
Hol volt, hol nem volt…
Szomorú mese egy hiábavaló elõadásról
Egyszer volt, hol nem volt, 2002. december
16-án a könyvtárban volt egy elõadás
a fiatalokról és az irodalomról, a kultúráról
és a kultúra értékérõl a mai
Magyarországon. Az elõadás a piliscsabai egyetemrõl
érkezett, és kíséretével, jó
néhány esszével, verssel és novellával
együtt boldogan készült, hogy örömöt
szerezzen az embereknek. Ám az emberek nemigen voltak kíváncsiak
rá, hisz jó, ha tizenöten összegyûltek,
hogy meghallgassák. És akkor az elõadás
szomorúan döbbent rá, hogy ez a bizonyság
mindarra, amirõl szólni akar. Bizony a mai Magyarországon,
arányaiban nagyjából ennyi embert érdekel
a kultúra. Elszegényedtünk s nem elsõsorban
anyagi vagy fizikai értelemben, mert ez itt a szellem elszegényedése,
a szellemé, amelynek gazdagsága még a legmélyebb
nyomorban is vigaszt, s reményt nyújthat.
Az elõadás s vele jómagam,
ki hangot adtam neki, eltûnõdtünk. Egykoron még
ismert volt az esztétika egyik alapelve, miszerint, amit a kultúra
nyújtani akar az embereknek, az járjon egy lépéssel
a közízlés elõtt…, de mi már
hosszú évek óta visszafelé járunk!
A kultúrát épp hagyományos terjesztõi
szorították háttérbe egy megváltozott,
mondhatni tökéletesen eltorzult értékrend
alapján, mely az érték mércéjéül
egyedül a pénzben, a nyereségben mérhetõ
értéket fogadja el, amit holmi szellemi érték
kedvéért nem hajlandó kockára tenni. Így
jutottunk hát el a Big Brotherhez, avagy a Nagy Testvérhez
meg az õ Való Világához.
És ezek a Big Brotherek meg Való
Világok erõszakosan furakszanak be mindennapjainkba, hogy
falat húzzanak közém és, mondjuk, Hamlet közé,
akit még oly késõi órán sem élvezhetek,
mert Hamletnek várnia kell, hisz a „Való Világban”
történt valami. De mi van, ha én Hamletet nem ismerem,
mi van, ha nem tudom, milyen a való világ, mi van, ha
most vagyok eszmélõ, fogékony fiatal, s mindezt
még nem tudhatom, nem ismerhetem? Valószínûleg
valóságként fogadom el ezt a rám erõszakolt
ál-világot, ezt az értelmetlen, közhelyektõl
hemzsegõ szellemi nyomort, mert nincs mivel összevetnem,
nincs összehasonlítási alapom.
Hallgatóimmal jól látjuk,
hogy a mai tízen- s huszonévesekhez koruk, s kortársaik
valóban értékes alkotásai nem jutnak el.
Pedig ha egy könyv lapjain szembesülhetnének azokkal
a fájó gondokkal, s õszinte érzésekkel,
melyek ott lüktetnek bennük, talán ismét olvasnának.
Talán az irodalom gyógyító erejével
magukra lelnének, és nem pótcselekvéssel,
üres szappan-operákkal, valóságshowkkal vagy
épp önpusztítással próbálnák
meg oldani azt a fájó hiányérzetet, a kitaszítottság
érzését, ami a gyermekkor és a felnõttkor
közt még fogékony lelkük, s a felnõttek
esztelenül rohanó, egy eltorzult értékrend
alapján ítélõ érzéketlensége
közt feszül. Az elmúlt évtizedben szinte egyetlen
olyan könyv sem jelent meg, mely e korosztály mágikus
erejû emblémája, az összetartozás kapaszkodót
jelentõ, titkos jelképe lehetne. Az elõzõ
korosztályok rendelkeztek még ilyen könyvekkel, ám
azt, hogy a mai fiatalok számára mely könyv jelenthetné
mindezt, addig nem tudhatjuk, amíg nem merünk kockáztatni,
és egyet sem adunk ki közülük. Mi ezt a hiányt
szerettük volna a magunk korlátozott módján
pótolni. Már elkészült s készülõ
munkáinkból mutattunk be részleteket ezen a decemberi
késõ délutánon, amire oly kevesen voltak
kíváncsiak. Pedig a diákok keményen dolgoztak,
szabadidejüket áldozták ingyen s lelkesen a kultúráért,
mert még hiszik, hogy érdemes küzdeni.
