 |
Hol volt, hol nem volt…
Szomorú mese egy hiábavaló elõadásrólEgyszer volt, hol nem volt, 2002. december 16-án a könyvtárban volt egy elõadás a fiatalokról és az irodalomról, a kultúráról és a kultúra értékérõl a mai Magyarországon. Az elõadás a piliscsabai egyetemrõl érkezett, és kíséretével, jó néhány esszével, verssel és novellával együtt boldogan készült, hogy örömöt szerezzen az embereknek. Ám az emberek nemigen voltak kíváncsiak rá, hisz jó, ha tizenöten összegyûltek, hogy meghallgassák. És akkor az elõadás szomorúan döbbent rá, hogy ez a bizonyság mindarra, amirõl szólni akar. Bizony a mai Magyarországon, arányaiban nagyjából ennyi embert érdekel a kultúra. Elszegényedtünk s nem elsõsorban anyagi vagy fizikai értelemben, mert ez itt a szellem elszegényedése, a szellemé, amelynek gazdagsága még a legmélyebb nyomorban is vigaszt, s reményt nyújthat.
Az elõadás s vele jómagam, ki hangot adtam neki, eltûnõdtünk. Egykoron még ismert volt az esztétika egyik alapelve, miszerint, amit a kultúra nyújtani akar az embereknek, az járjon egy lépéssel a közízlés elõtt…, de mi már hosszú évek óta visszafelé járunk! A kultúrát épp hagyományos terjesztõi szorították háttérbe egy megváltozott, mondhatni tökéletesen eltorzult értékrend alapján, mely az érték mércéjéül egyedül a pénzben, a nyereségben mérhetõ értéket fogadja el, amit holmi szellemi érték kedvéért nem hajlandó kockára tenni. Így jutottunk hát el a Big Brotherhez, avagy a Nagy Testvérhez meg az õ Való Világához.
És ezek a Big Brotherek meg Való Világok erõszakosan furakszanak be mindennapjainkba, hogy falat húzzanak közém és, mondjuk, Hamlet közé, akit még oly késõi órán sem élvezhetek, mert Hamletnek várnia kell, hisz a „Való Világban” történt valami. De mi van, ha én Hamletet nem ismerem, mi van, ha nem tudom, milyen a való világ, mi van, ha most vagyok eszmélõ, fogékony fiatal, s mindezt még nem tudhatom, nem ismerhetem? Valószínûleg valóságként fogadom el ezt a rám erõszakolt ál-világot, ezt az értelmetlen, közhelyektõl hemzsegõ szellemi nyomort, mert nincs mivel összevetnem, nincs összehasonlítási alapom.
Hallgatóimmal jól látjuk, hogy a mai tízen- s huszonévesekhez koruk, s kortársaik valóban értékes alkotásai nem jutnak el. Pedig ha egy könyv lapjain szembesülhetnének azokkal a fájó gondokkal, s õszinte érzésekkel, melyek ott lüktetnek bennük, talán ismét olvasnának. Talán az irodalom gyógyító erejével magukra lelnének, és nem pótcselekvéssel, üres szappan-operákkal, valóságshowkkal vagy épp önpusztítással próbálnák meg oldani azt a fájó hiányérzetet, a kitaszítottság érzését, ami a gyermekkor és a felnõttkor közt még fogékony lelkük, s a felnõttek esztelenül rohanó, egy eltorzult értékrend alapján ítélõ érzéketlensége közt feszül. Az elmúlt évtizedben szinte egyetlen olyan könyv sem jelent meg, mely e korosztály mágikus erejû emblémája, az összetartozás kapaszkodót jelentõ, titkos jelképe lehetne. Az elõzõ korosztályok rendelkeztek még ilyen könyvekkel, ám azt, hogy a mai fiatalok számára mely könyv jelenthetné mindezt, addig nem tudhatjuk, amíg nem merünk kockáztatni, és egyet sem adunk ki közülük. Mi ezt a hiányt szerettük volna a magunk korlátozott módján pótolni. Már elkészült s készülõ munkáinkból mutattunk be részleteket ezen a decemberi késõ délutánon, amire oly kevesen voltak kíváncsiak. Pedig a diákok keményen dolgoztak, szabadidejüket áldozták ingyen s lelkesen a kultúráért, mert még hiszik, hogy érdemes küzdeni.
