Vörösvári Újság Online

Azoknak, akik már rutinos erdélyi utazók, az alábbi sorok aligha jelentenek újdonságot. Azoknak viszont – és õk vannak többségben –, akik nem jártak még arrafelé, talán érdemes papírra vetni néhány olyan érdekességet, amelyet októberi, egy hetes utamon tapasztaltam. Az elsõ, hogy magyarul (is) csak azoknak a településeknek a nevét írják ki, amelyekben a lakosságnak legalább a 20%-a jelenleg is magyar. Függetlenül attól, hogy régebben, a román betelepítések elõtt esetleg más volt a helyzet. Sok õsi, egykoron többségében magyar lakosságú település nevét már csak az útikönyvekben vagy a térképeken találhatjuk meg magyarul. A kincses városban, Kolozsvárott éppen a 20%-os határ környékén mozog a magyarok aránya, és ottjártunkkor bizony csak Cluj Napoca-ként jelezték Mátyás király városát. A Krónika címû magyar nyelvû napilap szerint talán éppen most sikerül elérni, hogy magyar táblák is legyenek. Székelyföldön már gyökeresen más a helyzet. Itt többségében magyarok élnek a falvakban, városokban. Székelyudvarhely például, szinte 100%-ig magyar, ugyanúgy érezhetjük magunkat, mint itthon. Magyar feliratok, magyar beszéd, csak a rend kedvéért írnak ki néhány dolgot románul is.

Gyakorlatilag ugyanez a helyzet Csíkszeredán is. Ott ugyan sok román él, de a túlnyomó többség magyar. Több székely emberrel volt módom hosszabban beszélgetni és örömmel tapasztaltam, hogy mennyire ragaszkodnak a gyökereikhez. Csíkszeredán két könyvesboltba is betértem, és csak magyar nyelvû könyveket találtam. De nem ám valamelyik divatos nyugati író magyarra lefordított lányregényeit vagy krimijeit, hanem komoly történelmi mûveket, Petõfi, Vörösmarty, Arany János verseit! Vagy éppen Kertész Imre könyveit. És persze élvonalbeli erdélyi magyar írók munkáit. Meséket, szociológiai tanulmányokat, regényeket. Ide még nem tört be a nyugati és amerikai tömegkultúra.

Erdély egyébként is olyan, mintha kicsit visszamennénk az idõben. Hargita megyében, a falvakban látható, tapintható a szegénység is. Esténként néha csak a falu elején, közepén és a végén világít egy-egy utcai lámpa, mert csak ennyire van pénz. Ha autóval megyünk, nem árt vigyázni a gyalogosokra, kerékpáro-sokra és a kivilágítatlan lovas kocsikra. Rengeteg szekér járja az utakat, általában fát és takarmányt szállítanak. Készüljünk fel arra, hogy gyakran találkozhatunk állatokkal is az úton! A hegyoldalakban sok szarvasmarha és juh legel, amelyek idõnként az autóúton áthaladva keresnek maguknak új területet. Az emberek nagy része önellátásra rendezkedett be, állattartásból és némi gyümölcstermesztésbõl próbálnak megélni.

A székelyek egészségesen tartózkodóak, de ha az ember megtiszteli õket, nagyon barátságosak. Ha elakadunk, készséggel segítenek és érezhetõen jó szívvel, „Isten áldásával” kívánnak további jó utat. Az erdélyi magyarok számára nagyon fontos a vallás. Vasárnaponként a falu apraja-nagyja felkerekedik és elmegy a szentmisére. (Itt még lehet látni népviseletbe öltözött férfiakat és asszonyokat.)

Két jellemzõ példa a vallás erejére. A református Székelyudvarhelyen egy idõsebb asszonnyal beszélgetve hamar rátértünk arra, hogy nemrégiben Magyarországon temették el az egyik püspöküket. A katolikus Csíkban pedig a híres csíksomlyói templom valóban igazi zarándokhely. Itt még akkora az emberek iránti bizalom, hogy bárki odamehet az oltár mögött álló felbecsülhetetlen értékû, hársfából készült Mária szoborhoz, imát mondhat és megérintheti a lábát. Ennek a helynek valóban különleges kisugárzása, ereje van. A hagyományok szerint többször is olyan fény ragyogott itt, hogy a világosság betöltötte a templomot. Egy, a Hargita Népe megyei napilapnál dolgozó újságíró kolléga mesélte, hogy a legendák szerint a szobrot még ökrökkel sem lehetett megmozdítani, amikor el akarták vinni, és volt olyan, hogy tûzvészben is épségben megmaradt. A csodatévõ Szent Szûz erejét bizonyítja az a számtalan fémbõl és márványból készült, a teljesített kívánságot jelképezõ fogadalmi tárgy és tábla, amely a szobor két oldalán található.

