Vörösvári Újság Online

A Budaörs Székhelyû Polgári Védelmi Kirendeltség 2003. októberében Budaörs önkormányzatával közösen rajzpályázatot hirdetett általános iskolások számára katasztrófák ábrázolása és azok kezelése tárgyában. A versenyre a kirendeltség 21 településérõl 112 rajzpályázat érkezett. Az eredményhirdetésre és a díjátadásra november 27-én került sor. Összesen 14 tanuló kapott díjat. A zsûri döntése alapján különdíjban részesült Káldi Laura, a pilisvörösvári Templom Téri Általános Iskola 3. m osztályos tanulója.
Gratulálunk!

November 29-én a nyergesújfalui Szent Mihály idõsek otthonában lépett fel a gimnázium PaThália színtársulata. A diákok Sütõ András: Zászlós Demeter ajándék élete címû színjátékát adták elõ. A darabot Faragó Tímea tanárnõ rendezte.

Több mint 4500-an keresték fel lapzártáig az augusztus 1-jén indult weboldalt, a www.pilisvorosvar.lap.hu-t. Az oldal számlálója havi ezer, átlag napi 30 találatot jelez. A legtöbben – 275-en – augusztus 12-én kerestek rá az oldalra.
Amint arról korábban már beszámoltunk, ez a weboldal lényegében egy katalógus (más szóval: linkgyûjtemény), amely összegyûjti és téma szerint elrendezi azokat a honlapokat, amelyek vörösvári vonatkozásúak. A katalógus jelenleg mintegy 300 címet tartalmaz, és folyamatosan bõvül, frissül.

(Az oldal szerkesztõje kéri az Internetet használó vörösvári polgárokat, ha a katalógusban nem szereplõ, Vörösvárral kapcsolatos weboldalról tudnak, értesítsék õt.)

Elnézést kérünk Szauter Rudolf
volt országgyûlési képviselõtõl, hogy novemberi lapszámunkban a „Tíz éve írták” rovatban rosszul írtuk a nevét.
A szöveg helyesen:
„Szauter Rudolf beszámolója képviselõi tevékenységérõl. Pilisvörösvár Ma, 1993. november”

Egy év kihagyás után, a Szülõi választmány lelkes biztatására újra megrendeztük „Jótékonysági bálunkat”, hogy iskolánk még jobb feltételekkel tudja oktatni és nevelni tanítványait.
Nemcsak a biztatás volt lelkes, hanem az összefogás a szülõk, pedagógusok, technikai dolgozók, gyermekek között, és természetesen a sok-sok munka, ami ezzel jár. Mindenki lehetõsége szerint megtette a magáét, amiért köszönet jár. Haász Éva, a Mûvelõdési Ház vezetõje rendelkezésünkre bocsátotta a színháztermet, kellékeket, az Ungarndeutsche Jungs zenekar ismételten gondoskodott a jó hangulatról.
Nagyon kedves, tehetséges gyermekcsoport nyitotta meg a bált, Xantus Barbara színmûvésznõ tanítványai. Meghatódva hallgattuk a tiszta, csengõ gyermekhangokat.
Köszönet érte, hiszen a felsoroltak nélkül nem jött volna létre egy olyan támogatás, ahol munka mellett a szórakozás is helyet kapott.
Megtisztelt bennünket jelenlétével Grószné Krupp Erzsébet polgármester asszony és Heider László jegyzõ úr is.
A város vállalkozói rengeteg tombolatárgyat ajánlottak fel, ami látványként sem volt utolsó, ehhez járult még a nyertesek öröme.
A jó hangulat, a jó szándék, az összetartás együtt volt, mint minden évben, és eredményesen, hiszen gyermekeinkért tenni jó érzés és érdemes.
Befejezésül, de nem utolsósorban szeretnénk minden közremûködõnek, segítõnek, támogatónak ezúton is köszönetet mondani:

Halmschláger Antal, Nick Mátyás, Krivinger Sándor, Valdi Kft., Standard For Men, Kohlhoffer Barkácsbolt, Benyovszky Kereskedõház, Kábel TV-n történõ hirdetésért Salamon Zoltán, Volksbank, Toyota Autószalon, W és W Textil Kkt., Péleusz Nyelviskola, Herkules Fittness, Lovász Ernõ hideg-konyha, Photo Marika, Feldhoffer Jánosné – festékbolt, Dr. Bubó BioBolt, Jószai Lajosné, Takarék-szövetkezet, Sportcentrum, Vízöntõ Gyógyszertár, Mátrai Mátyás üvegesmester, Müller Márton – kapualj, Zakeus Kft., Ceglédi Tiborné – Papírbolt, Vágási András, Bella néni újságbolt, Olistar, Krausz Tamás, Iso – Thermo Kft., Siklósi Gáborné, Wieszt 90 Kft., Mesebolt, Sebesfi és Tsa, Hofstadter, Feingold, Schreck kárpitos szaküzlet, Csiszérné Erk Szilvia, ELIXIR Gyógydrogéria, TERRANOVA, Szent István Panzió, Piliscsaba, Kormos BT. Piliscsaba, Liegl – Dachser, Liegl – Speed, V-Therm Kft., Braun Jánosné, Arezor Kft., Matyi Játékbolt, Könyvesbolt, Till Ferenc, Kerék Butik, Delta Elektronik Kft., Budapest, Denk Virágbolt, Vörös-vár Kft., Országos Takarékpénztár, Gold Vendéglõ, Koller Elektronika, Peller Anna, Bravi Buam, Dzsébri Szoft BT., Manhertz Katalin – Bio Bolt, Irisz Szalon – Keresztes Hajnalka, Turmix Kisüzlet, Platsek Róbert, Syltex Dominó divatáru, Müller és Tsa Festék Szaküzlet, Pilistex BT., Varázskõ Kft., Kormos Györgyi, Hétszín – Virágüzlet, Orbán Tímea, Vénusz Sport és Wellness Stúdió, Piliscsaba, Müller Márton, Kovács Edit, Wippi-Ker Kft., Lukács Kávéház, Türk Mûanyag BT., Krausz Virágbolt, Heim Márton, Kreatív Hobby, Kovács Zsolt, Solymári Vegyeskórus

Megköszönjük Önöknek, hogy jövedelmük 1 %-ával támogatták Pro Talent alapítványunkat.
A cél mindig is az volt, hogy tehetséges gyermekeket segítsünk a befolyt összegbõl, versenyeket finanszírozzunk, táboroztassunk, a versenyek színhelyére az utazást, és a nyelvvizsgákra, ECDL számítógépes tanfolyam vizsgáira történõ befizetéseket biztosítsuk.
Nagyon nagy segítséget nyújtottak ezzel intézményünknek, és reméljük a jövõben is számíthatunk Önökre.
Köszönettel:

A Német Nemzetiségi Általános Iskola tantestülete és diákjai nevében ezúton szeretnénk köszönetet mondani azoknak a helyi vállalkozóknak és szülõknek, akik az iskola ablakcseréjénél társadalmi munkát végeztek.

Köszönet az ablakcsere utáni helyreállítási munkálatoknál:
Acélos Márton, Bándi Zoltán, Beszédes János, Botzheim Mátyás, Brandhuber József, dr. Breier László, Bruckner Antal, Dvorán Gyula, Elsand György, Feldhoffer István, Fritz István, Gemela László, Gyar-mati Ferenc, Halmai József, Hámori Sándor, Heer István, Hofstädter Márton, Iflinger Mátyás, Józsa Péter, Koczka Gábor, Kolozsi Zoltán, Kozek Mátyás, Krivinger Vilmos, Krupp István, Molnár Sándor, Móró László, Müller János, Müller Márton, Müller Márton, Pendert István, Potoczki Károly, Steckl János, Stéhli István, Tagscherer György, Tagscherer József, Tajti Tibor, Tasi istván, Wieszt János.

