
Erdõtrianon
Magyarország feldarabolásának
évfordulóján olvastam az Interneten, hogy a gyalázatos
trianoni döntéssel elveszítettük erdeinek túlnyomó
részét is. Magyarország erdõsültsége
(erdõvel borított területeinek aránya) ekkortájt
25 %-ról 12%-ra csökkent. Egy tölgyfa képe merengett
fel lelki szemeim elõtt, s látni véltem, amint
lombos ágainak nagy részét levágják.
Nincs szomorúbb látvány, mint egy megcsonkított
fa, egy megcsonkított erdõ. (Egy megcsonkított
ország!) Aztán a gyönyörû erdélyi
erdeinkre gondoltam, Ábel rengetegére, a Hargita sudár
fenyveseire és a Fogarasi-havasokra, ahová – Nomen
est omen! (A név kötelez!) – életemben legalább
egyszer eljutni szeretnék.
E
gyönyörû erdõk odamaradtak véreinkkel,
minorita-magyarokkal együtt. Ami maradt, alig valami…
Ezért is örvendetes, hogy kitartó,
szorgos munkával, erdõtelepítésekkel Trianon
óta 12 százalékról 19-re növeltük
az erdõsültséget. (Az erdõterület nagysága
ma 1,76 millió hektár, azaz 17 600 négyzetkilométer.)
Kihasználatlan, illetve mezõgazdasági
szempontból kedvezõtlen területeinkbõl a szakemberek
szerint további 700 ezer hektár lenne alkalmas a fásításra.
Ha ezeket is beültetnénk, 25%-ra emelhetnénk az erdõvel
borított területeink arányát.
De mit sem ér az összes erõfeszítés,
ha vannak, akik csak piromániás ösztöneik kielégítésére,
háztartási hulladékok, építési
törmelék lerakására, téli tüzelõjük
és karácsonyfájuk „beszerzésére”,
vagy rodeózásra használják az erdõt.
Gyerekkorom óta mély áhítattal
járom az erdõséget, a Vörösvár
környéki erdõket. Soha életemben nem jutott
eszembe akár egyetlen mûanyagpoharat is eldobni Isten szabad
ege alatt, kivágni egy fát, letörni egy facsemete
ágát, tûzgyújtási tilalom idején
tábortüzet rakni. És nem azért, mert attól
félek, valaki rajtakap, megszégyenít vagy megbüntet.
Egyszerûen azért, mert szeretem az erdõt, a természetet,
ahogy ezt a földet, s országot is. Szeretem, és felelõsnek
érzem magam érte. A lelkiismeretem nem hagyna nyugton,
ha vétenék ellene. Sokan éreznek, gondolkodnak
így. Sajnos nem mindannyian.
Aki sétálni, futni, kerékpározni
szokott a Vörösvár környéki erdõkben,
tapasztalhatja azokat a károkat, amiket lelkiismeretlen polgártársaink
okoznak: sok tonna szemét, építési hulladék,
autóroncsok, illegálisan kivágott, megcsonkított
fák, hatalmas, nehezen gyó-gyuló tisztások
a gondatlanság vagy pirománia miatt leégett erdõrészek
helyén, füstköpõ motorokkal rodeózó
suhancok, lepusztult erdei bútorzat… Ez a mindennapi helyzet.
Lehangoló.
És nem csak itt, Vörösváron.
Jár a szánk: Trianon így, Trianon úgy, viszsza
a drága magyar földet, vissza Erdélyt!
De ami megmaradt nekünk, arra sem vigyázunk, eltékozoljuk
kincseinket, ebek harmincadjára hagyjuk javainkat, sorsára
hagyjuk a megsebzett természetet.
Mondhatja bárki, és a nagyvilágban
nem ez zajlik? Évente egy Trianonnyi õserdõt vágnak
ki a trópusokon, a fejlett világban a savas esõk
tizedelik a fákat – az üvegházhatás
fokozódik, a Föld éghajlata melegszik, mindenütt
természeti katasztrófák sújtják az
emberiséget. Hiába üléseztek a világ
felelõs politikusai az 1992-ben Rio de Janeiróban megrendezett
konferencián az erdõpusztulás megállításáról.
Az erdõtrianon, ma úgy tûnik, megállíthatatlan.
