijának harmada dohányzó. A füves cigi nem gond, bárki bárhol tekerheti, nyomhatja. Vonaton is. Nyilvános szórakozóhelyeken kevésbé szokás a fû, de vonaton, egyetemi dohányzóhelyeken, utcán, pályaudvaron, lehet, szabad. (Hatóságilag nem megengedett, de teljesen eltûrt.)Itt a dohányzás már-már népszokás. Kevésbé probléma viszont az alkoholizmus, vagy legalábbis belátásom szerint nincs annyi alkoholista. A tinédzsereket persze nem kell félteni: bár a 18 éven aluliak hivatalosan nem vásárolhatnak kemény szeszt (16 alatt pedig semmi szeszt), a jó üzleti érzékkel rendelkezõ állam tinédzservédõ adóemelése ellenére – vagy tán épp amiatt- az üdítõvel kevert égetett szeszek nagyon népszerûek. A biznisz lényege, hogy ezeket az italokat a fiatalok ugyanúgy húzóra isszák, mintha üdítõ lenne, így aztán 3-4 flaska elfogyasztása elõtt legfeljebb a pénzhiány jelenthet megálljt.
Már csak egy témám maradt. Ez pedig az általános illedelmesség, az egymás elõreengedése. Na itt errõl szó sincs. Itten mennek, mint az állatok, mint a csorda. A nõk elõreengedésérõl végképp szó sincs, itten emancipáció van, vagy legalábbis azt hiszik, hogy ez az. (Komolyan mondom, bolondok a nõk, hogy nem kérik ki maguknak, és nem emelnek szót ez ellen, hogy hagyták ennek a kialakulását. Szociológus ismerõsöm szerint ez az emancipáció sokadik lépcsõje, és idõvel jön majd kishazánkba is, a legális füves cigivel együtt.)
Én magyar módra, ahogyan azt megtanították, elõre szoktam engedni a nõket, ahol az illem úgy diktálja. Sokszor szegények nem tudnak mit kezdeni vele. Nem egyszer fordult elõ, hogy a vonaton leszálláshoz készülõdve a magam elé engedett nõnek tisztességesen az arcába kellett nézni, esetleg szólni, vagy kézmozdulatot tenni, hogy tessék menni, kérem. Van olyan is, hogy nem mennek, hiába engedem õket; megszokták a rosszat.
Aluljáróban is rendszeresen elengedem az oldalról érkezõket, nõk részérõl sokszor zavart mosoly kíséri az esetet. Egyesek olykor megköszönik az effajta figyelmességet, de a legtöbben egyszerûen nincsenek hozzászokva a szituációhoz, vagy tán soha életükben nem is hallottak róla.
A vonatnál reggel szintén nyomulás van (a nõk elõreengedésérõl itt sincs szó), azért nem tülekednek, nem lökdösõdnek, de meglátásom szerint az „aki gyorsabb”, illetve az „erõsebb kutya”elvek érvényesülnek. A leszálló utasoknak gyakran nehéz dolguk van, úgy nyomulnak a felszállók. Én legtöbbször utolsóként szállok fel a reggeli vonatra, és még így is szokott jutni ülõhely, úgyhogy nem nagyon értem, mire a nagy sietség.
Hát ezektõl az apróságoktól lükék városa, a lükék városa. És bár ismételni fogom magamat, azért ezt se feledjük: itt is vannak intelligens emberek, mint bárhol másutt a világon. A svájci lakótársam, a svájci munkatársaim, az itteni magyarok, a titkárnõnk, aki mindig kedves, és akinek köszönhetõen még ma is Svájcban lehetek. Egy év után már sok szép emlék köt Zürichhez, s be kell valljam: "i ha Züri gern".
Szabó Gergely
Az erdélyi 136-os út
A híres 66-os út Amerikában egy nemzeti szimbólum, ráadásul nem is kis teljesítmény azon végigautózni. Viszont megadja a lehetõséget, hogy az utazó képet alkosson a kontinensnyi országról.
A 136-os út, fehér jelzésûként, Erdélyben kanyarog, van neki A és B jelû változata is. Hosszúságát mérni sem lehet az amerikaiéhoz, ugyanakkor alkalmas Hargita megye apró, magyarlakta hegyi falvainak megismerésére.
Amerikában még nem jártam, Erdélyben is alig, de máris visszaindulnék.
Kétségtelen, de igaz, hogy sok ottani szemében Magyarország „valami Amerika”, pedig a kincsek ott vannak. A nyüzsgõ, egykori elkofásodott Abdára emlékeztetõ Korond után kell letérni a 13 A jelû fõútról és megindulni a hegyek közé. Gyorshajtással felesleges próbálkozni, az út a környéken nagymennyiségben található kaviccsal terített, aki nem Dáciával vagy Land Roverrel rendelkezik, az gondoljon a hazaútra is. Az útviszonyok nem a tömeges turizmusnak szólnak, ami persze nem feltétlenül hátrány. Pálfalvát érinti elsõként az út. Mi szürkületben érkeztünk oda, így pont beleestünk a hegyi legelõkrõl hazatérõ, látszólag felügyelet nélküli, ám céltudatosan hazaigyekvõ szarvasmarhák menetoszlopába. A korábban magyar falvakra is jellemzõ jelenség Székelyföldön megszokott napi látvány, ahogy az is, hogy az állatokat sarkig tárt kapuk és szeretõ, becézõ szavakkal simogató gazdák várják haza. Minden állat címre megy, nincs kavarodás, nincs szomszédolás, vagy felesleges csellengés.
A falu felépítése, a környezõ településekhez hasonlóan, nem túl bonyolult, fehér, leginkább unitárius templom középen, körülötte laza szerkezetben a lakóépületek düledezõ kerítést összefogó székely kapuval.
A falvak külön sajátossága a minimum nyitva tartással üzemelõ vegyesbolt és a romos állapotú, közösségi feladatokat már nem szolgáló kultúrház.
Ha Pálfalva nem is, az úton következõ falu, Firtosváralja legalább legendával rendelkezik. Neve a közeli hegy növényzettel benõtt várára utal, ahol egyszer volt, hol nem volt tündérek laktak. Egyikõjük kakasszó után távozott, és így a beteljesült átokra életével fizetõ lovagját hívták Firtosnak.
Mi Firtosváraljára kvártélyoztuk be magunkat, ami egy szempontból bizonyult helytelen döntésnek: csak egy hétben gondolkodtunk.
Aki szereti a vendéglátó házigazdákat, az itt emberére talál, ahogy ezekben a falvakban emberemlékezet óta szokás. Kitérni nem érdemes, mert semmi sem erõltetett, éppenséggel szívbõl jövõ.
Érdemes a falut gyalog is körbejárni, pedig nincs se hõsi oszlop, se elszármazott falu nagyja, viszont meg lehet csodálni a módosságot is kifejezõ székely kapukat, érdemes bejárni a színmagyar temetõt, gombászni a sûrû erdõben. Az út menti falvakban ez mind közös vonás, meg a holland víkendtelepesek. Ez utóbbiak szép számmal vásárolják fel az erdélyi ingatlanokat, csakhogy több mint 2000 km-t utazhassanak.
Énlakának hívják a következõ falut, templomában mennyezeti rovarírásos emlék és 1758-ban készített Úrvacsora asztal. Házigazda kísérõnk szerzi meg a nagy 30 cm-es ajtókulcsot a fejteni való babbal bíbelõdõ helybéli tisztelendõtõl, és együtt próbáljuk meg kiolvasni az asztalba írt szöveget. Szerencsére nincs beküldési határidõ, mégse megy az összeolvasás.
A templom körüli sírkertben áll egy 500 évesnek mondott, ereje teljében levõ fa, de ez itt teljesen rendjén van. A faluban válik ketté a 136-os út, mi az A-nak megyünk tovább. Igy jutunk el a Küsmöd mentén Kõrispatakra. A falu méltán híres a szalmakalap-múzeumáról, ezt még a legutóbbi Nõk Lapja is lehozta.
Kõrispatak kikerülhetetlen mindenese Szõcs Lajos. Õ és az általa vezetett alapítvány a múzeum létrehozója, fenntartója, üzemeltetõje. Szalmafonó táborokat szervez egész nyáron, vendégházakat mûködtet a faluban és a közeli hegyoldalban. Övé a környéket ellátó szikvízüzem, valamint a helyi kocsma és vegyesbolt. Egy szavába kerül, és beindul a helyi költségvetés által nem finanszírozható közvilágítás, egyébként teljes a sötétség. Mélységesen globalizációellenes, és hiszi, hogy e kistérség fejlõdését a helyi sajátosságokra alapozva lehet megteremteni (forrásvíz, turizmus).
A falu közepén csordogáló Küsmöd patak táplálja a 136 A jelû út hírhedté vált falujára rászabadított víztározót. Bözöd-újfalu, ismertségét a Ceausescu rezsim alapozta meg, amikor értõ román szakemberek javaslatára duzzasztóval egybekötött víztározót alakítottak ki a leírhatatlan szépségû völgyben. A falu útban volt, de ez akkor nem számított, a patak felduzzasztásával víz alá került Bözödújfalu.
Kis temploma makacsul tartja magát, jóllehet a szárazság miatt már nemcsak a tornya látszik ki a vízbõl. A mementó falu látképe döbbenetes, de a többi kis falu sem úszta volna meg szárazon, hiszen a nemzetközi felháborodást is kiváltó falurombolási akció egyik tervezett célja a 136-os út menti magyarlakta települések eldózerolása volt.
Jelképet hordoz az út, beteg agyak vízióit túlélõ megmaradásét. Akik ott élnek, anyagi értelemben szegények, lelkiekben mindenük megvan. Önfenntartó társadalomban élnek, amit lehet, azt kétkezi munkával teremtenek elõ. Segítséget nem kérnek, csak örülnek, ha végigmegyünk a 136-os úton.
Toronyi Zoltán
