 |
Egy év a felkelõ nap országában
Korycki Nóra 2001. augusztusában életében elõször repülõgépre szállt, és meg sem állt földünk túloldaláig. Még soha nem volt két hétnél tovább távol szüleitõl és testvéreitõl, most azonban kerek egy évre érkezett az otthonától több ezer kilométerre lévõ õsi kultúrájú szigetországba, Japánba…
A vörösvári gimnázium diákja a Rotary Klub cserediákprogramjának köszönhetõen töltötte az elmúlt tanévet a Kiotó melletti kisvárosban, Kameokában.
Amikor megérkezett, egy árva szót sem tudott japánul, és elsõ meglepetésében ijedten tapasztalta, hogy vendéglátói viszont vajmi keveset tudnak angolul.
Bizony inába szállt a bátorsága: egy szál egyedül egy idegen országban, idegen arcok, szokások közt, némaságra kárhoztatva, kiszolgáltatva… Úristen, mit fogok itt csinálni? – sóhajtott fel, s csak ekkor döbbent rá igazán, milyen nagy fába vágta a fejszéjét.
Az elsõ hónapokat a Rotary Klub ottani elnökének, egy buddhista papnak a házában töltötte. A harmadik hónap végére már folyékonyan beszélt japánul, késõbb az írással és olvasással is megpróbálkozott. (Persze, ez nem olyan egyszerû Japánban, mivel három írásfajta van: a kínaiaktól átvett, több ezer jelbõl álló kandzsi, az 50 írásjelre egyszerûsített hiragana és a még egyszerûbb katakana.)
Ahogy megtanulta a nyelvet, megjött a barátság is. Összemelegedett vendéglátója családjával, feleségét egy idõ után már anyukámnak szólította. Sokat játszott a gyerekekkel, részt vett a családi ünnepségeken, nagyon élvezte a közös kirándulásokat.
Lassan megismerkedett a helyi szokásokkal, gondolkodásmóddal, vallással is. Be-bejárt a kertben álló, a család tulajdonában lévõ 700-ban épült templomba, amely a papi hivatással együtt öröklõdik a családban.
Lassan az iskolában is akadták barátai, s megszerette tanárait is. A háromszáz fõs katolikus egészségügyi magániskolában, amelyben apácák tanítottak, kissé furcsa volt számára a poroszos fegyelem, az órák sem voltak mindig túl érdekesek. Elõ-elõfordult, hogy kikéredzkedett a könyvtárba, ahol idõnként jókat szundított. Leginkább azt szerette, amikor az osztályfõnökével varrogathatott, kézimunkázhatott.
S hogy milyenek a japán fiatalok? Nóra szerint a lányok sokkal gyerekesebbek, mint magyar kortársaik, a fiúk pedig félénkebbek, alig merték õt megszólítani. Sokkal kötöttebbek az udvarlási, együtt járási szokások is, mint Európában.
A klub szabályai szerint Nórának még két másik japán családhoz kellett költöznie az egy év során, de a buddhista pap családját annyira megszerette, hogy az utolsó hónapban – szakítva a hagyományokkal – visszakéredzkedett hozzájuk.
Néhány hét után azonban végleg el kellett válni tõlük, s a felkelõ nap országától. A búcsúkor megérezte, mennyire szomorúak, s fáj nekik az elválás, pedig rezzenéstelen arcukon ez egyáltalán nem látszott. A rendkívül udvarias és fegyelmezett japánok ugyanis érzelmeiket mindig elrejtik mások kutató pillantásai elõl.
Egy év után gazdag leltárral térhetett haza, szentiváni otthonába a nagy világutazó:
Megtanult egy európai ember számára egzotikus nyelvet, megismerte e távoli vidék szokásait, kultúráját, megtanult kimonót varrni, ikebanát készíteni, kotón – egy különleges japán dobon – játszani, járt Kiotóban, Osakában, Kobéban, járt Narában a nagy ülõ Buddha templomában, megmászta a Fujit, a japánok szent hegyét, megcsodálta a különlegesen szép japán kerteket… Megtapasztalta azt a végtelen tiszteletet, amit a japán emberek éreznek a természet iránt… Örök és meghatározó élményeket szerzett…
A Korycki család másik két gyermeke is a vörösvári gimnáziumba jár. Az idõsebbik lány, Margaréta két évvel ezelõtt Brazíliában töltött el egy évet, ugyancsak a Rotary Klub szervezésében. Öccsük, Balázs jövõre Amerikába készül.
Az édesapa – a Vörösváron jól ismert zenész-pedagógus, Korycki Tamás – elmondása szerint örömmel áldoz a család a gyermekek taníttatására, utaztatására. A legnagyobb áldozat azonban nem az anyagiakban van, hanem abban, hogy ilyenkor egy teljes éven át nem láthatják szeretteiket. Mindennél többet ér azonban az a tudat, hogy gyermekeik, világlátott, mûvelt emberekké válnak, akik képesek megállni saját lábukon, feltalálni magukat minden helyzetben, akár a világ végén is, és megtapasztalják azt, hogy bármekkora is legyen a távolság nyelvek, kultúrák és szokások között, mindnyájan birtokában vagyunk annak a közös emberi kódnak, amivel minden idõben és mindenhol közel kerülhetünk egymáshoz.
Fogarasy Attila
