 |
Rekviem egy hadseregért
Vörösváriak a Don-kanyarbanHatvan évvel ezelõtt, 1943 január 12-én a szovjetek Urivnál áttörték a frontot. Mindössze néhány nap kellett hozzá, hogy a hõsiesen küzdõ 2. magyar hadsereg összeomoljon. Január 17-én elrendelték a hadsereg visszavonulását. A katonák közül majd százezren soha nem értek haza. Sok vörösvári is volt közöttük. Elõttük is tisztelgünk egykori bajtársaik visszaemlékezéseivel, akik velük ellentétben szerencsésen viszontlátták szülõfalujukat.
Müller István: A támadás 12-én kezdõdött. Félelmetes és mindent elsöprõ volt a roham. Egész nap remegett a föld az ágyúzástól és a bombázástól. A Don jegén ezernyi és ezernyi orosz katona özönlött át, elsöpörve az állásainkat. Ott ellenállni nem lehetett. Menekült, ki ahogy tudott. Én a vonattal (a felszerelést, ellátmányt szállító szekerekkel, szánkókkal) igyekeztem nyugat felé. A szánkókon rum is volt, amit a katonák kávéjába szoktunk beletenni, hogy felmelegedjenek. Most azonban – ha csak hozzájutottak – nyakló nélkül itták az átfagyott, szomjas és elcsigázott menekülõk az italt. A rum átmelegítette, elbódította õket, leültek vagy lefeküdtek a hóba, és ott fagytak meg.…
Nemigen lehet azt visszavonulásnak nevezni, fejvesztett, kétségbeesett menekülés volt, szerencsés ember volt, aki túlélte. Akkorra már a katonai eskünk alól is felmentettek minket, megmondták, cselekedjen mindenki a legjobb belátása szerint. Két-három hétig tartott ez a „halálfutás”. [Azt ettünk] amit éppen találtunk az útba esõ házakban: mézet, savanyú káposztát, sózott gombát, répát. Nem voltunk válogatósak. Végül is Nyezsinnél ért véget a nagy futás. Ott volt a gyûjtõhely, ott kellett jelentkezni mindenkinek, máskülönben szökevénynek minõsítették. Ekkor aztán újra megalakították az alakulatokat, újraszervezték a hadsereget. Jáni Gusztáv, a hadseregparancsnok is megszemlélte a maradék csapatokat. Helikopteren érkezett, s dörgõ hangú beszédet tartott nekünk: „A hómezõn fogtok elpusztulni – harsogta –, amiért meghátráltatok az ellenség elõl”.
Kimmel Ferenc: Január 13-án az oroszok Voronyezsnél áttörték a frontot, és elszabadult a pokol. Az én rajom az utolsók között adta fel az állását és kezdett menekülni. 14 emberem közül – akikkel együtt indultunk el a frontra – egyet kivéve mindenki odaveszett. A visszavonulást talán annak köszönhetõen éltem túl, hogy hozzám csapódott egy ruszin nemzetiségû katona. Õ jól beszélt oroszul, én meg németül, így aztán valahogy boldogultunk: mindenünket, még az utolsó pokrócunkat is elcseréltük élelmiszerre. Így is kész csoda, hogy túléltük. Sok tízezer társunknak sajnos nem volt ilyen szerencséje…
Bruckner Sándor zászlóalját … decemberben pihenõbe vonták hátra. Õ maga az urivi áttörés elõtt néhány nappal – német származása és nyelvtudása okán – azt a parancsot kapta, hogy segítsen a németeknek lovakat rekvirálni az orosz falvakban. Nem túl népszerû feladat volt ez – talán nem tudja a fiatalabbak közül mindenki, a rekvirálás azt jelenti, hogy egyszerûen elvesszük a civilektõl, ami kell –, de amikor Urivnál az oroszok átnyomták a frontot, és szanaszét szórták a II. magyar hadsereget, Bruckner tizedes a Dontól 150 kilométerre nyugatra egy orosz falucskában kutatott lovak után…
Amikor hetekkel késõbb a zászlóalj Nyezsinnél újra összeverbuválódott, 1400 emberbõl már csak 220-at tudtak számba venni a parancsnokok. Az életben maradtaknak is csak szitokszó jutott, amiért a cinikus tisztek szerint „meghátráltak az ellenség elõl”, s nem megbízható személyekként kezelték õket.
Fogarasy-Fetter Mihály: A Donnál szerzett sebesülésemmel a nikolevszkájai kórházba kerültem. (Nikolevszkája és Alexejevkája összeépült községek voltak. Itt tartózkodott a II. magyar hadsereg vezérkara.) Szerencsémre a -40 °C fok körüli dermesztõ hidegben én éppen a kórházban tartózkodtam. Egy német hadnagy volt az ágyszomszédom. Elég sokat beszélgettünk egymással. Egyik nap egy idegsokkot kapott zászlóst hoztak be a kórházba. Zsákot hordott magával. A zsákban kereszt volt, amit halála esetére készíttetett magának. Az egyetlen magyar páncélos egységbõl õ maradt meg egyedül. Állandóan ugyanazt a mondatot ismételgette: „Lesz ez még így se!”
Január 14-én riadó volt a kórházban. „Mindenki meneküljön, aki tud” – szólt a parancs. A német hadnagy pillanatok alatt összepakolt és elrohant. Francival [a tisztiszolgámmal] együtt utánarohantunk. Az állomás felé szaladt. Közben orosz repülõk bombázták a menekülõket. Az állomáson rettenetes káosz uralkodott. Körülbelül száz hordágyon fekvõ beteg rimánkodott: „Mentsetek meg, ne hagyjatok itt elpusztulni!” De mindenki csak a saját mentésére gondolt. A német hadnagy a pénztárnál kérdezett valamit, majd kirohant a peronra. Mi utána. Egy-egy vagonajtót megzörgetett, de nem nyitották ki. Körülbelül a 4. vagy 5. vagon ajtaja mégis kinyílt, s a német felmászott a vagonba. „Utánam, Franci!” – suttogtam, és már benn is voltunk a súlyosan sebesült német katonákat szállító vagonban.
A vonat elindult... és ez volt az utolsó szerelvény. Mi egész éjjel hallgattunk, nem szóltunk egy szót sem. A súlyosan sebesült katonák kiáltoztak fájdalmukban. Az egyik így könyörgött: „Gebt's mir eine Pistole, lässt mich nicht weiter leiden! Schiesst mich nieder!” Sokan a vagonban haltak meg.
Hidasi Márton azon kevés szerencsések közé tartozott, akik túlélték a Don-kanyarbeli poklot, a visszavonulás szavakkal le nem írható kínjait, megpróbáltatásait. Mínusz negyven fokos hidegben, derékig érõ hóban, élelem nélkül gyalogoltak a szétszórt II. magyar hadsereg végsõkig elcsigázott katonái az orosz hómezõkön nyugat felé. Ha nem szánják meg õket a falvak lakói, ennyien sem jutnak vissza Magyarországra.
Marci bácsi máig hálás szívvel emlékezik az orosz emberekre, akiknek az életét köszönheti: Az egész napos gyaloglás vagy inkább vánszorgás után esténként igyekeztünk fedél alá jutni. Én tudtam néhány orosz szót: „Daj pomalik hleba, mamka!” – kopogtattam be a nyomorúságos kunyhók ajtaján, s mindig megszántak minket. Pedig nekik is alig volt, mit enniük. A legtöbb faházikó lakói olyan szegények voltak, hogy ágyuk se volt. Aludtunk hát mi is velük együtt a szalmán. Szinte csak öregemberekkel találkoztunk, a fiatalokat elûzte a háború, az öregek maradtak. Hová is mehettek volna?
Másnap reggel aztán újra talpra, és neki a hómezõnek. Kegyetlen dolog volt... Aki eldõlt, és a szájából vér kezdett folyni, tudtuk, soha nem látja többé a szülõföldjét. Én kitartottam a végsõkig.
Emlékszem egyszer, amint lehajoltam, hogy elgémberedett ujjaimmal megkössem a bakancsomat, két ember ment el mellettem, s szánakozva mondták: „Na, ez se látja többé Magyarországot!”
De én megerõsítettem a szívemet, Annuskámra gondoltam, akivel három évvel korábban kötöttem össze a sorsomat, felálltam, és újra nekivágtam a hazafelé vezetõ útnak. Hetekig vánszorogtam a hóval fedett pusztaságon, míg elértem a magyar csapatok gyülekezõhelyét. Ott aztán „szép fogadtatásban” részesültünk: Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka e szavakat vágta a fejünkhöz: „Maguk nem érdemlik meg, hogy még egyszer viszontlássák a hazájukat!” Végül mégis szerencsésen hazajutottunk...
(Az idézet részletek a Vörösvári Újság „Személyes történelem” címû sorozatának interjúiból származnak. Az interjúk teljes egészében elolvashatók a www.vorosvar.hu weboldalon. A fotó Boda Gyula: Itthagy-lak címû könyvébõl származik.)
Fogarasy Attila