Az Új hangok antológiák
az angolszász irodalom magyarul még ismeretlen alkotásaiból
adnak ízelítõt, immár negyedik éve
az egyetem falai közt. (Mi magunkkal hoztuk, de azon a bizonyos
délutánon egyetlen példány sem kelt el belõlük.)
Két újabb munkánkkal – egy nagyon fiatal
amerikai író elsõ regényével és
az egyetem hallgatóinak irodalmi próbálkozásaival
– viszont már szélesebb olvasóközönség
elé léphetnénk, hisz sikerült megteremtenünk
a lehetõségét annak, hogy e könyvek már
nagyobb példányszámban jelenjenek meg, csak egy
non-profit szervezetre lenne szükségünk, mely segít
nekünk a terjesztésben. A magyar diákok írásait
angolul már terjesztik Amerikában, sõt a világon
is, hisz felkerült a világhálóra olyan szaktekintélyek
jóvoltából, akik e munkákat érdemesnek
találták támogatásukra (http://www.ishmaelreedpub.com/vines.html).
Csak nálunk nincs, ki támogatná õket, így,
noha magyarul írnak, magyarul még nem olvashatók.
Szolgáljon vigaszul s egyben szégyenünkül is,
hogy elsõ Nobel-díjas írónk sem Magyarországon
lett ismert.
Úgy tûnik, ezen a decemberi
délutánon, minden lelkesedésünk ellenére
kudarcot vallottunk, mert magunkra maradtunk s még szûkebb
pátriánkban, a Pilisi-medencében sem sikerült
eljutnunk azokhoz, akiknek segítségével talán
tehettünk volna valamit az eltolódott értékrend
egyensúlyának helyreállításáért.
Arról álmodtunk, hogy talán épp innen indulhatna
el s terjedhetne szét egy olyan mozgalom, mely az igazi demokrácia
hangjaként adja tudtára a kultúra pillanatnyilag
süket terjesztõinek, hogy jobbára még mindig
európai kultúrnép vagyunk, s az irodalom, a kultúra
értéke elsõsorban nem pénzben mérhetõ.
Nekünk ez most nem sikerült; a
fordítók hiába fordítottak, diák
íróink hiába vállalták, hogy közszemlére
teszik lelkük legféltettebb kincseit, és hiába
jöttek el a fordítók s a szerzõk (Cservenka
Ferenc, Gáspár Piroska, Hantos Krisztina, Kiss Roland,
László Erzsébet, Mudriczki Judit, Nikowicz Nóra,
Palatinus Dávid, Suvada Lívia, Vass Nóra), hogy
saját hangjukon, közvetlenül szóljanak, mert
hangjuk túl halk volt, nem tudták túlharsogni az
értéktelenség zenebonáját. Noha pillanatnyilag
vereséget szenvedtünk, nem hátrálunk, folytatjuk
munkánkat, hisz ezt tették elõdeink is. Álljon
itt példaként néhány sor egy talán
mindenki számára ismert szerzõ, a már negyven
éve halott Aldous Huxley egyik esszéjébõl,
mely, ha lehet, ma még igazabb, mint valaha.
(A különféle sznobságokról; Új
hangok/4, Piliscsaba, 2002.)
Minden emberben van valamiféle sznobság.
…A száz évvel ezelõtt kedvelt sznobságok
mára már kimentek a divatból; így például
a családsznobság mindenhol visszaszorulóban van.
