 |
„Nem múlnak el, kik szívünkben élnek”
1944 fekete karácsonya PilisvörösváronDecember 24-én, Jézus születésének napján derûs reggelre ébredtek a vörösváriak. Ezen a vasárnapon azonban nem sokáig örülhettek a szikrázó napsütésnek, mert megszólaltak a szirénák, légi veszélyt jelezve. Az elmúlt hetekben, ahogy közeledett a front, már megszokhatták ezt. A miséket is gyakran késõbb kezdték. Aznap a 9 órára hirdetett gyerekmise kezdete is csúszott: Marlok István hitoktató híveivel együtt arra várt, hogy lefújják a légiriadót. Miután ez még fél tíz tájban sem történt meg, Gáger József plébános engedélyével a misét a légiriadó ellenére is megtartották, de mindenki csak saját felelõsségére vehetett azon részt. Akkor még nem tudhatták, hogy sokáig ez lesz az utolsó mise a plébániatemplomban. Alighogy véget ért a szertartás, orosz repülõgépek támadták meg a falut, nagy riadalmat keltve a lakosságban.
A plébánián vezetett Historia Domus 1944. december 24-i bejegyzése szerint 10 óra elõtt néhány perccel (egy szemtanú szerint inkább negyed 11, fél 11 tájban – a szerk.) „repülõgépek mélytámadással gépfegyverezték és bombázták a falut. Egy lövedék a templom mennyezetén áthatolt, de emberbe nem talált. A Fõ utcán azonban több halott és súlyos sebesült [feküdt]. Voltak köztük néhányan, akik néhány perccel korábban, a 9 órai szentmisén vették utoljára magukhoz az Úr Jézust.”
A 19 éves Kesselbauer Edit és barátnõje, a 16 éves Magor Margit a mise után a Magor családhoz igyekezett. A Nick és a Magor család a Fõ út 96-ban egy közös udvarban lakott, a kertkapu a Templom térre nyílt. A lányok a kertkapun át a támadás elõtt nem sokkal érhettek az udvarra. Amikor a gépek tüzelni kezdtek, nem tudtak idejében fedezékbe húzódni, és egy gépfegyversorozat eltalálta õket.
Az akkor 12 éves Kesselbauer Emil (dr. Keszthelyi Emil) kicsivel késõbb indult el nõvére után a misérõl hazafelé. Jól látta a repülõgépeket. 5-6 orosz könnyûbombázót, gúnynevén Ratát (patkányt) számolt meg az égen, orrukon csillogott a napfény. Mindegyikük a Fõ út fölött repült. Pest felõl érkeztek, a sorompó után pedig nagy ívben visszakanyarodtak a Bányatelep irányába, majd ismét rátérve a Fõ út vonalára gyors iramban közeledtek.
Magor Mária (dr. Prohászka Gézáné) négyéves volt akkor, õt a nagymamája idejében bemenekítette az épületbe. Idõsebbik leánytestvére, az Editnél egy évvel fiatalabb Ilonka is sértetlen maradt. Csak Edit és Margit feküdt a támadás után vérben fagyva az udvaron. De a faluban máshonnan is jajveszékelés hallatszott.
Néhány méterre tõlük, kint, a ház kapujában haláltusáját vívta egy ötvenéves férfi, akit faluszerte ismertek és tiszteltek. Krupp Mártonnak hívták. A rémület pillanatában kezeit ösztönösen az arcához szorította, a lövedékek szétroncsolták az ujjait is. Szerencsecsillaga eddig minden veszélyben megóvta õt: az elsõ világháborúban katonaként megjárta az orosz frontot, majd fogságba esett, s onnan csak nyolc év után, 1922-ben szabadult. 1940-ben tartalékosként hívták be õt hosszabb-rövidebb idõszakokra. A kifürkészhetetlen sorsnak azonban most rá esett a választása...
Élete utolsó napjának történetét leányunokája, Grószné Krupp Erzsébet polgármester meséli el:
„A nagypapa rabiátus ember volt, amit a fejébe vett, abból sohasem engedett. Azon a végzetes napon azonban a nagymama mégis le tudta beszélni arról, hogy egyik ismerõsével, Ziegler bácsival elinduljanak Borosjenõre, ahol valami dolguk volt. Akkor már nagyon veszélyes volt az utakon közlekedni, mindenütt katonai csapatok vonultak, és gyakoriak voltak a légitámadások. Ha akkor nem hallgat a nagymamára, tán semmi baj nem történt volna, Ziegler bácsi ugyanis sértetlenül hazaérkezett Borosjenõrõl…Így azonban fogta a nagymama által sütött kalácsot és egy üveg bort, és elindult a Vásár téri iskola irányába. Tanítás már október óta nem volt a faluban, a polgári iskolában német katonakórházat rendeztek be. A Templomban kihirdették, hogy aki megteheti, vigyen a sebesülteknek süteményt, kalácsot, befõttet, bort, ki, amit tud.
A nagypapa a Fõ út Templom felõli oldalán haladt fölfelé, s egészen a Nickékig jutott, amikor megjelentek az égen a repülõk. A kalács és a bor a porba hullott…”
Ugyanekkor az út másik oldalán egy fiatal leány vére festette pirosra a földet. A 14 éves Guth Erzsébet (özv. Hamvas Andrásné) a Vásár téri iskolából igyekezett éppen hazafelé. Õ is a templomban hallottak hatására vitt süteményt a sebesülteknek. Át is adta a csomagot, és sietve indult hazafelé. A Manhertz-háznál járt (ma a Pilistex épülete áll a helyén), amikor meghallotta a repülõgépek zúgását. Két bõrkabátos magyar katona állt a ház eresze alatt. „Kislány, gyere ide, mert már lõnek!” – szólt rá az egyikõjük, mire Erzsébet rémülten a ház ajtajához lapult. És már záporoztak is a lövedékek és a bombák. Iszonyatos hangzavar, recsegés, ropogás, füst, korom maradt meg az emlékezetében és a széldeszka, ahogy az orra elõtt lecsapódik. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Körülnézett. Az egyik katona a ház mellett hevert, a másik kissé arrébb a kertkapuban. Kezét némán, vádlón tartotta szét. Mindketten halottak voltak. Testüket felszántották a repeszdarabok, amelyek a kertbe csapódó bombából indultak halált osztó útjukra.
Erzsébet akkor remegve, kiabálva, szinte öntudatlanul elkezdte mondani az Üdvöz légy, Máriát. De a hangja rekedt volt, a hangszálai megrepedtek a légnyomástól. Õ, aki az énekkarban énekelt, most alig ismert rá a saját hangjára, amely aztán egész életére ilyen maradt.
Amikor el akart indulni hazafelé, ott- hagyva a halálos helyszínt, ismét egy katona szólt rá: „Kislány, húzod a vért magad után!” Akkor eszmélt rá, hogy súlyosan megsérült õ is a repeszektõl mind a két lábán.
A sokkos állapotban lévõ, erõsen vérzõ kislányt egy ismerõs asszony kísérte be a közelben lévõ iskolába, ahol a folyosón hordágyra fektették. Amint ott feküdt, újabb légitámadás érte a falut, s találat érte az iskola délnyugati sarkát is. Nagy sokára bevitték a tornaterembe, ahol mûtõasztalok voltak felállítva. Réthy Géza iskolaigazgató fia, aki orvosnak tanult, szedte ki a repeszdarabokat a lábából. Miután bekötözték, egy katonai teherautóval hazaszállították a lányt.
Erzsi néni csak sokkal késõbb tudta meg, hogy a két katona közül az egyik a vörösvári Apollónia Márton volt. (A másik katona nevét nem tudjuk.) Az akkor 33 éves fiatalember éppen eltávozáson tartózkodott otthon, aznap kellett volna viszszatérnie a budakeszi laktanyába. Elõzõ nap egy bomba robbant a szomszédjuk udvarában, a Szabóéknál, és a környezõ házak ablakai betörtek. (Ez volt a legelsõ bomba, ami Vörösvárra hullott.) Márton elindult a Községházára, hogy ablaküveget szerezzen, ugyanis nagy hideg volt, és otthon két gyermeke fagyoskodott, a kétéves Mária és a nyolcéves Zoltán.
Már hazafelé tartott a Községházáról, amikor a Manhertz-ház elõtt meglepték õt az orosz repülõk. Mivel katonaruhában volt, nem remélhetett irgalmat. Fejlövést kapott és azonnal meghalt.
De nem õ volt az egyetlen vörösvári katona, aki e tragikus sorsra jutott. A 34 éves Peller Márton a Szegfû utcában, a Pellényi-ház udvarán lelte halálát egy légibombától.
A bombatámadás áldozatait ajtólapra fektették, és beszállították a Vásár téri iskolába. A súlyos sebesültek közül a legtöbben még a szállítás elõtt belehaltak sérüléseikbe. Kesselbauer Edit és Magor Margit még élve értek az ideiglenes kórházba. Keszthelyi doktor szerint a nõvérét még meg lehetett volna menteni, ha megfelelõ orvosi ellátásban részesül, ennek hiányában azonban délután két órára egyszerûen elvérzett. A kórházban ekkor már teljes volt a zûrzavar, aki tudott, elmenekült, híre jött ugyanis, hogy az oroszok bekerítik a német hadsereget. Délutánra már nem is lehetett az országúton kijutni Dorog irányába.
