Vörösvári Újság Online

A két énekes a színpadon az új 10-es útért fohászkodik: „Ó, Uram, nézz le most, adj egy utat, egy kétsávost.” A közönség velük együtt énekli a refrént, s végül nagy tapssal jutalmazza elõadásukat... Az, hogy egy rendõr dalra fakad, nem túl szokatlan a számunkra, lásd: Komáromi István, volt rendõrkapitány énekesi karrierjét. Koczka Gábor õrsparancsnokot és feleségét, Évát – azonban elõször hallhattuk itt, Vörösváron közönség elõtt. Ám reméljük, nem utoljára. Az egész produkcióból kitûnt, nem alkalmilag összeállt zenészeket hallhattunk, hanem egy összeszokott együttest.

Ezt bizonyítandó kerestem fel az õrsparancsnok urat szabadságligeti házában, ahol kedélyesen és nosztalgiázva beszélgettem el vele a zenei kezdetekrõl.

Koczka Gábor a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Fõiskolán határõrtiszt-hallgatóként ismerkedett meg azzal a zenei világgal, amelyben hamarosan már maga is otthonosan érezte magát. Rendszeresen részt vett az Egyetemek és fõiskolák országos turisztikai találkozóin (EFOTT), amelyek jó hangulata, a közös éneklések, zenélések élménye magával ragadta. Egyik barátjától megtanult gitározni, és két évfolyamtársukkal együtt megalapították a Westendre nevû együttest. Elsõsorban country-dalok és az akkor divatos polbeat énekek szerepeltek mûsorukon. Az együtteshez három lány is csatlakozott, két hegedû szakos a helyi zeneiskolából, és Éva, aki a KISZ Központi Mûvészegyüttesének citerása volt.

Az együttes sok sikeres koncertet adott, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon kategóriájukban harmadik helyezést értek el. Saját dalokat is énekeltek, melyek szövegét és részben dallamát Gábor szerezte.

A fõiskola elvégzése után a zenekar széthullott, mivel tagjait elvezényelték a szélrózsa minden irányába Nagykanizsától Nyírbátorig. A barátság azonban továbbra is megmaradt. Olyannyira, hogy nõsülésük után még nászútra is közösen mentek Törökországba: a négy zenész, a két technikus fiú és a hat feleség. Évenként ma is össze-összejönnek egy-egy közös zenélésre, fõzõcskézésre, hajnalba nyúló mulatozásra…

Gábor az együttes fölbomlása után is idõrõl idõre fellépett óvodákban, iskolákban, ünnepségeken, s ma is szívesen elmegy bárhová, ha hívják. Barátjait névnapjukon ma is meglepi egy-egy új szerzeményével, és büszke arra, hogy minden fõnökének – amikor nyugdíjba mentek vagy áthelyezték õket – írt egy-egy humoros verset.

– Szeretem a humort, a jókedvet, szeretem a társaságot, mindig közösségi ember voltam, amolyan minden lében kanál. Még arra is rá lehetett venni, hogy verset mondjak, pedig hadarok… – mutat egy fényképet, amelyen snájdig katonaruhában látni õt, amint egy ünnepségen szaval. – Nagyon örültem, amikor Molnár Sándor felkért erre a fellépésre. Itt, Vörösváron kevesen tudták eddig, hogy zenélek. Igaz, nagyon izgultam, mert ennyi ember elõtt egy szál gitárral még sosem léptem fel…

– Mert szerintem ez foglalkoztatja a legjobban ma a vörösváriakat. Megpróbáltam humorban feloldani ezt a mindennapi súlyos problémát. Ha nevetni is tudunk rajta, talán jobban el tudjuk viselni…

– Kicsit furcsa, ha már a rendõrparancsnok is Istenhez fohászkodik a megoldásért…

– Sajnos, jobbat nem tudok… Részt vettem jó néhány, a körzet közlekedésével egyeztetõ tárgyaláson, amelyeken azt tapasztaltam, hogy nagyon nehézkesen mennek elõre a dolgok… Elhangzanak idõrõl idõre mindenféle dátumok az új úttal kapcsolatban… Én már csak azt hiszem el, ami el is készült… Ezért a fohász…

Búcsúzóul elkérem tõle a jótékonysági esten elhangzott – általa írt – dal szövegét. Az egyetlen, kézzel írt példányt a gitárja oldaláról veszi le, amelyre puskaként ráragasztotta. – Ez a gitár, azé a srácé volt, aki megtanított gitározni – mondja büszkén, és nagy óvatosan visszateszi a hangszert a helyére. Reméljük, hallhatjuk többször is még, amint húrjai felzengenek…

A 10-es úton járva az agybaj kerülget,
Kocsival az ember szinte „repülhet”.
Budáig csak 100 perc, ez kicsit durva,
Az országút mellett áll vagy húsz… kislány.