A kultúrsznobság még mindig erõs ugyan,
de manapság már meg kell küzdenie a jól szervezett
és aktív tahóizmussal, a tudatlanság- és
butaságsznobsággal, amely legjobb tudomásom szerint
eleddig egyedülálló a történelemben…
A modernség sznobsága nemcsak korunkra jellemzõ
ugyan, de manapság minden eddiginél nagyobb jelentõségre
tett szert. Ennek igen egyszerû, tisztán gazdasági
okai vannak. A modern gépeknek köszönhetõen
a termelés túlhaladta a fogyasztást. Iparunk virágzásának
így alapfeltétele lett a fogyasztók szervezett
pazarlása. …Ugyanakkor persze a termelõnek is meg
kell tennie mindent, hogy vacakabbnál vacakabb termékeket
dobjon piacra. „Aki negyven évnél hosszabb távra
épít felhõkarcolót, az elárulja az
építõipart” – mondta egy nagy amerikai
vállalkozó. Helyettesítsük be a felhõkarcoló
helyébe az autó, bakancs, öltöny stb. szavakat,
a negyven év helyett vegyünk egy évet, három
hónapot, hat hónapot, és megkapjuk bármely
modern iparág bármely vezetõjének hitvallását.
Magától értetõdik ezek után, hogy
a modernség-sznobok az iparmágnások legjobb barátai.
…Ennélfogva a termelõnek érdeke a modernség-sznobságot
támogatni és fenntartani. Amit meg is tesz – méghozzá
elképesztõ dömpingben és többmilliós
kiadások árán – a reklámok útján.
Az újságok persze a maguk részérõl
mindent elkövetnek, hogy segítsék azokat, akik õket
támogatják, és így a reklámáradathoz
még hozzájön a modernség-sznobság nem
közvetlenül pénzelt propagandájának özöne.
Arra tanítják a nagyközönséget, hogy
a naprakészség egyike az ember legfontosabb kötelességeinek;
az pedig engedelmesen elfogadja ezt az állandóan sulykolt
tételt. Mostanra már mindannyian modernség-sznobok
vagyunk. (Nikowicz Nóra fordítása)
Boldog s valódi értékekben gazdag
új esztendõt kívánok Önöknek mindnyájunk
nevében:
Somló Ágnes
A Közösségi Házban jelenleg
mûködõ, illetve a 2003. évre tervezett rendszeres
mûvelõdési közösségek és
programok
- Akrobatikus rock and roll (heti 2x1 óra)
- Cukorbetegek Klubja
havonta egy alkalom)
- Erica Dance (3 csoport: heti 2x1 óra)
- Feng shui (heti 1x3 óra) – tervezett
- Galambászok Egyesülete
(3 csoport: heti 3x2 óra)
- Gépkocsivezetõi tanfolyam – tervezett
- Heimatverein (havi 1x4 óra)
- Jóga (1 csoport: heti 1x3 óra) – tervezett
- Kerámia szakkör (2 csoport: heti 1x2 óra)
- Pilis Cross Country Club (havi 1x3 óra)
- Kézmûves tanfolyam
(1 csoport: heti 1x3 óra) – tervezett
- Kolibri tánccsoport (2 csoport: heti 1x1 óra)
- Környezetvédõk Egyesülete (havi 2x2 óra)
- Lányi Ágoston Hagyományõrzõ Tánc-
együttes (heti 1x2 óra)
- Mozi (heti 1x2 elõadás)
- Nagycsaládosok Egyesülete (havi 2x2 óra)
- Német Nemzetiségi Fúvószenekar
(heti 1x2 óra)
- Német Nemzetiségi Gyermektáncegyüttes
- Német Nemzetiségi Táncegyüttes
(heti 1x2 óra)
- Német, angol, olasz nyelvtanfolyamok –
tervezett
- Nyugdíjasok Klubja (heti 1x2 óra)
- Szabás-varrás tanfolyam – tervezett
- Számítógép-kezelõi tanfolyam
(2 tanfolyam: heti 1x3 óra) – tervezett
- Tai-chi chuan (heti 2x1,5 óra)
- Üzletvezetõi tanfolyam
(2 tanfolyam: heti 1x3 óra)
Három mûvész kiállítása
Solymáron a szeretet jegyében
2003. január 11-én 17 órakor került
megnyitásra három tehetséges és elszánt
mûvész tárlata a solymári Apáczai
Csere János Mûvelõdési Házban.
Dermesztõ hidegbõl léptünk a
kiállítóterembe, ahol a családtagok, barátok,
mûvészetkedvelõk szép számmal összegyûltek.
A különleges atmoszféra rögtön érezhetõ
volt.
Három mûvész, három stílus,
három szakág. Egy gondolat: szépet alkotni, s ezzel
szeretetet adni és örömet szerezni másoknak.
A nyitóbeszédet Molnár Sándor
a Pilisvörösvár és Környéke Ipartestület
elnöke tartotta. Elõször a mûvészek életútját
mutatta be röviden, amit most én is megteszek.
Grátzerné Bogdán Andrea üvegfestõ
Solymáron
él, két gyönyörû kisfia van. Jelenleg
a Zsámbéki Katolikus Egyetem hallgatója. Rajzolással,
festéssel gyerekkora óta foglalkozik, hiszen családjában
a dédszülõkig visszamenõen magas szinten mûvelték
e mûfajokat. Édesapja, Bogdán István elismert
grafikus és festõmûvész. Az üvegfestéssel
6. éve foglalkozik. A mûvésznõ munkái
sugározzák az anyag és az üvegfestés
iránti szeretetet. A lángokból és rejtelembõl
született üveg törékenysége és átláthatósága
ösztönözte arra, hogy a kellemes színharmóniában
pompázó madarakat, lepkéket és virágokat
üvegre fesse, hogy azokkal vidámmá tehessük
otthonainkat.
Gréts József díszkovács
Pilisvörösváron él családjával.
Pályáját szerkezeti lakatosként kezdte,
majd rövid szünet után 1971 óta foglalkozik
díszkovácsolással. Munkáira jellemzõ
a fémek kifinomult hajlítása, valamint a kovácsolt
díszítõ elemek együttes harmóniája.
Minden általa készített dísztárgy
nagy szakmai szeretetrõl árulkodik a mûkedvelõ
közönség számára. Kovácsoltvas
lámpái, gyertyatartói és különbözõ
dísztárgyai bármely stílusú és
bútorzatú otthon díszítésére
alkalmasak. Különösen büszke az általa kikovácsolt
kard egyediségére.
Pálinkás János festõmûvész
Szentendre szülötte, Solymáron él.
Vasút üzemviteli szakon végezte középiskoláját.
Szabad ideje nagy részét a festészetnek szentelte.
Ceruzával, szénnel, grafittal, olajfestékkel készíti
képeit. Elsõ önálló kiállítása
1998-ban Pilisvörösváron, a Varázskõ
Galériában került megrendezésre. Ezt követõen
számos településen (pl.: Budapest, Baracska, Székesfehérvár,
Gyál, Solymár) is nagy sikerrel mutatta be képeit.
Elõször az impresszionisták színvilága
és ábrázolása ragadta meg, késõbb
már a színek expresszív ereje vált elsõdlegessé.
Képeire jellemzõ az erõs színvilág,
tehát a harsány, élénk színek alkalmazása
és a technikai megvalósítások különbözõsége.
A mûvészek bemutatása után
Molnár Sándor kifejtette, mennyire fontos a mai rohanó,
közömbös világban meg-megállni, megpihenni
és észrevenni az élet apró örömeit,
értékelni az olyan szépségeket, melyek most
kiállításra kerültek. Végezetül
mindhárom mûvésznek átnyújtotta az
Ipartestület emlékplakettjét elismerésképpen
eddigi munkájukért és bíztatásképpen
a folytatáshoz.
A nyitóbeszéd után a családtagok
megvendégelték a látogatókat, akik a tárlat
megtekintése után kinyilvánították
tetszésüket a mûvészek felé. A kiállítás
sikerességét bizonyítja, hogy az alkotások
nagy része gazdára talált. A tárlat január
17-ig volt megtekinthetõ.
Witmanné Molnár Éva
Csipike Vörösváron
Itt volt velünk, pedig nem is tudtunk róla.
Talán szembejött velünk az utcán, talán
köszöntöttük magyarul vagy németül,
talán megint látjuk. De most hazatért, mert Erdély
visszavárja õt, és így van ez jól.
Fodor Sándor író jól érzi
magát Vörösváron, mert annyira emlékezteti
õt Csíksomlyóra, ahol született. Jön,
mert itt élõ szerettei várják, megy, mert
szülõföldje várja.
Csipike pedig mindig vele van.
Csipikét
õ teremtette meg, de barátjáról mintázta.
Csipike elismertséget hozott, de az író nem változott
meg.
Fiatalsága egybeesett a XX. század derekával, annak
is a romániai szocialista változatával, amit még
tetézett azzal, hogy nemzeti kisebbségi körbe tartozott
és tartozik.
1954-es indulását – Fehér fenyõ
novellás kötet – hamar elapasztotta a magyar forradalom
romániai hivatalos megítélése. Dupla Gyuri
(Gheorgiu Dej) készséges volt megbízói felé
és a romániai magyar értelmiség „fogékony”.
Csendben maradtak, mert mást nem tudtak tenni.
Fodor Sándor gyermeklapba író lett,
mintegy harminc éven át, a lap neve, ahol dolgozott „Napsugár”.
Jól csengõ lapnév, vészkorszakban.
Az újságot gyerekeknek szánták,
de nem gyerekesnek és gügyögõsnek, ezt szilárd
eltökéltséggel képviselték. Kányádi
Sándor, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, melyikünk
ne fizetne elõ egy ilyen lapra?!
Akkor 40 ezren tették meg havonta.
Egyet azonban a lapba írók sem tudtak megtenni:
a meglévõ társadalmi rendszer által megkövetelt,
románból fordított, ideologikus gyermekmesék,
elbeszélések arányaiban ugyan nem jelentõs,
de kötelezõ publikációját. Ez volt
az ára a megjelenésnek. Még így is nyilván
jól jártak, hiszen az akkori napi, heti és havi,
felnõtteknek készült periodikák, folyóiratok
szinte kizárólagosan csak az eszme, a párt és
a pártvezetõ személyével foglalkoztak, évfordulók,
nemzeti ünnepek, pártkongresszusok, külföldi delegációk
ezt a fajta újságírást még fokozottabbá
tették.
Fodor Sándor nem politizált. A pártnak nem volt
tagja, pedig azt jó szemmel nézték, és még
elõny is származhatott belõle, és talán
egyetlen pártonkívüliként tagja volt az ottani
írószövetségnek.
Becsülték õt román nyelvtudása
miatt, nagyon sok mûvet fordított magyarra.
Fodor Sándor ma sem politizál, csak a közélet
hangsúlyos szereplõje, aki gondolkodás nélkül
kiáll az igaz ügyekért, ahogy tette ezt a diktatúrában
is.
Manapság demokrácia van és véleményszabadság,
meg a piacgazdaság Magyarországéhoz hasonló
brutális változata.
Fodor Sándor is hiszi a határok közelgõ
dematerializálódását, de nem tartja lelkileg
felkészültnek Romániát a csatlakozásra.
Tiszteletben tartja a románok lelkesedését
december elsején, de nem ünnepel velük sosem. Ellenben
ugyanezt a magatartást tartja elfogadhatónak román
honfitársaitól is.
Várja az alkalmat a visszatérésre,
de most már indulnia kell. És Csipike?
Toronyi Zoltán
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail
Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail