 |
ErdõtrianonMagyarország feldarabolásának évfordulóján olvastam az Interneten, hogy a gyalázatos trianoni döntéssel elveszítettük erdeinek túlnyomó részét is. Magyarország erdõsültsége (erdõvel borított területeinek aránya) ekkortájt 25 %-ról 12%-ra csökkent. Egy tölgyfa képe merengett fel lelki szemeim elõtt, s látni véltem, amint lombos ágainak nagy részét levágják. Nincs szomorúbb látvány, mint egy megcsonkított fa, egy megcsonkított erdõ. (Egy megcsonkított ország!) Aztán a gyönyörû erdélyi erdeinkre gondoltam, Ábel rengetegére, a Hargita sudár fenyveseire és a Fogarasi-havasokra, ahová – Nomen est omen! (A név kötelez!) – életemben legalább egyszer eljutni szeretnék.
E gyönyörû erdõk odamaradtak véreinkkel, minorita-magyarokkal együtt. Ami maradt, alig valami…
Ezért is örvendetes, hogy kitartó, szorgos munkával, erdõtelepítésekkel Trianon óta 12 százalékról 19-re növeltük az erdõsültséget. (Az erdõterület nagysága ma 1,76 millió hektár, azaz 17 600 négyzetkilométer.)
Kihasználatlan, illetve mezõgazdasági szempontból kedvezõtlen területeinkbõl a szakemberek szerint további 700 ezer hektár lenne alkalmas a fásításra. Ha ezeket is beültetnénk, 25%-ra emelhetnénk az erdõvel borított területeink arányát.
De mit sem ér az összes erõfeszítés, ha vannak, akik csak piromániás ösztöneik kielégítésére, háztartási hulladékok, építési törmelék lerakására, téli tüzelõjük és karácsonyfájuk „beszerzésére”, vagy rodeózásra használják az erdõt.
Gyerekkorom óta mély áhítattal járom az erdõséget, a Vörösvár környéki erdõket. Soha életemben nem jutott eszembe akár egyetlen mûanyagpoharat is eldobni Isten szabad ege alatt, kivágni egy fát, letörni egy facsemete ágát, tûzgyújtási tilalom idején tábortüzet rakni. És nem azért, mert attól félek, valaki rajtakap, megszégyenít vagy megbüntet. Egyszerûen azért, mert szeretem az erdõt, a természetet, ahogy ezt a földet, s országot is. Szeretem, és felelõsnek érzem magam érte. A lelkiismeretem nem hagyna nyugton, ha vétenék ellene. Sokan éreznek, gondolkodnak így. Sajnos nem mindannyian.
Aki sétálni, futni, kerékpározni szokott a Vörösvár környéki erdõkben, tapasztalhatja azokat a károkat, amiket lelkiismeretlen polgártársaink okoznak: sok tonna szemét, építési hulladék, autóroncsok, illegálisan kivágott, megcsonkított fák, hatalmas, nehezen gyó-gyuló tisztások a gondatlanság vagy pirománia miatt leégett erdõrészek helyén, füstköpõ motorokkal rodeózó suhancok, lepusztult erdei bútorzat… Ez a mindennapi helyzet. Lehangoló.
És nem csak itt, Vörösváron.
Jár a szánk: Trianon így, Trianon úgy, viszsza a drága magyar földet, vissza Erdélyt!
De ami megmaradt nekünk, arra sem vigyázunk, eltékozoljuk kincseinket, ebek harmincadjára hagyjuk javainkat, sorsára hagyjuk a megsebzett természetet.Mondhatja bárki, és a nagyvilágban nem ez zajlik? Évente egy Trianonnyi õserdõt vágnak ki a trópusokon, a fejlett világban a savas esõk tizedelik a fákat – az üvegházhatás fokozódik, a Föld éghajlata melegszik, mindenütt természeti katasztrófák sújtják az emberiséget. Hiába üléseztek a világ felelõs politikusai az 1992-ben Rio de Janeiróban megrendezett konferencián az erdõpusztulás megállításáról. Az erdõtrianon, ma úgy tûnik, megállíthatatlan.