Mert már gyermekkorban kellett volna megállítani
azt a mozdulatot, amellyel az elsõ szemetet eldobtuk az erdõben,
az elsõ ágat letörtük, az elsõ karácsonyfát
kivágtuk, az elsõ gyufalángot fellobbantottuk…
Utóirat:
Tavasszal egyik utamon – hazafelé tartottam
kerékpárommal az erdõbõl – a város
széli akácosban az ösvényen egy mikrobusz
állta utamat. – Mi a fenét kereshet itt, hogy jöhetett
egyáltalán ide be? – gondoltam bosszankodva magamban,
miközben nagy nehezen kikerültem az autót. –
Talán gombát gyûjtenek, vagy az erdészettõl
vannak?
Mindegy. – Nem szoktam mások dolgaiba ütni
az orromat, így aztán továbbhajtottam.
Naiv voltam és ostoba. Vagy csak szimplán gyáva.
Gondolhattam volna, hogy sofõrje rosszban sántikál.
De nem álltam meg, és nem vártam meg, míg
kiszáll az autóból.
Néhány nap múlva arra karikázva
felfedeztem az ösvény mellé kitéve néhány
régi elektroncsöves televíziót. Tavasz, Munkácsi
– ismerem a márkákat, még gyerekkoromból.
Úgy sorakoztak ott a kiszolgált, régi ketyerék,
mint egy ócskapiacon. Ócskapiaccá tették
az erdõt. Hát, persze, hogy nem gombászni jött
mikrobuszos polgártársam…
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem
álltam meg, s nem akadályoztam meg ezt a csúfságot…
Néhány nap múlva arra járó
gyerekek összetörték a képcsöveket –
ahogy mi is annak idején, élvezve a durranást –
és szanaszét szórtak mindent az erdõben.
Üvegcserepek, mûanyagdarabok, mindenféle
alkatrész hever most az ösvény mellett… Made
in Hungária. Vesszen Trianon!
F. A.
Egy halott kiscsikóhoz
„bennem nyihog, tipródva nyög
ménese a halálnak”
(Nagy László: Búcsúzik a lovacska)
Egy bársonyos bõrû, szõke
sörényû kis-csikó hever az útfélen.
Törött lábbal, üveges szemmel fekszik, többé
már föl nem áll, hogy a zöld mezõt körbenyargalja,
és anyjának sûrû meleg tejét ajkára
vegye. Nem fog már illatos szénát sem morzsolni
fogai között, és feszes combú lányokat
hordozni a hátán. Meghalt, s gazdái kivetették.
Egy hitvány zsák a szemfödele. Kiszolgált
gyermekjátékok, plüssmacik, fakult szalagok között
hever a porban, az egykori római út közelében.
Ki tudja, hogyan és miért halt meg, s gazdái miért
nem temették el? Tisztesség miért nem járhatott
neki?
Ki
mondja meg, hol bolyong most a lelke, ég s föld között?
S vajon van-e csikómennyország, ahol nyugalmat lelhet?
Míg élt, tán egy gyereké lehetett,
egy kényeztetett kis zsarnoké, aki nem érte be
a plüssmacival, plüsscsikóval, igazi lovat akart. S
mikor baleset érte a lovacskát, hát kidobták
ugyanúgy, mint a megunt játékokat. Holtában
már nem kell senkinek.
Egy kiscsikó hever az útfélen. Összegabalyodva
fekszik egy plüsscsikóval. Õ maradt társa
a halálban. Mintha oltalmat keresne e végsõ ölelésben,
az elmúlástól tetten érten.
De csak pihenni vágy. Csak még kicsiny ideig
nyújtózik a porban. Felkel aztán és utánaered
a római seregnek Brigetio felé. Mert neki már mindegy:
egy pillanat, egy év, egy évezred. Lehullott nyakáról
a zsarnok idõ kantárja.
És már fut is. Sörénye a szélben.
Patái seregek nyomában. Csillogó vértek,
harci kocsik, büszke paripák között nyargal egyre
sebesebben. Csillogó szeme távoli, bölcs csillagok
tükre. Szíve dobbanása a Teremtõ titkos üzenete.
F. A.
Megjegyzés a fotóhoz:
A képen látható halott kiscsikót
ifjabb Schäffer Lõrinc találta a földjükhöz
vezetõ dûlõút mentén július
21-én. A lovacskának valószínûleg
eltörhetett a lába, és ezért hagyhatták
sorsára. Nyomozásba kezdett, ki követhette el ezt
az embertelen és közegészségügyi szempontból
is büntetendõ tettet. Felvette a kapcsolatot a környék
állatorvosaival, lovasgazdáival, hátha tudnak valamit
az esetrõl. De nem tudott kideríteni semmi bizonyosat.
A szerencsétlen sorsú állatot végül
õ maga temette el ott, ahová kidobták.
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata
e-mail
Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail