 |
Rideg, zord idõ köszöntött ránk az év második havában. Küszködtünk a hóval, jéggel, hideggel. A 10-es úton össze-vissza csúszkáltak a buszok, kamionok, megint baleset volt a Terranovánál, szegény ördögöt alig tudták kivágni az autó összegyûrõdött lemezei közül. A forgalom leállt, a csabai tanárkollégák egy órát késtek, a gyerekek közül többen visszafordultak, vagy ki se dugták orrukat otthon a paplan alól. A szántóiak megkerülték a fél Pilist, mire ideértek. Az utat befútta a hó, míg le nem zárták egészen, s a hókotrókat is átrendelték máshova, ne dolgozzanak hiába.
A tél persze, szép is, tiszta is. De tisztasága csalfa. Hóval lepi be a tájat, szikráztatja kristályaival a napsugarat. S azt hazudja, minden rendben van: makulátlan a táj, sebzetlenek a mezõk, háborítatlan az erdei rengeteg. A hó alatt nem látszik a fák közé kihányt szemét, az ordenáré mûanyag-karnevál, rozsdás hordók obsitos-csapata. A hó befed mindent, befedi értékeinket és szégyellnivalóinkat egyaránt.
Ember most ritkán jár az erdõn, a szél fagyos susogása helyett jobban kedveli a báli termek csörömpölését. Tánccal, vigalommal múlatja az idõt a farsangi sokadalomban, s a tél haláláért apellál.
Téli emlék: néhány éve történt, már szerkesztõ voltam, s az utolsó újságot is kivittem a Ligeten, s jöttem hazafelé a faluban, akkor még falu volt, nagyfalu ez a hirtelen lett város: megszállt akkor valami nagy nyugalom, valami szavakkal ki nem fejezhetõ jóság. A szülõföld jósága. A havas utcákon araszoltam, ismerõsök jöttek szembe, köszöntem nekik, s visszaköszöntek, üres gólyafészek bólintott felém, s még az elhagyott, félbehagyott kastélyszerû épület is kedvesnek tûnt elõttem halottfekete ablakaival. Azóta sem éreztem olyan tisztán és õszintén: hogy én ide tartozom, ehhez a tájhoz, ezekhez az utcákhoz, nagykendõs nénikhez és szaladgáló gyerekekhez, sörhasú férfiakhoz és kedves mosolyú asszonyokhoz.
Röstelltem azután magamban ezt az érzést, s mélyen eltemettem. Érzelgõs vagy, gyenge vagy, te szentimentális bolond! – feddtem magam. Az emberbe folyton belérúgnak, meg kell tanulnod, hogy a rúgásokra figyelj, hogy földre ne essél. Nincs idõd, hogy legbelsõ érzéseidre figyelj, melyek szunnyadnak, mint „mag hó alatt”.
De tavasszal megerednek majd a vizek, rügyek pattannak a fák ágain, és a magok is világra nõnek. Valahogy igazabb lesz minden. Könnyebb, egyszerûbb és emberibb. S talán újult erõvel belém is visszatér az érzés, amit Tamási imígyen öntött szavakba: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Lehet-e nagyszerûbbet mondani ennél?
Fogarasy Attila
Képes krónika
