 |
Fasching bei den Ungarndeutschen
Fasching ist die süddeutsche, besonders in Bayern und Österreich übliche Bezeichnung für die der Fastenzeit vorangehenden Wochen.
In den anderen deutschen Gebieten wird diese Zeit Fastnacht genannt. Ursprünglich benannte "Fastnacht" den Abend vor dem Beginn der Christenzeit, seit dem 19. Jahrhundert meist die Zeit vom Dreikönigstag bis zum Aschermittwoch.
Bei den Ungarndeutschen wird dieser Zeitabschnitt fast überall als Fasching (fosing) bezeichnet, auch die ungarische Benennung 'farsang' stammt von diesem Wort. Die Be-zeichnung Fastnacht ist nur in wenigen Dör-fern bekannt.
Die Sitten und Bräuche der Faschingszeit gehen auf das uralte Fest der Wintervertrei-bung und des Frühlingserwartens zurück. Die Erwachsenen kleideten sich festlich an und besuchten ihre Freunde und Bekannten. Es wurden in den Wirtshäusern Bälle veranstaltet. Der Fasching war auch eine bevorzugte Zeit für Heiraten.
Im Mittelpunkt des Faschingsbrauchtums stand der dörfliche Umzug dämonisch maskierter Gruppen, der auf deutschem Sprach-gebiet schon seit dem Mittelalter bezeugt ist. Die Maskierung galt als allgemein bekanntes Schutzmittel gegen feindliche Mächte, die den Menschen bedrohen. Nach abergläubischen Vorstellungen täuscht man den Dämon, wenn man sich verkleidet, und gewinnt seine Kraft, wenn man seine Züge annimmt. Die Masken-umzüge der Faschingszeit wurden vom lauten Schreien, Peitschenknallen, Ratschen, Schie-ßen, Trommeln, Kleppern u.a. begleitet. Dieses Lärmen und auch das absonderliche, schreckhafte Aussehen der Maskierten sollte die Verscheuchung feindlicher Mächte bezwecken.
In West- und Südwestungarn war das Blochziehen eine bekannte Form des Fa-schingsumzuges. Das war zugleich auch ein Fruchtbarkeitsumzug. Der Bloch ist ein großer, mit Bändern und Reisig aufgeputzter Stamm, der von den Burschen durch das Dorf gezogen wurde. In der Umgebung von St. Gotthard/Szentgotthárd zogen die unverheira-teten Mädchen den Bloch. Sie wurden von den Burschen abgefangen und "als Strafe für ihr Ledigsein"vor den Bloch gespannt. Es bestand der Glaube, dass das Blochziehen eine baldige Heirat zur Folge habe.
In Altglashütten/Óbánya war ein bekannter Brauch das Kukuruzstrohtreiben. Die älteren Burschen wurden zusammengeholt und jeder bekam eine Kuhglocke umgehängt. In Na-dasch/Mecseknádasd holten die Burschen die Mädchen zusammen und trieben sie auf die Ackerfelder.
Der Schlag mit der Lebensrute gehörte zu den Fruchtbarkeitsriten des Faschings. In Westungarn wurden die Mädchen in der Tanzstube mit einer Rute, auch mit einem Kochlöffel oder mit der bloßen Hand "frisch und gesund geschlagen".
Ein verbreiteter Brauch war auch das Hahnenschlagen. Ein Hahn wurde in einem Erdloch so tief eingegraben, dass nur noch sein Kopf herausstand. Ein Bursche, dessen Augen mit einem Kopftuch verbunden waren, musste den Kopf des Hahns mit einer Sense abgeschlagen. Gelang es ihm nicht, so durfte es ein anderer versuchen. Der Sieger wurde gefeiert und der Hahn im Wirtshaus für die Burschen zubereitet.
Mit dem Faschingstanz war früher die abergläubische Vorstellung verbunden, je höher man beim Tanzen springt, desto länger wächst der Hanf im nächsten Jahr.
Beliebte Faschingsspeise war das Kraut, das man mit Schinken oder Wurst kochte und als gefülltes Kraut zubereitete. Das übliche Gebäck der Faschingstage waren und sind auch heute noch die Kräppel.
Den Höhepunkt der Faschingszeit bildeten aber bei den Ungarndeutschen die letzten drei Tage vor Aschermittwoch, vom Faschings-sonntag bis Faschingsdienstag. Was in diesen drei Tagen gemacht wurde, werden Sie in der nächsten Nummer erfahren.
Solche und ähnliche Bräuche finden Sie im Buch "Die Ungarndeutschen" (zusammen-gestellt und herausgegeben von Karl Manherz.
Csöndes merengés… svábokrólEgyszer – nem is olyan régen – egy ifjú elhatározta, „csak hogy legyen még egy nyom”, lejegyzi azokat az emlékeket, álmokat, imákat és adomákat, melyek még nem tûntek el teljesen a temetõk csöndjében. Úgy tervezte, a családjáról fog írni; ópapáról, ómamáról, szüleirõl, önmagáról, de úgy sikerült, hogy több százezer ember közös történetét fogta össze. Azt gondolta, ír a múltról, érkezésrõl, letelepedésrõl, beolvadásról, de egy népcsoport történelmének 300 éve kerekedett ki belõle. Beszélteti az öregeket, azok pedig mondják, ahogy tudják a meséket. Néha svábul, néha magyarul. Merengéseiket csak az unoka illetlen kérdései szakítják félbe; „Tudja mit tanított nekem az iskolában a történelemtanár? Mi a sváb? A Dunán lehajózó népfelesleg… és hogy a sváb az elmaradott nyelv, Nagypapu-ka, magyarul kell beszélni... Milyen a német történelem, Nagypapuka? Tudja? Ugye, hogy nem…
Maguk fakarddal Rákóczit játszottak a bozótban, de nem ám Windischgrätzet.”
Szemtelen és szenvtelen ez az unoka? Ne gondolja senki! Csak próbálja elkerülni a pátoszt. Manapság ezerszám találkozunk érzelgõs, hazafiságtól dagadó megnyilvánulásokkal. Mindenki büszke az õseire, legyen magyar, tót, sváb vagy román. De ki az, aki ezt hitelesen meg is tudja fogalmazni? Nos, ennek az ifjúnak sikerült. Neve: Balogh Robert. Besorolása: fiatal, kortárs író. Már bizonyított, mielõtt megkapta ösztöndíját a Schvab evangiliom megírására. (Helyi érdekû útvesztõ /1995, Egy hónap Faun /1998). Természetesen ekkor még nem tudta, hogy milyen is lesz az a mû, aminek nekilát, csak az ötlet dolgozott benne. Hosszú hónapok próbálkozása után talált rá arra a különös stílusra, amit aztán következetesen végig is vitt regényén. „Összerakhatatlan darabokból épülõ könyv régen felejtésre ítélt emberek sorsáról, összefüggõ, nem alakuló történet, egymásba olvadt emlékek, színek illatok, elválás, egyesülés, bódulat és téboly. Csigavonalon mozgó, csöndes merengés. Svábokról.” – írja mûvérõl. Minderre nagyszüleivel folytatott, s feltehetõen szalagra rögzített beszélgetéseik sarkallták. Az anekdoták mellé gyakran széljegyzet formájában illesztette bele a történelmi adalékokat; állami rendeletek, népszámlálási adatok, történelmi események, de archaikus, népi imádságok is kiegészítik a családi históriát, és formálják teljessé a svábok 300 éves történelmét Magyarországon. Ezek után ne várjon senki hagyományos elbeszélõtechnikát. Még csak a mese ívét sem lehet felvázolni, de annál jobban lehet élvezni a történeteket, melyek mögött ott tombol a történelem. Kézen fogva vezet át minket az 1700-as évekbõl 2001-ig és mutatja be õsei életformáját, gondolkodását, mentalitását. És mindezt a lehetõ leghitelesebben!Pogány Bernadett
(Balogh Robert: Schvab Evangiliom, Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2001., 1960 Ft)
www.balogh-robert.hu
Wahl der Landessselbstverwal-tung der Ungarndeutschen
Am 26. Januar 2003 wurde die aus 53 Mitgliedern bestehende neue Landes-selbstverwaltung der Ungarndeutschen gewählt. "Diszipliniert, beispielhaft und voll den gesetzlichen Regelungen ent-sprechend verlief die Wahl" – war in den Medien zu lesen.
Komitat Pest wird in der Landesselbst-verwaltung durch folgende sechs Per-sonen vertreten: Kóthyné Herczeg Mária, Marlokné Cservenyi Magdolna, Ritter Imre, Sax László, Schweighoffer Krisztina und Winklerné Tomana Ildikó.
Die Ernennungsurkunden übernahmen die Abgeordneten am 7. Februar im Kuppelsaal des Parlaments. Wegen der schlechten Straßenverhältnisse wurde die konstituierende Sitzung der neuen Landesselbstverwaltung auf den 22. Februar verlegt.
Einen schmerzlichen Verlust erlitten die Ungarndeutschen durch den plötzlichen Tod von Franz Kerner. Er war ein engagierter, bescheidener Die-ner des Ungarndeutschtums, der sich mehr als 30 Jahre lang für die Kultur, für die Kulturgruppen, überhaupt für die Sache der ungarndeutschen Volks-gruppe eingesetzt hat.
Díszpolgárunk: Mirk Józsefné
2002. október 23-án Mirk Józsefné, szül. Nick Teréziát tüntették ki a „Pilisvörösvár Város Díszpolgára” posztumusz díjjal a város érdekében végzett kiemelkedõ kulturális és hagyományõrzõ tevékenységének elismeréseként. A díjat fia, Mirk Tamás vette át.
– Tomi bácsi, mit érzett a család, amikor kiderült, hogy a Teri néni posztumusz díjat kap?
– Igen meglepõdtünk, hogy 10 év távlatában a Testület az édesanyámra gondolt. Elõször el sem akartuk hinni, de nagyon örültünk neki. Köszönjük mindazoknak, akik rá gondoltak, és szorgalmazták a díjat.
– Hogyan emlékszik viszsza édesanyjára?
– Anyám háztartásbeli volt, élete középpontjában a család állt. Mivel hárman voltunk fiútestvérek, volt is velünk gondja elég. Apám Budapesten a Hirmann gyárban dolgozott, nem ért rá velünk foglalkozni. Anyám sokat segédkezett a templomban. Húgának, a Mici néninek besegített sekrestyésként. Nagyon családszeretõ volt, õ volt az összekötõ kapocs a családban. Nagyon fájt, amikor a lourdesi zarándokúton egy szerencsétlen baleset miatt meghalt. Anyám nagyon szeretett énekelni. Énekelt az egyházi kórusban, majd a Német Nemzetiségi Vegyes Kórusban, melynek Hidas Gyuri bácsival együtt alapító tagja is volt. Vass Márton kántor azt mondta, ha tovább képezte volna magát, operaénekesnõ lehetett volna.
Nagyon kedves emlék számomra, amikor a tánccsoportban táncoltunk, és õ pedig a barátnõjével, a Guth Teri nénivel szólóéneket énekelt. Turnékra is elkísérték a tánccsoportot. Jó volt õket a színpadon látni és hallani. Német adásokban gyakran még most is felcsendül a hangjuk. Anyám rengeteget segített nekünk, amíg mi dolgoztunk, õ foglalkozott a gyerekeinkkel. Bár a gyerekekkel, unokákkal mindig nagyon szigorú volt, nagyon szerette õket. Szerintem nagy szerepe volt benne, hogy Tamás fiam zenész lett.
– A mamának az éneklés és a hagyományok volt az élete. Otthon szinte mindig énekelt: magyar és német népdalokat, templomi énekeket, operetteket – emlékezik vissza Mirk Ildikó, Teri néni egyik unokája. – Sose volt különösebb baja, nem panaszkodott. A lourdes-i út elõtt külön megvizsgáltatta magát. Egészséges, határozott, karakán egyéniség volt. Mindig jó kedve volt, mosolygott. Nagyon erõs asszony volt, sosem mutatta ki a fájdalmát, vagy hogy bántotta valami.
Teri néni húga, Krammer Jánosné (Annus néni) a következõket mesélte róla:
– A nõvéremnek kemény szíve volt, de akinek csak tudott, segített. Sok olyan fõiskolás kereste õt fel, aki nemzetiségi témában írta szakdolgozatát. Még Budapestrõl is jöttek hozzá, és órák hosszat hallgatták, amit a hagyományokról tudott mesélni. De sokat segített a múzeumban Gromon Mici néninek és Fogarasy Miska bácsinak is Pilisvörösvár monográfiájának megírásában. Gyönyörû hangjára Vass Márton kántor figyelt fel. Az õ idejében ment fel elõször a kórusra. Ohmüllner Márton plébános idejében, 17 évesen egy egyházi, vallásos témájú darabban fõszerepet játszott. A darabot december 8-án, a szeplõtelen fogantatás ünnepén adták elõ, és bevételét a község szegényei közt osztották szét. Sosem felejtem el, amikor 1943-ban TBC-ben megbetegedett. Budakeszin volt szanatóriumban, én is elmentem látogatni. Akkor sokáig kimaradt az énekkarból, de hála Istennek, felépült. Számos zarándokúton részt vett, melyeken végig szóval tartotta a társaságot. Imádkozott, énekelt, mesélt a régi idõkrõl. Járt Mariazell-ben, Rómában, Medugorjeban, Lourdes-ban. Walper atya leányfalui lelkigyakorla-tait sosem hagyta ki.
Teri rengeteg könyvet olvasott, szerette a szépirodalmat. Még amikor kukoricát ment ültetni, akkor is vitt magával könyvet. Nagyon érdekelte a mûvészvilág is. Élvezte a mûvelt emberek társaságát, szeretett velük diskurálni.
Halála elõtt nem sokkal Váradi Monika Mária „Asszonyhangok” címmel beszélgetést folytatott Teri nénivel, amelyben életérõl, de fõleg gyerekkoráról mesélt. Itt hangzott el a következõ, Teri néni számára meghatározó mondat: „…A kórusban én mindig más ember voltam, és ma is, ha ott vagyok, mintha kicserélnének. Én mindig igényeltem a kulturáltságot, belebetegedtem volna, ha nincsen kórus…”Sax Ibolya
(Sorozatunk következõ részeiben 2002. „Pilisvörösvárért” emlékérmeseit fogjuk bemutatni – a szerk.)
