Vörösvári Újság Online

„Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok,
A szegény legénynek utat mutassatok...”

Az emberek mindig nagy jelentõséget tulajdonítottak a csillagoknak, néha túlságosan is (lásd horoszkóp). Népénekünk szegény legényének a csillagok fényére van szüksége, hogy megtalálja azt a házat, amelyben az a valaki lakik, aki szíve számára oly kedves. Ez a valaki, szíve választottja örömmel tölti el, megváltoztatja az életét.

Karácsony szent ünnepén a csillagok közül egy, amelynek a fénye „szépen ragyog”, számunkra is utat mutat – mint egykor a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek –, hogy általa mi is megtaláljuk azt a házat, amely üdvösséget hoz számunkra. Amely helyet ad a kisdednek, akin keresztül Isten szeretete ragyog rá az emberekre és a világra. Nekünk is meg kell keresnünk és találnunk a betlehemi csillagot, hogy utat mutasson az ég és föld Urához, aki által tartalmasabbá, értékesebbé válik földi életünk.

Sokan úgy gondolják, hogy Isten túl távol van, rejtõzködõ valóság. Ezt a távolságot, rejtõzködést Tõle kérjük számon, pedig ez az emberiség (Ádám és Éva) bûnébõl fakad. Az ember szabad akaratával a Teremtõ ellen döntött és dönt újra és újra. Olyan, mint egy állandóan lázadozó, önfejû kamasz. Ezzel megakadályozza Isten kibontakozását életében. Nem veszi észre a betlehemi csillag útmutató fényét, mert a „fény angyala” (gonosz lélek) szemfényvesztése elkápráztatja fényeivel. Pedig Isten sokszor és sokféleképpen szólt az emberekhez: Noé – nem hittek neki és elpusztultak. Mózes – vezetése ellen többször fellázadtak. Próféták – nem hallgattak szavukra, megverték, elûzték vagy megölték õket.

Az utolsó idõben Isten saját fia által akar megszólítani. Karácsony szent éjjelén bennünket is hív találkozásra a betlehemi csillag fényével. Az egyszerû, nyitott szívû pásztorok megértik az angyal szavát – „Nagy örömet hirdetek nektek… Ma született az üdvözítõ…” (Lk. 2. 10-11) – és követik azt. A napkeleti bölcsek keresik a csillag megjelenésének értelmét, és útmutatása alapján találják meg a Messiás születésének helyét Betlehemben. „A csillag, melyet napkeleten láttak, elõttük haladt, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.” (Mt.2, 9.) A pásztorok és bölcsek élete gazdagabb lett, hogy rátalálták az Üdvözítõre, habár õk vittek neki ajándékot.

Az adventi felkészülés egyszerûvé, nyitott szívûvé akar tenni bennünket, hogy rácsodálkozhassunk az angyali üzenet örömhírére, amely általa mi is megtalálhatjuk a jászolban fekvõ kisdedet. Az adventi rorátés hajnalok bûnbánata ébresztgeti, nyitogatja szemünket – „Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodtól.” (Szvu.) –, hogy a sok csillogás-villogás közepette megtalálhassuk az igazi fényt, amely a betlehemi jászol titkára mutat, ahol örömünk okát találhatjuk, ahonnan béke és szeretet forrásozik.

Télvíz idején a mi égövünk alatt, amikor kevesebb a fény, és mi fázósak és ingerlékenyebbek vagyunk, azt kívánja a bölcsesség, hogy elõre számoljunk kedvetlenítõ, életrontó hatásokkal. Figyeljünk a pesszimizmus és depresszió lelkekre ereszkedõ sûrû ködére itt, a Kárpát-medencében, különösen az ünnepek táján, amikor a statisztikák szerint tömeges az öngyilkosság.

Sokunk tapasztalata igazolja, hogy a karácsonykor elhangzó program képes szaporítani az életkedvet, egyszersmind a leghatékonyabb védelmet nyújtja az önsorsrontó indulatokkal szemben. A karácsonyi evangélium ugyanis a legpozitívabb életérzésrõl, az örömrõl szól. „Íme hirdetek néktek nagy örömet…” (Lukács 2, 10) Ez életet óvó és gyarapító erõket hordoz, lévén az öröm a növekvõ élet érzelmi képe. Az eredeti görög nyelvû szövegben „mega-örömrõl” olvasunk, ami intenzitásában túlhaladja a mi megszokott örömeinket. Kilátásba helyez egy olyan energia-centrálét, amelybõl felvillanyozó erõket lehet vételezni. Miért vakoskodnánk és vacognánk háztáji készségeink mellett, amikor isteni áramkörbõl fényt és emberszívbe való melegséget nyerhetünk!

Voltaire még azt mondta: „A keresztényeknek jobban kellene örülniük, hogy hinni tudjak Megváltójukban.” Azóta tudjuk már, hogy nemcsak keresztényeknek, hanem minden egyes embernek létparancsa az örülni tudás.

A gyermek építõkockákból emel tornyot. Felnõtt korunkban kis örömökbõl próbálunk építkezni: tudásunk, eredményeink, bevételeink, kapcsolataink kockáiból. Érthetõ ez a törekvés, sokaknak sikerül is kiemelkedõt alkotni. Mi lesz azonban, ha megrázkódtatások érnek, és velük „az öröm illan”? Ilyenkor rájöhetünk, hogy a „kis örömökbõl nagyot építeni” emberi játéka helyett van egy másik lehetõség: elõbb az isteni nagy öröm részesévé válni, hogy azt majd a mindennapok szép kis örömeire bontsuk. Az isteni jelenlét nagy örömébõl önként adódnak kis örömeink. Ibsen szerint például „életöröm és munkakedv voltaképpen – egy”. Az örömmel végzett munka ráadásul könnyebb is. A nagyból kibomló kis örömöket Reményik Sándor is együtt szemléli: „…kis hópelyhek az örömök / Szitáló, halk szirom-csodák / Rajtuk át Isten szól: jövök.”

A Szent István Kiadó bájos szépségû könyvében, „Az élet játéká”-ban a protestáns lelkész árvája, Pollyanna apjától õrzött életparancsként õrzi és valósítja meg a Biblia szavát: „Mindenkor örüljetek!” Talál is mindennap valamit, ami megörvendezteti. Ezzel környezetére lassan pozitív átalakító hatást gyakorol. Öröme nem kerüli ki a fájdalmat, hanem elfogadja és átalakítja.

A karácsonyi nagy öröm magától bomlik adventi kis örömökre. Amit a német ember úgy nevez, hogy Vorfreude, azt a Kis herceg úgy fogalmazza meg: „Ha délután 4-kor érkezel majd, én már 3-kor elkezdek örülni. Minél elõbbre halad az idõ, annál boldogabb leszek.”

Advent és karácsony havában beköszönt az ajándékozás idõszaka. Mi lenne, ha sokféle gondunk-bajunk között felemelnénk a fejünket, és elhinnénk arról a régi ígéretrõl, hogy nekünk, magyaroknak is szól: „…hirdetek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz”... Akkor még az is elképzelhetõ, hogy nem csak tárgyakra bízzuk az ajándékozást, hanem mi magunk leszünk örülni tudó és örömszerzõ, másokat boldog önmagunkkal megajándékozó emberek.