Köszönet a szülõknek, anyukáknak az ablakcsere utáni segítségért, takarításért:
Bakos Lászlóné, Braun Mártonné, Domá-né Kovács Erzsébet, Fekete Zoltánné, Ge-mann Tímea Hasenfratz Nikoletta, Huber Zsuzsanna, Izsák Attiláné, Jakus Lászlóné, Kóbor Imréné, Kruppné Beszédes Andrea, Kubovicsné Szentes Krisztina, Landi Tibor-né. Matyej Andrásné, Mázsárné Gallai Anita, Móczárné Dvornik Ágnes, Mornerné Tanító Magdolna, Õrfi Gabriella, Perge Lajosné, dr. Szalóki Sándorné, Thoma Györgyné, Valachi Katalin, Vékonyné Fejér Emõke, Wieszt Jánosné, Wippelhauser Tamásné.

A címben olvasható megszívlelendõ intelemmel köszöntötte egykori tanárait, diákjait november 22-én az idén negyvenéves vörösvári gimnázium. Nemes Nagy Ágnes szavai nemcsak a jubileumi rendezvénysorozat, hanem e teljes négy évtized mottójául is szolgálhatnak: hiszen az iskola feladata elsõsorban nem az, hogy könyvtárnyi tudásanyagot sulykoljon a fejünkbe, hanem hogy megtanítson a tudás értõ használatára magunk, családunk, nemzetiségünk, nemzetünk és az emberiség szolgálatában, megtanítson az önálló gondolkodásra, a világ újbóli és állandó felfedezésére, és megtanítson minket embertársaink tiszteletére, megbecsülésére: „tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell”. A vörösvári gimnázium nemzedékeket nevelt föl, diákok százait okította, akik becsülettel megállták helyüket fénytelen útvesztõkben, sorsok lökdösõdésében is, és emberséges emberek lettek. Közülük sokan – közel 700-an – eljöttek, hogy köszöntsék születésnapos alma materüket, találkozhassanak szeretve tisztelt egykori tanáraikkal, diáktársaikkal és visszaidézzék elmúlt szép napok emlékét.

A háromnapos rendezvénysorozat november 20-án, csütörtökön a nemzetiségi nappal vette kezdetét. Fontos eleme volt ez az ünnepnek, hiszen az nemcsak az 1963-as iskolaalapításról, hanem hangsúlyozottan a tíz évvel ezelõtti profilváltásról, a német nemzetiségi oktatás bevezetésérõl is szólt. Délelõtt a nemzetiségi hagyományokat, nyelvet, a város történetét felelevenítõ foglalkozások voltak, a délutáni folklórdiszkón európai népek (magyar, német, ír, görög, olasz) tiszta forrású zenéire perdültek táncra a diákok. Az ezt követõ táncházban német nemzetiségi táncokat sajátíthattak el az érdeklõdõk élõzenére, Manninger Miklós országszerte híres koreográfus vezetésével. A talpalávalót itt Scheller Péter és zenekara szolgáltatta. (Érdekes színfoltja volt a délutáni programnak a szépségverseny, melynek gyõztesei Jónás Anna és Váradi Tamás lettek.)

A pénteki diáknapon a tanárok rendhagyó órákat tartottak (iskolatörténeti activity, 40 év divatja, szituációs játékok stb.), és ekkor került sor a Bleyer Jakab-emlékversenyre, amely során a környék általános iskoláiból meghívott vendég tanulók mérhették össze tudásukat nyelvismeret, logika és általános mûveltség terén egymással és az iskola diákjaival. A kora délutáni gálamûsorban került sor a szavalóversenyre, a divatbemutatóra, a délelõtt tanult táncok bemutatására és a díjkiosztó ünnepségre. (A két nap alatt legtöbb pontot összegyûjtõ diákok bécsi utazást nyertek.)

A szombat az öregdiákok napja volt. A délelõtti teremlabdarúgó-tornán mintegy harmincan vettek részt. A gyõztes a Szõregi-testvérek, Tagscherer István összeállítású csapat lett.

A központi ünnepség délután három órakor kezdõdött az iskola aulájában az iskolatörténeti fotókiállítás megnyitásával, majd nosztalgiaórák következtek az iskola régi és jelenlegi tanárainak közremûködésével. Órát tartott: Bokor Miklósné, Borbély László, Búza Jánosné, Kutas Gyula, Lendvai Istvánné, dr. Lieber Mártonné, Pajor Róbert, Pajor Róbertné.

A színházteremben öt órakor kezdõdött mûsorban az iskola egykori és mostani diákjai mûködtek közre: a 10. és 11. évfolyam saját maguk által koreografált tánccal készültek, Fuchs Szandra ismét bemutatta briliáns jódli-számát, fellépett a Bravi Buam „gimnáziumi tagozata”, láthattuk diákjainkat a Német Nemzetiségi Táncegyüttesben és a Kolibri Táncegyüttesben. Fergeteges sikert aratott a gimnázium egykori énekkarának rögtönzött koncertje Lendvai Istvánné vezetésével. Szilvásiné Manhertz Magdolna, az iskola egykori diákja gyermektánc-csoportjának bemutatójával emelte az est fényét.

Az ünnepségen beszédet mondott Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbségekért felelõs államtitkára, Grószné Krupp Erzsébet polgármester és dr. Guth Zoltán, a gimnázium igazgatója.

Szabó Vilmos államtitkár elismerését fejezte ki a jubiláló intézményben folyó oktatási munkáért. „Az iskola törekvése, hogy szervezetileg és gazdaságilag is a német közösséghez tartozzon, teljes mértékben találkozik a jelenlegi kormány kisebbségi politikai elképzeléseivel” – hangsúlyozta az államtitkár úr – A kisebbségek egyre nagyobb számban élnek ezzel a lehetõséggel, ami a legmegfelelõbb eszköz ahhoz, hogy kulturális autonómiájukat szélesítsék.”

Grószné Krupp Erzsébet polgármester kiemelte az intézmény regionális jellegét, amely a várossá válás folyamatában is fontos szerepet játszott. Elismeréssel szólt a képzést elindító, magasan képzett, lelkes pedagógusgárdáról. Az iskola az elmúlt 40 év alatt is folyamatosan fejlõdött, gyarapodott. Sok ezer diáknak jelentette és jelenti azt az alma matert, amelynek szellemisége egész életükre kihat.

Dr. Guth Zoltán igazgató német nyelven elmondott beszédében hangsúlyozta, hogy az iskola fontos feladata ápolni a magyarországi németek kulturális örökségét és erõsíteni a kisebbségi azanosságtudatot. Az iskola célja, hogy a német kultúra és a szakképzés értékeit közvetítse a német kisebbség és a magyar többség felé. Köszönetet mondott mindazoknak, akik ebben az iskolában és ezért az iskoláért dolgoztak és dolgoznak.

Az ünnepség végén az igazgató úr emlékplaketteket adott át az iskola egykori igazgatóinak, valamint azon tanárainak és dolgozóinak, akik legalább húsz éven át álltak az intézmény alkalmazásában. (Az emlékplaketteket Bajnok Béla szobrászmûvész készítette.)

Az ünnepség után az egykori osztályok – így az 1967-ben végzett legelsõ évfolyam két osztálya is – késõ éjjelig együtt voltak, szórakoztak és nosztalgiáztak. (A rendezõk hivatalosan csak a kerek évfordulós – 5, 10, 15 stb. – osztályok számára szerveztek osztálytalálkozót, de sokan eljöttek a többiek közül is.) A jó hangulatról Scheller Péter és együttese, Schreck Béla és együttese, valamint a Start együttes gondoskodott.
A rendezõk köszönetet mondanak mindazoknak, akik e jelentõs ünnepet jelenlétükkel megtisztelték, illetve a rendezvények lebonyolításában közremûködtek.

A rendezvényrõl készült további fotókat megtekinthetik az iskola honlapján:
a www.kulker-nemet.sulinet.hu weboldalon.

A vörösvári gimnázium alapításának 40. és a német nemzetiségi képzés bevezetésének 10. évfordulójára emlékkönyvet jelentetett meg. Az alábbiakban az évkönyv néhány visszaemlékezõ írásából közlünk részleteket.

A legszigorúbb ember volt, akit valaha ismertem. És egyben a leghitelesebb is. Nekem már nem volt gimnáziumi igazgatóm, csak az általános iskolából ismertem õt. Bizony ott idõnként eljárt a keze. De nem a pofonjai miatt tiszteltük õt feltétlenül, hanem tudásáért, következetességéért és igazságosságáért. Ha csak meghallottuk a folyosón a hangját, mi, vásott kölykök olyanok lettünk, mint a kezesbárányok. Olyan tekintélye volt, hogy soha, még magunk között sem mertük õt rossz szóval illetni, vagy gúnyolni – mint más tanárainkat –, de nem is volt miért.

Ha valamihez lehetne hasonlítani õt, azt mondanám: kõszikla.
Kõkemény és következetes pedagógia, szilárd erkölcsiség, megingathatatlan hit az emberben: ezek jellemezték õt.

Egykori kollégája, dr. Rübl János mondta egy interjúban róla: „Nála elsõ volt a becsület!”
Minden tettére ez volt jellemzõ. Aki átélte a háborút és a kommunizmus nehéz éveit, az tudhatja, milyen nehéz volt embernek, becsületes embernek megmaradni ezekben a vészterhes idõkben. Õ mindig, minden körülmények között megmaradt embernek.

Csonka József örökös igazgatónk, példaképünk, erkölcsi iránytûnk lesz elménk hunytáig mindnyájunk számára, akik valaha ismertük õt.

Az újonnan alakult gimnáziumban nagyon sok fiatal tanár volt, akik bizonyítani akartak. Nagyon hálás vagyok nekik, mindig példaként említem õket. Példaként, hogy a tárgyi feltételek minimális szintjén milyen sokat lehet adni, ha lelkes valaki. Az iskola szegény volt, de lelkes tanárok tanítottak benne, akik a tananyagon kívül nagyon sok pluszt adtak nekünk. És mi tanultunk, olvastunk, mûvelõdtünk, színházba jártunk, kirándultunk, és nem vettük észre, hogy milyen csórók vagyunk. Mert a hatvanas évek elején valóban senkinek semmije nem volt.

A tanáraim közül szeretném külön is kiemelni Bokor Miklósnét, az osztályfõnökünket. A szíve-lelke volt az elsõ osztálya. Tanított és nevelt minket, törõdött velünk, és harcolt értünk, mint egy anyatigris. Osztályfõnöki órán minden problémánkat meg tudtuk vele beszélni. Õ az, aki a legtöbb pluszt adta nekünk. Megtanított minket az illemre, arra, hogy hogyan viselkedjünk társaságban, és még a házi munka rejtelmeibe is beavatott minket a fõzéstõl az ingvasalásig. A fiúk úgy kinevelõdtek a kezei alatt, hogy mindig tudták, hogyan viselkedjenek hölgytársaságban, hogyan kérjenek fel egy hölgyet táncolni. De a legszebb az volt, hogy amikor Kemencén voltunk, a fiúknak kellett fõzni.

Olyan tartást, viselkedési normát, erkölcsi töltetet adott õ a számunkra, amely egy egész életre szól. Arra nevelt, hogy legyünk büszkék a tudásunkra, tehetségünkre: „Tartsd magad, ha valamit tudsz” – mondta. Rásegített minket arra, hogy embernek érezzük magunkat.

Az osztályközösség igen jó volt. Összetartottunk. Egymásért mindig kiálló, gerinces társaság volt a miénk. Gyakran összejöttünk egymásnál, irodalomról, zenérõl beszélgettünk, és persze Beatlest hallgattunk.

Voltak balhék is, mint például amikor valaki közülünk levert egy vörös csillagot a faluban, aztán õt kicsapták az iskolából. De általánosságban elmondhatom, hogy nem bántott minket senki. Fiatalok voltunk, gondtalanok, örültünk az életnek. Mondhatom úgy is: elvoltunk a fiatalságunkkal. De ilyen volt ez a kor. A hatvanas évek elején nagyon zárt volt ez az ország. A Beatlesen kívül nemigen jutott el más hozzánk, pláne mi nem mehettünk Nyugatra. Még tévé sem igen volt. Mivel nem volt összehasonlítási alapunk, nem voltak vágyakozásaink sem. Nem fájt a szívünk semmiért. Naivak és romantikusok voltunk.

Legszívesebben az irodalmi mûsorokra emlékszem vissza, amiket rendhagyó módon a Slötyi partján rendeztünk. A lázadás szelleme persze minket sem került el egészen. Szerettük az iskolánkat, de azért érettségi után a Modern presszó elõtt felgyújtottuk a függvénytáblázatainkat.

Visszatekintve gimnáziumi éveimre, elmondhatom, hogy az életben közülünk mindenki megállta a helyét, és ez a legtöbb, a legnagyobb érték, amit egy iskola adhat az embernek.

„Mélységes mély a múltnak kútja” – e szavakkal kezdõdik egy volt lübecki gimnazista József és testvérei címû regénye. Thomas Mann persze kezdhette így mûvét, amely örök emberi forrásokra száll alá; nemcsak idõkben és terekben, de a lelkekben is, nagyképûség azonban nekem is ezzel kezdenem rövidke memoáromat tudásom egykori „kútfõjérõl”, a vörösvári gimnáziumról. Mert persze Lübeck oly messze van Vörösvártól, mint Makó Jeruzsálemtõl, és múltam kútja is inkább csak kutacska, kis kút, kerekes kút... néhány vödörnyi mélységgel. Mégis oly jó belé visszatekinteni; a múlt kicsinyes mélységébõl arcok bukkannak elõ, sok régi kedves arc, akik egykor cimboráim és tanáraim, osztály- és iskolatársaim voltak.

Sok mindent és sok mindenkit elfelejtettem, mióta vállamra vetve soványka tarisznyámat – megrakva hamuban sült pogácsával, csipet sóval, lyukas kétfilléressel, költõi szép szavakkal – kiléptem az iskola kapuján, hogy aztán diákként soha többé ne térjek vissza.

Ennek immár huszonöt éve. Huszonöt évnyi csavargás, tanulás és munka, kudarc és lelkesedés, öröm és bánat, huszonöt évnyi élet sokat elhullajt az emlékekbõl – bizony sok minden elszivárog, elfolyik, kicsorog a vödörbõl. Annál több, minél mélyebbrõl húzom.

Na, húzzuk fel a maradékot! Csikorog a kerék, imbolyog a vödör, a láncról pereg a rozsda, hullanak vissza a cseppek, percek, órák... Ami a vödör alján marad, épp arra elég, hogy megmossam benne arcomat.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat!” – Tudom, tudom, József Attila tanár úr. És még sok minden mást is tudok, amit te tanítottál nekem, nem középiskolás fokon. Nem magamat akarom mentegetni most: hová is lett a huszonöt év, mire vesztegettem el; hány meg nem gondolt gondolat hagyta el elmém; micsoda homokos, vizes síkokon bukdácsoltam; miféle aktákba írták álmaimat; miket fecsegtem és mirõl hallgattam – nem igazolni akarom magam, csak emlékezni, s az emlékek mélyrõl jövõ, tiszta vizében tisztulni.

Vittem-e valamire e huszonöt év alatt: majdnem mindegy. Mert szívben és lélekben diák maradtam, ugyanaz, aki voltam egykor: nyílt szívû és szemtelen, gátlásokkal küzdõ és örökké vigyorgó, neveletlen és mégis szelídíthetõ.

Itt tanultam én valamikor az életet; részegen habzsoltam magamba mindent: tudást és igazságot, bölcsességet és csodát, csibészséget és ostobaságot, sok apró, mégis életrevaló huncutságot és még több haszontalan kacatot. Itt fogadtam magamba a világot, és a világ mégis kitagadott engem. És még ma is kívül állok mindenekbõl, s ez mind akkor kezdõdött, mikor kívül rekedtem a matematika titkos kapuin, s hiába mormolgattam a másodfokú egyenlet megoldó képletét, a kapuk egyszer s mindenkorra bezárultak elõttem. Késõbb így jártam a fizikával, a kémiával, más tárgyakkal is. Sorra csukódtak a kapuk. A világ szûkülni kezdett. Kijózanodtam. Csak egy kis szelet lehet az enyém. Csak egy nadrágszíjparcella a birtokom. Azon kell gazdálkodnom. Az az enyém. Meg hát az emlékek...

Mi is az elsõ? Hát persze... Az elsõ szerelem és az elsõ vers... A vers volt elõbb vagy a szerelem? Mindegy már. „Érezlek és mégis távol vagy tõlem...” Mi ez? Közhely, sablon, költõi toposz. Nekem akkor a mindenség volt, a mindenség lényege. Négy éven keresztül egy osztályban, s mégis egymástól távol: szomjan halni a forrás vize mellett.

Aztán a haverok... az elsõ kirándulás... Sopronban, ahogy csörömpölnek a kékfrankosok. Az elsõ kazettás magnó, az elsõ buli, az elsõ csók, az elsõ simogatás... „Ejhajahuj” (Ajánlott irodalom: Walther von der Vogelweide...) És rengeteg röhögés. A röhögés mint életszemlélet. A röhögés mint szubsztancia. A röhögés mint esztétikai kategória. A röhögés mint a létezés egyik formája.

Csak egy kamasz tud ennyit röhögni és ilyen pimaszul. Bizonyára sokat és sokszor idegesítettük ezzel tanárainkat. Mindenen tudtunk röhögni, leginkább rajtuk, hiszen leginkább õk képviselték a szemünkben a felnõtt társadalmat minden kicsinyességével, fonákságával, hamisságával. Nem akartunk felnõtté válni. Örökké kamaszok akartunk maradni. Õszinték és minden csibészségünkkel együtt is ártatlanok. Szegény a világ, hogy ez csak keveseknek sikerül.

„Látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk...” Hát mik is vagyunk? Tudja-e bizonyosan valaki is közülünk, '56-osok, '57-esek közül?

Nemrégiben összefutottam Rosta Pityuval. Nem ismertem meg. Megállapodott polgár lett belõle is, bár még mindig ugyanaz a kedves fickó, mint volt. Eldumáltunk, elhülyéskedtünk. Megnõsült, házat épített, négy gyereke van... Én is kopaszodom...

A tanárok közül? Pajorék, Kistakács, az öreg Rübl... Az osztályfõnök? „Mit mozgolódnak maguk ott, a büdös végén?” Az igazgató? Igazgatói intõ. Kaptam 1973-ban. Vagy 1974-ben? Mindegy, a harag már elszállt. „A többi néma csend...”

Ennyi volna? Vagy ennyi sem? Még oly sok mindent szeretnék elmondani, hisz még el se kezdtem... Az arcom száraz, a vödör üres. Lenézek a kútba, magamat látom s fejem felett az eget és hamis csillagokat.

Vajha tarisznyát akaszthatnék minden IV. A osztályos tanítványom nyakába! Mit is tennék bele útravalóul?
Hamuban sült pogácsát, amelybe belesütném a tudás iránti szent áhítatot és mélységes tiszteletet, a tiszta és ártatlan derût, hogy minden falat után a vándor bölcsebb és arany nélkül is gazdag legyen, hogy a derû megszépítse a görbe tükörbe meredõ arcokat, hogy elûzze róluk a dacosan odakínlódott, s csúfságukban is szépnek hitt felnõtt-ember-ráncokat.

S ha a vándor éhségét csillapítván inni vágyna?
Tennék abba a tarisznyába egy kulacs csodálatos forrásvizet. Minden korty tisztára mosná a szennyben fogant gondolatokat, s a szavak is mindig tisztán csengenének. Erõt adna a fáradt lábnak, simogatásra nyitná az ökölbe szorított kezet, melengetné a vándort, ha a hideg ember-rengetegben bolyongna, s hûvös szellõvel hûtené, ha a szeretet-máglya tüze hevítené.

Igen, semmi mást nem tennék abba a tarisznyába. Milyen szegényes ez az útravaló: hamuban sült pogácsa és tiszta forrásvíz!

De kedves meséink szegény vándorai mindig gazdag jutalomban részesültek, mert tarisznyájuk tartalmának minden morzsájával és cseppjével jót cselekedtek, s sohasem köptek ki egyetlen falatot és kortyot sem, amikor a hétfejû sárkány mind a tizennégy szeme a messzi, bizonytalan jövendõt kémlelte.

Szeptember végén lesz az ötéves osztálytalálkozónk. Igaz, a lányok eredetileg nyár közepére tervezték, de immár elfoglalt, dolgozó, a társadalom számára hasznos elemek vagyunk, egyszóval nincs idõnk efféle… Azért mégis valószínûbbnek látszik, hogy a társaság nagy része egyik sátras, zenei fesztiválról a másikra járt a forró hónapokban, hogy megbizonyosodjék a nem reprezentatív felmérések igazságtartalmáról: tudniillik melyik helyszínen milyen mértékben vizezik a csapolt sört, mekkora mennyiségû vodka, fû (kinek mi) után válik indifferenssé az épp aktuális fellépõ repertoárja.

Azt hiszem, senkinek nem kötötték be a fejét, és senki nem nevel még gyereket. A drasztikusabb dolgok alighanem húsz év múlva várhatók, amikor belépve a találka helyéül szolgáló épületbe hirtelen változókorban szenvedõ családanyák és kopaszodó urak között találom majd magam. Akkor az lesz a téma, hogy kinek mikor érettségizik a kisfia, most pedig az, hogy kinek mikor lesz rendes munkahelye. Miben változtunk? Nagyszájú, lázadó, de legfõképpen a közoktatással teljes mértékben elégedetlen figurákból diplomatikus (értsd: nem éri meg nagy szájat nyitni), bizonyos mértékig (leginkább otthon, fogmosás közben) lázadozó, de legfõképpen a heti tévémûsorral teljes mértékben elégedetlen egyedekké váltunk. Tehát olyanokká, amiben biztosak voltunk, hogy nem leszünk.

Azért vannak dolgok, amik ugyanolyanok maradtak. A folyosón például sokszor politizáltunk. Olykor üvöltöttünk is. Azt hiszem, az épp aktuális választások idején. Ma is politizálok. Már nem üvöltözöm. Nem tudom, hogy ez a nyugodtság, a fásultság, vagy a felnõtté válás velejárója. Még mindig szeretem Kosztolányit. És ugyanúgy ki nem állhatom Jókait. Szabó Lõrincet és Goethét viszont megszerettem. A másodfokú egyenlet megoldó-képletét képtelen vagyok felidézni. De a kénessavra még emlékszem: H2SO4.

Voltak órák, melyeket egyöntetûen unt az egész osztály: több éve létrehozott fóliákat kellett lemásolnunk írásvetítõrõl. Volt fiatal tanárunk, akit tegeztünk, volt, akinek mindig maradt egy kis borotvahab a fülén. Volt, aki sosem tanított minket, de egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy fegyelmezzen bennünket. Egyik szünetben lefoglalt egy pakli kártyát, mondván: tiltott szerencsejátékot folytattunk. Megvártuk, míg kimegy, s játszottunk tovább egy másik csomaggal. Utolsó évben néhányan rendszeresen kijártunk bagózni az udvarra. A Rotburgerbe csak tanítás után tértünk be néha. Meg érettségi elõtt. A több órás ücsörgés elviselhetetlen volt (a névsor végén szereplõk tudják csak, milyen érzés nézni, hogy a többiek már mindenen túl vannak). Eredetileg engem kísértek át a többiek, de a genius loci meggyõzte õket: konyak nélkül most tényleg nem megy. Érdekes, a ballagásra nem emlékszem. Valószínûleg – ahogy szokott – nagyon meleg volt… Külön örömet jelentett, hogy tudtuk: soha többé nem kell felvenni azt a kényelmetlen, ronda és égõ matrózblúzt.

Aztán egyetem, fõiskola, tanfolyam. Az osztályból öten (tizennégyen alkottuk az évfolyamon a gimnáziumi szakaszt) Piliscsabánál nem is mentünk messzebb. Lettek azért mûszakisok, közgázosok, környezetmérnökök is és egyéb, hasznosabb tevékenységet folytatók: kozmetikus, ügyintézõ. Néha összeakadok néhányukkal buszmegállóban, metrón. Azt hiszem, jól vannak.