Mert már gyermekkorban kellett volna megállítani azt a mozdulatot, amellyel az elsõ szemetet eldobtuk az erdõben, az elsõ ágat letörtük, az elsõ karácsonyfát kivágtuk, az elsõ gyufalángot fellobbantottuk…
Utóirat:
Tavasszal egyik utamon – hazafelé tartottam kerékpárommal az erdõbõl – a város széli akácosban az ösvényen egy mikrobusz állta utamat. – Mi a fenét kereshet itt, hogy jöhetett egyáltalán ide be? – gondoltam bosszankodva magamban, miközben nagy nehezen kikerültem az autót. – Talán gombát gyûjtenek, vagy az erdészettõl vannak?
Mindegy. – Nem szoktam mások dolgaiba ütni az orromat, így aztán továbbhajtottam.
Naiv voltam és ostoba. Vagy csak szimplán gyáva. Gondolhattam volna, hogy sofõrje rosszban sántikál. De nem álltam meg, és nem vártam meg, míg kiszáll az autóból.Néhány nap múlva arra karikázva felfedeztem az ösvény mellé kitéve néhány régi elektroncsöves televíziót. Tavasz, Munkácsi – ismerem a márkákat, még gyerekkoromból. Úgy sorakoztak ott a kiszolgált, régi ketyerék, mint egy ócskapiacon. Ócskapiaccá tették az erdõt. Hát, persze, hogy nem gombászni jött mikrobuszos polgártársam…
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem álltam meg, s nem akadályoztam meg ezt a csúfságot…
Néhány nap múlva arra járó gyerekek összetörték a képcsöveket – ahogy mi is annak idején, élvezve a durranást – és szanaszét szórtak mindent az erdõben.
Üvegcserepek, mûanyagdarabok, mindenféle alkatrész hever most az ösvény mellett… Made in Hungária. Vesszen Trianon!
F. A.
Egy halott kiscsikóhoz
„bennem nyihog, tipródva nyög
ménese a halálnak”
(Nagy László: Búcsúzik a lovacska)Egy bársonyos bõrû, szõke sörényû kis-csikó hever az útfélen. Törött lábbal, üveges szemmel fekszik, többé már föl nem áll, hogy a zöld mezõt körbenyargalja, és anyjának sûrû meleg tejét ajkára vegye. Nem fog már illatos szénát sem morzsolni fogai között, és feszes combú lányokat hordozni a hátán. Meghalt, s gazdái kivetették. Egy hitvány zsák a szemfödele. Kiszolgált gyermekjátékok, plüssmacik, fakult szalagok között hever a porban, az egykori római út közelében. Ki tudja, hogyan és miért halt meg, s gazdái miért nem temették el? Tisztesség miért nem járhatott neki?
Ki mondja meg, hol bolyong most a lelke, ég s föld között? S vajon van-e csikómennyország, ahol nyugalmat lelhet?
Míg élt, tán egy gyereké lehetett, egy kényeztetett kis zsarnoké, aki nem érte be a plüssmacival, plüsscsikóval, igazi lovat akart. S mikor baleset érte a lovacskát, hát kidobták ugyanúgy, mint a megunt játékokat. Holtában már nem kell senkinek.
Egy kiscsikó hever az útfélen. Összegabalyodva fekszik egy plüsscsikóval. Õ maradt társa a halálban. Mintha oltalmat keresne e végsõ ölelésben, az elmúlástól tetten érten.
De csak pihenni vágy. Csak még kicsiny ideig nyújtózik a porban. Felkel aztán és utánaered a római seregnek Brigetio felé. Mert neki már mindegy: egy pillanat, egy év, egy évezred. Lehullott nyakáról a zsarnok idõ kantárja.
És már fut is. Sörénye a szélben. Patái seregek nyomában. Csillogó vértek, harci kocsik, büszke paripák között nyargal egyre sebesebben. Csillogó szeme távoli, bölcs csillagok tükre. Szíve dobbanása a Teremtõ titkos üzenete.
F. A.
Megjegyzés a fotóhoz:
A képen látható halott kiscsikót ifjabb Schäffer Lõrinc találta a földjükhöz vezetõ dûlõút mentén július 21-én. A lovacskának valószínûleg eltörhetett a lába, és ezért hagyhatták sorsára. Nyomozásba kezdett, ki követhette el ezt az embertelen és közegészségügyi szempontból is büntetendõ tettet. Felvette a kapcsolatot a környék állatorvosaival, lovasgazdáival, hátha tudnak valamit az esetrõl. De nem tudott kideríteni semmi bizonyosat. A szerencsétlen sorsú állatot végül õ maga temette el ott, ahová kidobták.
