
Egy
év a felkelõ nap országában
Korycki Nóra 2001. augusztusában életében
elõször repülõgépre szállt, és
meg sem állt földünk túloldaláig. Még
soha nem volt két hétnél tovább távol
szüleitõl és testvéreitõl, most azonban
kerek egy évre érkezett az otthonától több
ezer kilométerre lévõ õsi kultúrájú
szigetországba, Japánba…
A vörösvári gimnázium diákja
a Rotary Klub cserediákprogramjának köszönhetõen
töltötte az elmúlt tanévet a Kiotó melletti
kisvárosban, Kameokában.
Amikor megérkezett, egy árva szót
sem tudott japánul, és elsõ meglepetésében
ijedten tapasztalta, hogy vendéglátói viszont vajmi
keveset tudnak angolul.
Bizony inába szállt a bátorsága:
egy szál egyedül egy idegen országban, idegen arcok,
szokások közt, némaságra kárhoztatva,
kiszolgáltatva… Úristen, mit fogok itt csinálni?
– sóhajtott fel, s csak ekkor döbbent rá igazán,
milyen nagy fába vágta a fejszéjét.
Az elsõ hónapokat a Rotary Klub ottani elnökének,
egy buddhista papnak a házában töltötte. A harmadik
hónap végére már folyékonyan beszélt
japánul, késõbb az írással és
olvasással is megpróbálkozott. (Persze, ez nem
olyan egyszerû Japánban, mivel három írásfajta
van: a kínaiaktól átvett, több ezer jelbõl
álló kandzsi, az 50 írásjelre egyszerûsített
hiragana és a még egyszerûbb katakana.)
Ahogy megtanulta a nyelvet, megjött a barátság
is. Összemelegedett vendéglátója családjával,
feleségét egy idõ után már anyukámnak
szólította. Sokat játszott a gyerekekkel, részt
vett a családi ünnepségeken, nagyon élvezte
a közös kirándulásokat.
Lassan megismerkedett a helyi szokásokkal, gondolkodásmóddal,
vallással is. Be-bejárt a kertben álló,
a család tulajdonában lévõ 700-ban épült
templomba, amely a papi hivatással együtt öröklõdik
a családban.
Lassan
az iskolában is akadták barátai, s megszerette
tanárait is. A háromszáz fõs katolikus egészségügyi
magániskolában, amelyben apácák tanítottak,
kissé furcsa volt számára a poroszos fegyelem,
az órák sem voltak mindig túl érdekesek.
Elõ-elõfordult, hogy kikéredzkedett a könyvtárba,
ahol idõnként jókat szundított. Leginkább
azt szerette, amikor az osztályfõnökével varrogathatott,
kézimunkázhatott.
S hogy milyenek a japán fiatalok? Nóra szerint
a lányok sokkal gyerekesebbek, mint magyar kortársaik,
a fiúk pedig félénkebbek, alig merték õt
megszólítani. Sokkal kötöttebbek az udvarlási,
együtt járási szokások is, mint Európában.
A klub szabályai szerint Nórának
még két másik japán családhoz kellett
költöznie az egy év során, de a buddhista pap
családját annyira megszerette, hogy az utolsó hónapban
– szakítva a hagyományokkal – visszakéredzkedett
hozzájuk.
Néhány hét után azonban végleg
el kellett válni tõlük, s a felkelõ nap országától.
A búcsúkor megérezte, mennyire szomorúak,
s fáj nekik az elválás, pedig rezzenéstelen
arcukon ez egyáltalán nem látszott. A rendkívül
udvarias és fegyelmezett japánok ugyanis érzelmeiket
mindig elrejtik mások kutató pillantásai elõl.
Egy év után gazdag leltárral térhetett
haza, szentiváni otthonába a nagy világutazó:
Megtanult
egy európai ember számára egzotikus nyelvet, megismerte
e távoli vidék szokásait, kultúráját,
megtanult kimonót varrni, ikebanát készíteni,
kotón – egy különleges japán dobon –
játszani, járt Kiotóban, Osakában, Kobéban,
járt Narában a nagy ülõ Buddha templomában,
megmászta a Fujit, a japánok szent hegyét, megcsodálta
a különlegesen szép japán kerteket… Megtapasztalta
azt a végtelen tiszteletet, amit a japán emberek éreznek
a természet iránt… Örök és meghatározó
élményeket szerzett…
A Korycki család másik két gyermeke
is a vörösvári gimnáziumba jár. Az idõsebbik
lány, Margaréta két évvel ezelõtt
Brazíliában töltött el egy évet, ugyancsak
a Rotary Klub szervezésében. Öccsük, Balázs
jövõre Amerikába készül.
Az édesapa – a Vörösváron
jól ismert zenész-pedagógus, Korycki Tamás
– elmondása szerint örömmel áldoz a család
a gyermekek taníttatására, utaztatására.
A legnagyobb áldozat azonban nem az anyagiakban van, hanem abban,
hogy ilyenkor egy teljes éven át nem láthatják
szeretteiket. Mindennél többet ér azonban az a tudat,
hogy gyermekeik, világlátott, mûvelt emberekké
válnak, akik képesek megállni saját lábukon,
feltalálni magukat minden helyzetben, akár a világ
végén is, és megtapasztalják azt, hogy bármekkora
is legyen a távolság nyelvek, kultúrák és
szokások között, mindnyájan birtokában
vagyunk annak a közös emberi kódnak, amivel minden
idõben és mindenhol közel kerülhetünk egymáshoz.
Fogarasy Attila