A holttestek egy részét még aznap szekérre rakták és elszállították a halottasházba. Apollónia Mártont otthon ravatalozták fel, õt csak késõbb vitték le a testvérei a temetõbe.
„Éjjel újabb bombázás – folytatódik a História Domus bejegyzése. – 11 órakor repülõgéprõl levetett légiakna a templom fõbejárata elõtt egy méterre becsapódott. Az ajtók apró darabokra zúzódtak, a bejárati mennyezet lezuhant, a templom fala megrepedezett, a színes ablakok összetörtek, a templombelsõrész vakolata nagyrészt lehullott, orgona, s padok súlyosan megrongálódtak.”
A „Pilisvörösvár története és néprajza ” címû könyv is beszámol a bombatámadásról: „Bomba hullott a templom elé, a Szegfû utcai Pellényi és Hidas ház területére, a Kápolna u. 23. sz. alatti Manhertz-ház udvarára, a Hõsök terén a Vakán üzlet elé és a Vásár téri iskola délnyugati sarkára.”
A könyv az áldozatok között felsorolja Fekete Ferencet és Fekete Ilonát is. Sajnos róluk csak annyit tudunk, hogy a Mozi utcában laktak, s hogy Fekete Ferenc bádogos volt. Haláluk körülményeit nem sikerült tisztáznunk. (Az orosz támadásnak vélhetõen voltak nem vörösvári áldozatai is – német és magyar katonák –, róluk sem tudunk semmit.)
December 25-én délután három óra tájban az orosz elõõrsök elérték a falut. Addigra a németek Szántó felé elmenekültek, így harcokra nem került sor. Az oroszok beszállásolták magukat a házakba, megszûnt a korábbi közigazgatás, teljes volt a bizonytalanság. A karácsonyi támadás áldozatait sem tudták eltemetni, nem tudták, az oroszok megengedik-e egyáltalán, hogy pap temesse õket. A temetésre végül is január 5-én kerülhetett csak sor. Az áldozatok közül Kesselbauer Editet, Magor Margitot, Apollónia Mártont és Krupp Mártont a temetõ bejáratától nem messze egy közös sírba helyezték. Közvetlenül mellettük temették el Peller Mártont. Fekete Ferenc és Fekete Ilona sírja néhány méterre innen található. A rendkívül hideg idõben a sírgödröket csak igen nehezen tudták kiásni. A temetõnek ezen a részén korábban nem temettek, mivel az elképzelések szerint egy kápolnát építettek volna ide. Késõbb az orosz katonákat is itt, az út két oldalán helyezték örök nyugalomba.
A temetésen nagyon kevesen voltak, csak a legközelebbi hozzátartozók vettek részt rajta. A szertartást Gáger atya tartotta.
Epilógus
Guth Erzsit hónapokig házuk pincéjében ápolták. A házban magában oroszok laktak. Egy Lehel Edit nevezetû védõnõ járt hozzá, csukamájolaj kenõccsel, és ultraszeptil porral kezelte ot. Húsvétra szépen begyógyultak a sebei. Addigra az oroszok is elmentek, s így feljöhetett a pincébõl. A történtek mély nyomot hagytak a lelkében. Még ma is összerezzen, ha erõsebb zajt hall…
A templom sokáig használhatatlan volt, a szentmiséket a Flórián-kápolnában tartották. (Voltak misék a mai Speciális Otthon épületében is.) A megszálló orosz katonaság helyi parancsnoka szorgalmazta a templom helyrehozatalát, építõanyagot is biztosítva hozzá.
A Historia Domus február 14-i bejegyzése szerint aznap újabb légitámadás érte a falut. Ezúttal német repülõgépek szórtak bombákat a településre, fõleg a Fõ útra. (Áldozatokról nincs tudomásunk.)
Április 17-én szívroham következtében váratlanul elhunyt Gáger József plébános.Minden évben december 24-én 9 órakor szentmisére gyûlnek össze az áldozatok hozzátartozói a vörösvári plébániatemplomban. Minden évben egyszer megszólal a harang, hogy a barbár háború vétlen vörösvári áldozataira emlékezzünk. Ha el is ül a harangzúgás, örökké fülünkbe csengenek a költõ szavai:
Nem múlnak el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek,
Õk itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.Fogarasy Attila
