 |
Fullasztó meleg üli meg augusztus idusán a szerkesztõségi szobát, a súlyos, párás levegõ a mellkasomra nehezül, s arcom verejtéke a billentyûzetre csorog. Részegen remegnek a betûk is a monitoron. Felállok hát, kitárok ajtót, ablakot enyhülést remélve. Ám most meg huzat száguld át a szobán, felkapja a már kész újságoldalakat, s kiseprõzi a folyosóra. Na elég volt, abbahagyom a munkát! Összepakolok, s becsukom az ablakot. Amint ráfordítanám a kilincset, megszólal a templom harangja, misére szólítván a híveket. Innen az ablakból pont odalátni az öregtemplomra, amely most épp háromszáz esztendõs. Hallgatom a bronzmuzsikát, s nézek toronyiránt, ahogy néztek annak idején õseim is, ki a szántóföldekrõl, ki a bányából, ki a nagyvárosból hazatérvén. Mint a föl-földobott kõ jöttek haza újra meg újra kicsi országukba.
A város szíve ez az öreg templom. A nulladik kilométerkõ. A hitnek, a reménynek és a szeretetnek a helye. Az életnek, a boldogságnak és az elmúlásnak a helye. A keresztelõ, az esküvõ és a gyászmise helye. Innen indulnak és ide térnek vissza mindenek. Örökkön örökké.
Milyen árva is lenne ez a falucska, falu, nagyközség, város nélküle.
Biztonságot adnak a vastag falak, örömet a színes ablakok fényei, megnyugvást a kopott padsorok. Fogódzó ez az öreg épület a végtelen térben, folyamatosság az idõben. Beülsz a padba, és õseid ülnek le melléd gót betûs imakönyvvel, és általad sosem látott pénzérméket dobálnak be a sekrestyés perselyébe.
Felcsendül az ének, és már te is az õ hangjukon énekelsz, õk fohászkodnak általad. Egyre hangosabb, egyre erõsebb a kórus. Égbe száll, zeng a kardal. Hogy megmaradjon s virágozzék ez az ország, ez a nép, ez a város...
Az öregtemplom tornyát néztem, és már egy másik torony villant elém, amit csak képrõl láttam, de kétségbeesett szomorúsága így is a szívembe markolt: Bözödújfalúé. A vízzel elárasztott erdélyi falu temploma maga is vízben áll. Csak tornya látszik ki még az áradatból. Ha az eldõl, végleg oda lesz még emléke is az egykori lakóhelynek. Végtelenül lehangoló a látvány. Történelem elõtti hangulat. Az elsüllyedt Atlantisz harangjai kongnak a mélyben lent. Halak tátognak a szentélyben, rákok cakkozzák az oltár terítõjét.
Elhessegetem magamtól a kellemetlen képet és a szomorúságot. Tekintetem visszaréved háromszáz éves templomunkra, ahogy szilárdan áll az õt ölelõ házak karéjában.
Árva Bözödújfalú messze van. Száz hegyeken is túl...
Befejeztem a munkát. Hazaindulok. Szent István király napja lészen öt nap után...Fogarasy Attila
300 éves a plébániatemplom