Az Új hangok antológiák az angolszász irodalom magyarul még ismeretlen alkotásaiból adnak ízelítõt, immár negyedik éve az egyetem falai közt. (Mi magunkkal hoztuk, de azon a bizonyos délutánon egyetlen példány sem kelt el belõlük.) Két újabb munkánkkal – egy nagyon fiatal amerikai író elsõ regényével és az egyetem hallgatóinak irodalmi próbálkozásaival – viszont már szélesebb olvasóközönség elé léphetnénk, hisz sikerült megteremtenünk a lehetõségét annak, hogy e könyvek már nagyobb példányszámban jelenjenek meg, csak egy non-profit szervezetre lenne szükségünk, mely segít nekünk a terjesztésben. A magyar diákok írásait angolul már terjesztik Amerikában, sõt a világon is, hisz felkerült a világhálóra olyan szaktekintélyek jóvoltából, akik e munkákat érdemesnek találták támogatásukra (http://www.ishmaelreedpub.com/vines.html). Csak nálunk nincs, ki támogatná õket, így, noha magyarul írnak, magyarul még nem olvashatók. Szolgáljon vigaszul s egyben szégyenünkül is, hogy elsõ Nobel-díjas írónk sem Magyarországon lett ismert.
Úgy tûnik, ezen a decemberi délutánon, minden lelkesedésünk ellenére kudarcot vallottunk, mert magunkra maradtunk s még szûkebb pátriánkban, a Pilisi-medencében sem sikerült eljutnunk azokhoz, akiknek segítségével talán tehettünk volna valamit az eltolódott értékrend egyensúlyának helyreállításáért. Arról álmodtunk, hogy talán épp innen indulhatna el s terjedhetne szét egy olyan mozgalom, mely az igazi demokrácia hangjaként adja tudtára a kultúra pillanatnyilag süket terjesztõinek, hogy jobbára még mindig európai kultúrnép vagyunk, s az irodalom, a kultúra értéke elsõsorban nem pénzben mérhetõ.
Nekünk ez most nem sikerült; a fordítók hiába fordítottak, diák íróink hiába vállalták, hogy közszemlére teszik lelkük legféltettebb kincseit, és hiába jöttek el a fordítók s a szerzõk (Cservenka Ferenc, Gáspár Piroska, Hantos Krisztina, Kiss Roland, László Erzsébet, Mudriczki Judit, Nikowicz Nóra, Palatinus Dávid, Suvada Lívia, Vass Nóra), hogy saját hangjukon, közvetlenül szóljanak, mert hangjuk túl halk volt, nem tudták túlharsogni az értéktelenség zenebonáját. Noha pillanatnyilag vereséget szenvedtünk, nem hátrálunk, folytatjuk munkánkat, hisz ezt tették elõdeink is. Álljon itt példaként néhány sor egy talán mindenki számára ismert szerzõ, a már negyven éve halott Aldous Huxley egyik esszéjébõl, mely, ha lehet, ma még igazabb, mint valaha.
(A különféle sznobságokról; Új hangok/4, Piliscsaba, 2002.)Minden emberben van valamiféle sznobság. …A száz évvel ezelõtt kedvelt sznobságok mára már kimentek a divatból; így például a családsznobság mindenhol visszaszorulóban van. A kultúrsznobság még mindig erõs ugyan, de manapság már meg kell küzdenie a jól szervezett és aktív tahóizmussal, a tudatlanság- és butaságsznobsággal, amely legjobb tudomásom szerint eleddig egyedülálló a történelemben…
A modernség sznobsága nemcsak korunkra jellemzõ ugyan, de manapság minden eddiginél nagyobb jelentõségre tett szert. Ennek igen egyszerû, tisztán gazdasági okai vannak. A modern gépeknek köszönhetõen a termelés túlhaladta a fogyasztást. Iparunk virágzásának így alapfeltétele lett a fogyasztók szervezett pazarlása. …Ugyanakkor persze a termelõnek is meg kell tennie mindent, hogy vacakabbnál vacakabb termékeket dobjon piacra. „Aki negyven évnél hosszabb távra épít felhõkarcolót, az elárulja az építõipart” – mondta egy nagy amerikai vállalkozó. Helyettesítsük be a felhõkarcoló helyébe az autó, bakancs, öltöny stb. szavakat, a negyven év helyett vegyünk egy évet, három hónapot, hat hónapot, és megkapjuk bármely modern iparág bármely vezetõjének hitvallását. Magától értetõdik ezek után, hogy a modernség-sznobok az iparmágnások legjobb barátai. …Ennélfogva a termelõnek érdeke a