Csíkszeredán figyelemre méltó az új, Makovecz Imre tervei szerint készült katolikus templom is, amely a város központjában található. De említhetném a Polgármesteri Hivatal épületét és a Márton Áron Gimnáziumot is. Vagy éppen a helyi jégkorong-egyesületet, amely fennállásának 75 éve alatt többször megnyerte a román bajnokságot, legutóbb éppen 3-4 évvel ezelõtt. A csíki medence Erdély leghidegebb területe. Hoszszú a tél, így természetesen a téli sportok kerülnek elõtérbe. Ott olyan fontos a jégkorong, mint nálunk a labdarúgás. Sõt fontosabb, mert ez a székelyek nemzeti sportja. Csíkszeredán például román játékos állítólag még soha nem játszott a csapatban (így van ez a spanyol focibajnokságban játszó Athletic Bilbao csapatánál is, ahol csak baszkok alkotják az együttes gerincét,) a magyarok mellett legföljebb egy-két idegenlégiós férhet még be a csapatba. Itt garantált a fantasztikus hangulat egy-egy bajnoki mérkõzésen.

A városokban egyébként minden kapható. A boltokban roskadoznak a polcok, annyi a benzinkút, mint égen a csillag, a régi, egyszerû házak mellett bankok, autószalonok épültek. Érdekes kettõsség ez, lassan itt is változik a világ. Hogy elõnyére-e, azt nem tudom. Gyönyörû, õsi faházak is láthatók, de némelyiken már ott van a parabolaantenna. Aki a régi értékeket keresi, még megtalálja. De félek, hogy az idõ itt is bedarálja a hagyományokat. Bár a székelyek nagyon kemény emberek. Több mint ezer éve kitartanak a történelem viharában, és eszük ágában sincs föladni. Most éppen megelégelték az RMDSZ véleményük szerinti puhaságát, és megalakították a Székely Nemzeti Tanácsot. Autonómiát követelnek, hivatkozva egy, a román államnak még a XX-ik század elején vállalt ígéretére. És magyar nyelvû állami egyetemet, mondván, hogy ugyanolyan adófizetõ állampolgárok, mint a románok. Tehát nekik is jár az, ami a másiknak. De hagyjuk is ezt, mert még rám fogják, hogy politizálok. Pedig csak elmondom, amit tõlük hallottam. Azért amondó vagyok, figyeljünk ezekre a véleményekre. Elvégre Pilis-vörösvárott is megtapasztalták szüleink, nagyszüleink valamelyest, milyen az, ha az ember nem mindig vállalhatja egykönnyen hovatartozását.

Más. Tudom, közhely, de Erdély gyönyörû. Rengeteget hallhatunk, olvashatunk róla, de ez nem elég. Mindezt látni kell. A Gyimesi-szorost, ahol az önellátásra berendezkedett csángók élnek. A mondákkal övezett Szent Anna-tavat, a Gyilkos-tó környékét, a Békás-szoros fantasztikus szikláit, az ott robajló patakot. És még hosszasan sorolhatnánk a látnivalókat. Erdély megér egy utat. Sõt többet, és talán még így is csak felületes benyomásaink lesznek róla. Úgyhogy azt javaslom, bátran induljanak el. Fedezzék fel Erdélyt, nem fognak csalódni. De ne azt keressék, amit egy gazdag nyugat-európai üdülõhelyen, vagy nyugati országban találnak. (Ott például senki sem beszél magyarul. Itt meg szinte mindenki. És egy másik ország szívében ez nagyon jó érzés.) Erdély alapvetõen más. Éppen ez benne a jó.

A vörösvári gimnázium tantestülete október végén, az õszi tanítási szünetben ötnapos erdélyi utazáson vett részt. Ennek során megtekintették Nagyvárad, Kolozsvár és Gyergyószentmiklós nevezetességeit, jártak Szárhegyen, a Lázár-család õsi kastélyában, a fenséges szépségû Békás-szorosban, a Gyilkos-tónál, a szovátai Medve-tónál, a parajdi sóbányában és Korondon. Szálláshelyükön, Borszéken bejárták az erdõben fakadó gyógyhatású forrásokat, és leereszkedtek a Medvebarlanghoz. Hazautazásuk elõtt látogatást tettek a borszéki általános iskolában, ahol átnyújtották ajándékaikat: a gimnázium tanulói és tanárai által gyûjtött könyveket és egy CD-lejátszós magnetofont.

„Szebb és minden tekintetben érdekesebb vidéket alig lehet elképzelni Borszék környékénél; mintha a mindenható természet egy varázskertbe akarta volna foglalni az isteni jótékonyság e helyét, hogy azt ne csak hasznossá, hanem gyönyörködtetõvé is tegye” – írja Orbán Balázs a Székelyföld leírása címû mûvében.

Aki járt már a Keleti-Kárpátok egykor híres fürdõhelyén, Vörösvár testvérvárosában, az tanúsíthatja (mint jómagam is), hogy Orbán Balázs korántsem túloz leírásában. Csodálatos természeti környezet, végtelen fenyõerdõk, dúsfüvû legelõk, kristálytiszta, gyógyvizû források várják az ide látogatókat.

A források gyógyító hatását a feljegyzések szerint már Erdély fejedelmei is ismerték. Báthory Zsigmond 1594 augusztus havában orvosa utasítására Borszékrõl hozatott vízzel kúrálta magát, mivel rajta „valami kimerültség tûnt fel”.

Borszék fénykorát a Monarchia idején élte. Akkoriban négy fürdõje is volt (Lobogó, Sáros, Erzsébet, Lázár), szállodái, éttermei, egészségügyi létesítményei, pazar villái minden igényt kielégítettek. A kristálytiszta hegyi levegõ, a legkülönbözõbb nyavalyákat gyógyító forrásvizei nagyon népszerûvé tették a pihenni, gyógyulni vágyó úri közönség számára.

Dr. Hankó Vilmos így ír errõl: „Borszék fekvésénél fogva predesztinálva van arra, hogy klimatikus gyógyító-, üdülõ- és nyári tartózkodási hely legyen. Hideg, zord szelektõl védett, magas fekvésének tiszta, portól mentes, balzsamos levegõjének élettani hatása semmiben sem különbözhetik a külföld klimatikus gyógyító helyeinek hatásától. Hogy ezen élettani hatások nincsenek feltétlenül Svájc és Tirol klimatikus gyógyító helyeinek nevéhez kötve, arról egy Borszéken töltött nyár mindenkit meggyõzhet... Borszéken minden megvan, amit a természet megadhatott.”

Fénykorában Borszéken több mint ezer embernek adott munkát az üdülõvendégek kiszolgálása. Borvizét (mi ásványvíznek mondjuk) messze földre exportálták. Nyaranként az üdülõtelep nyüzsgött a vendégektõl, egymást követték a bálok, zenés rendezvények.

A gyógykezelés – mesélték borszéki vendéglátóim – roppant egyszerû volt. Az orvos meghagyta, hogy mely források vizébõl mennyit igyék a beteg. Mivel a források elszórtan helyezkednek el, a kúra több órás sétával járt együtt a friss, erdei levegõn, amely megsokszorozta a borvizek jótékony hatását.

Hasonlóan egyszerû gyógyászati módszerrõl számol be Vasile Alecsandri is, Borszéket említvén egyik írásában:

„Az egész gyógykezelés módja pedig csak két cikkelybõl állott: 1. annyi vizet inni, amennyit csak tud, 2. fürödni a Lobogóban, Sárosban, Erzsébetben, Lázárban.”

Mindezek után szomorúan kell beszámolnom arról, hogy Borszék csillogása évtizedek óta már a múlté. Fürdõit régen bezárták, szállodái kiürültek, villái megkoptak, romlásnak indultak, egy részük üresen áll. A szebb napokat látott üdülõtelep mintha Csipkerózsika-álomba merült volna. Melankólia és nosztalgia keríti hatalmába az itt tartózkodókat…

A borszékiek persze mindent megtesznek azért, hogy a szebb napokat látott fürdõtelep ismét életre keljen: nem a mesebeli királyfi csókjára várnak, hanem vállalkozó kedvû befektetõkre, akik üzletet látnak Borszék természeti kincseiben. Néhány villát már sikerült is felújítani, a hírek szerint japán üzletemberek pedig szállodát építenének itt.

Tiszta szívbõl drukkolok a borszékieknek, hogy a hosszú, bénult álmuk véget érjen, s a Keleti-Kárpátok Európa-hírû fürdõvároskája ismét felvirágozzék. Hiszem, hogy így lesz. Mert nem igaz, hogy a fogyó magyarságú, nehéz sorú Erdélyben hinni már csak a mesékben lehet…