modernség-sznobságot támogatni és fenntartani. Amit meg is tesz – méghozzá elképesztõ dömpingben és többmilliós kiadások árán – a reklámok útján. Az újságok persze a maguk részérõl mindent elkövetnek, hogy segítsék azokat, akik õket támogatják, és így a reklámáradathoz még hozzájön a modernség-sznobság nem közvetlenül pénzelt propagandájának özöne. Arra tanítják a nagyközönséget, hogy a naprakészség egyike az ember legfontosabb kötelességeinek; az pedig engedelmesen elfogadja ezt az állandóan sulykolt tételt. Mostanra már mindannyian modernség-sznobok vagyunk. (Nikowicz Nóra fordítása)
Boldog s valódi értékekben gazdag új esztendõt kívánok Önöknek mindnyájunk nevében:
Somló Ágnes
A Közösségi Házban jelenleg mûködõ, illetve a 2003. évre tervezett rendszeres mûvelõdési közösségek és programok- Akrobatikus rock and roll (heti 2x1 óra)
- Cukorbetegek Klubja
havonta egy alkalom)
- Erica Dance (3 csoport: heti 2x1 óra)
- Feng shui (heti 1x3 óra) – tervezett
- Galambászok Egyesülete
(3 csoport: heti 3x2 óra)
- Gépkocsivezetõi tanfolyam – tervezett
- Heimatverein (havi 1x4 óra)
- Jóga (1 csoport: heti 1x3 óra) – tervezett
- Kerámia szakkör (2 csoport: heti 1x2 óra)
- Pilis Cross Country Club (havi 1x3 óra)
- Kézmûves tanfolyam
(1 csoport: heti 1x3 óra) – tervezett
- Kolibri tánccsoport (2 csoport: heti 1x1 óra)
- Környezetvédõk Egyesülete (havi 2x2 óra)
- Lányi Ágoston Hagyományõrzõ Tánc-
együttes (heti 1x2 óra)
- Mozi (heti 1x2 elõadás)
- Nagycsaládosok Egyesülete (havi 2x2 óra)
- Német Nemzetiségi Fúvószenekar
(heti 1x2 óra)
- Német Nemzetiségi Gyermektáncegyüttes
- Német Nemzetiségi Táncegyüttes
(heti 1x2 óra)
- Német, angol, olasz nyelvtanfolyamok –
tervezett
- Nyugdíjasok Klubja (heti 1x2 óra)
- Szabás-varrás tanfolyam – tervezett
- Számítógép-kezelõi tanfolyam
(2 tanfolyam: heti 1x3 óra) – tervezett
- Tai-chi chuan (heti 2x1,5 óra)
- Üzletvezetõi tanfolyam
(2 tanfolyam: heti 1x3 óra)
Három mûvész kiállítása Solymáron a szeretet jegyében
2003. január 11-én 17 órakor került megnyitásra három tehetséges és elszánt mûvész tárlata a solymári Apáczai Csere János Mûvelõdési Házban.
Dermesztõ hidegbõl léptünk a kiállítóterembe, ahol a családtagok, barátok, mûvészetkedvelõk szép számmal összegyûltek. A különleges atmoszféra rögtön érezhetõ volt.
Három mûvész, három stílus, három szakág. Egy gondolat: szépet alkotni, s ezzel szeretetet adni és örömet szerezni másoknak.
A nyitóbeszédet Molnár Sándor a Pilisvörösvár és Környéke Ipartestület elnöke tartotta. Elõször a mûvészek életútját mutatta be röviden, amit most én is megteszek.
Grátzerné Bogdán Andrea üvegfestõ
Solymáron él, két gyönyörû kisfia van. Jelenleg a Zsámbéki Katolikus Egyetem hallgatója. Rajzolással, festéssel gyerekkora óta foglalkozik, hiszen családjában a dédszülõkig visszamenõen magas szinten mûvelték e mûfajokat. Édesapja, Bogdán István elismert grafikus és festõmûvész. Az üvegfestéssel 6. éve foglalkozik. A mûvésznõ munkái sugározzák az anyag és az üvegfestés iránti szeretetet. A lángokból és rejtelembõl született üveg törékenysége és átláthatósága ösztönözte arra, hogy a kellemes színharmóniában pompázó madarakat, lepkéket és virágokat üvegre fesse, hogy azokkal vidámmá tehessük otthonainkat.
Gréts József díszkovács
Pilisvörösváron él családjával. Pályáját szerkezeti lakatosként kezdte, majd rövid szünet után 1971 óta foglalkozik díszkovácsolással. Munkáira jellemzõ a fémek kifinomult hajlítása, valamint a kovácsolt díszítõ elemek együttes harmóniája. Minden általa készített dísztárgy nagy szakmai szeretetrõl árulkodik a mûkedvelõ közönség számára. Kovácsoltvas lámpái, gyertyatartói és különbözõ dísztárgyai bármely stílusú és bútorzatú otthon díszítésére alkalmasak. Különösen büszke az általa kikovácsolt kard egyediségére.
Pálinkás János festõmûvész
Szentendre szülötte, Solymáron él. Vasút üzemviteli szakon végezte középiskoláját. Szabad ideje nagy részét a festészetnek szentelte. Ceruzával, szénnel, grafittal, olajfestékkel készíti képeit. Elsõ önálló kiállítása 1998-ban Pilisvörösváron, a Varázskõ Galériában került megrendezésre. Ezt követõen számos településen (pl.: Budapest, Baracska, Székesfehérvár, Gyál, Solymár) is nagy sikerrel mutatta be képeit. Elõször az impresszionisták színvilága és ábrázolása ragadta meg, késõbb már a színek expresszív ereje vált elsõdlegessé. Képeire jellemzõ az erõs színvilág, tehát a harsány, élénk színek alkalmazása és a technikai megvalósítások különbözõsége.
A mûvészek bemutatása után Molnár Sándor kifejtette, mennyire fontos a mai rohanó, közömbös világban meg-megállni, megpihenni és észrevenni az élet apró örömeit, értékelni az olyan szépségeket, melyek most kiállításra kerültek. Végezetül mindhárom mûvésznek átnyújtotta az Ipartestület emlékplakettjét elismerésképpen eddigi munkájukért és bíztatásképpen a folytatáshoz.
A nyitóbeszéd után a családtagok megvendégelték a látogatókat, akik a tárlat megtekintése után kinyilvánították tetszésüket a mûvészek felé. A kiállítás sikerességét bizonyítja, hogy az alkotások nagy része gazdára talált. A tárlat január 17-ig volt megtekinthetõ.
Witmanné Molnár Éva
Csipike Vörösváron
Itt volt velünk, pedig nem is tudtunk róla. Talán szembejött velünk az utcán, talán köszöntöttük magyarul vagy németül, talán megint látjuk. De most hazatért, mert Erdély visszavárja õt, és így van ez jól.
Fodor Sándor író jól érzi magát Vörösváron, mert annyira emlékezteti õt Csíksomlyóra, ahol született. Jön, mert itt élõ szerettei várják, megy, mert szülõföldje várja.
Csipike pedig mindig vele van.
Csipikét õ teremtette meg, de barátjáról mintázta. Csipike elismertséget hozott, de az író nem változott meg.
Fiatalsága egybeesett a XX. század derekával, annak is a romániai szocialista változatával, amit még tetézett azzal, hogy nemzeti kisebbségi körbe tartozott és tartozik.1954-es indulását – Fehér fenyõ novellás kötet – hamar elapasztotta a magyar forradalom romániai hivatalos megítélése. Dupla Gyuri (Gheorgiu Dej) készséges volt megbízói felé és a romániai magyar értelmiség „fogékony”. Csendben maradtak, mert mást nem tudtak tenni.
Fodor Sándor gyermeklapba író lett, mintegy harminc éven át, a lap neve, ahol dolgozott „Napsugár”. Jól csengõ lapnév, vészkorszakban.
Az újságot gyerekeknek szánták, de nem gyerekesnek és gügyögõsnek, ezt szilárd eltökéltséggel képviselték. Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, melyikünk ne fizetne elõ egy ilyen lapra?!
Akkor 40 ezren tették meg havonta.
Egyet azonban a lapba írók sem tudtak megtenni: a meglévõ társadalmi rendszer által megkövetelt, románból fordított, ideologikus gyermekmesék, elbeszélések arányaiban ugyan nem jelentõs, de kötelezõ publikációját. Ez volt az ára a megjelenésnek. Még így is nyilván jól jártak, hiszen az akkori napi, heti és havi, felnõtteknek készült periodikák, folyóiratok szinte kizárólagosan csak az eszme, a párt és a pártvezetõ személyével foglalkoztak, évfordulók, nemzeti ünnepek, pártkongresszusok, külföldi delegációk ezt a fajta újságírást még fokozottabbá tették.
Fodor Sándor nem politizált. A pártnak nem volt tagja, pedig azt jó szemmel nézték, és még elõny is származhatott belõle, és talán egyetlen pártonkívüliként tagja volt az ottani írószövetségnek.Becsülték õt román nyelvtudása miatt, nagyon sok mûvet fordított magyarra.
Fodor Sándor ma sem politizál, csak a közélet hangsúlyos szereplõje, aki gondolkodás nélkül kiáll az igaz ügyekért, ahogy tette ezt a diktatúrában is.
Manapság demokrácia van és véleményszabadság, meg a piacgazdaság Magyarországéhoz hasonló brutális változata.
Fodor Sándor is hiszi a határok közelgõ dematerializálódását, de nem tartja lelkileg felkészültnek Romániát a csatlakozásra.
Tiszteletben tartja a románok lelkesedését december elsején, de nem ünnepel velük sosem. Ellenben ugyanezt a magatartást tartja elfogadhatónak román honfitársaitól is.
Várja az alkalmat a visszatérésre, de most már indulnia kell. És Csipike?
Toronyi Zoltán