Ó, Istenem, mit vétkeztem, miért büntetsz így engem, / Arról
én nem tehettem, hogy Vörösváron közlekedtem.

A város fõutcája tágas és virágos,
A parkolóhely száma kissé hiányos.
Kátyú viszont akad minden méteren,
Szlalomverseny zajlik a Szent Erzsébeten.

Ha gyalog indulsz útra, kösd fel a gatyád,
Átkelve a 10-esen, szidják az anyád.
Ha átértél idõben, hidd el nagy dolog,
Van, aki a zebránál egy hétig toporog.

Elkerülõ épül, sokan azt mondják,
Unokáink talán látni is fogják.
Addig nekünk marad: a hegyek és a táj,
Mert akárhogy is nézzük, szép hely Vörösvár.

Ó, Uram, nézz le most,
Adj egy utat, egy kétsávost. (Vagy egy villamost.)
Ó, Uram, majd meglátod,
Imába foglal ez a város.

Vendégünk volt egy szép nyári szombat estén a Hídember fõszereplõje, a Széchenyi Istvánt megformáló Eperjes Károly színmûvész úr. Ezúttal a rendezvényünket a Gradus Óvoda tornatermében tartottuk, ahol a beszélgetés elõtt levetítésre került a Hídember címû film. E magyar filmremek kellõ alaphangulatot és témát adott a beszélgetéshez.

Tudtuk Eperjesrõl, hogy nagyon rákészült a „legnagyobb magyar” megformálására. Elõtte két évig nem vállalt új szerepet, hogy felkészülhessen „élete legnagyobb” szerepére. Rengeteget olvasott, rengeteget készült Széchenyi hiteles megformálására, és ezek alapján nem volt hajlandó a film végén fejbe lõni magát.
Médiabotrány lett belõle.

Az összes szakirodalmat elolvasta, de meggyõzõ bizonyítékot nem talált arra, hogy Széchenyi valóban öngyilkos lett volna. A jegyzõkönyvek feljegyzései alapján Széchenyit ülve találták meg, kezei a combjain voltak, és a bal térdén hevert a gyilkos pisztoly. Véleménye szerint – színész lévén, be is mutatta a helyzet lehetetlenségét –, ha valaki fõbe lövi magát, akkor lehetetlen a fegyvert a térdre helyezni, és utána a kezeket a combra tenni, és mindezt balkézzel, miközben jobbkezes volt. Ezen kívül több érdekes bizonyítékot, élményt, benyomást mesélt el Eperjes a filmmel és Széchenyivel kapcsolatban. Bebizonyította, hogy Széchenyi nem volt a legnagyobb magyar, hiszen mikor Kossuth így nevezte õt, akkor õ ezt visszautasította, mert nem érezte õszinte és igaz kijelentésnek Kossuth szavait. Bebizonyította, hogy Széchenyi nem volt bolond, mint ahogyan ezt ma is tanítják az iskolákban, hiszen egyetlen írásával sikerült megbuktatnia a Bach-rendszert.

Kevesen tudják, de a mûvész úrnak pilisvörösvári élményei is voltak. Gyermekkorában itt ministrált a bányatelepi templomban, mikor Gyula bácsi itt misézett. Gyula bácsit – azt hiszem – sokan ismerjük, és míg élt, sokat mesélt a helybélieknek az õ színész unokaöcscsérõl, Eperjes Károlyról.

A megjelentek kérdezhettek is a mûvész úrtól. Sokszínû és érdekes kérdéseket tettek fel az érdeklõdõk Eperjes vallásosságáról, politikai nézetérõl, szerepálmairól és jelenlegi színházáról.

Úgy gondolom, akik nem voltak velünk ezen a szép estén, bánhatják. De Eperjes Károlyt az Új Színházban jövõre is láthatjuk. Menjenek el, és nézzék meg, mert rendkívüli egyéniség és nagyon jó színész.

Köszönetet mondunk Müller Márton képviselõ úrnak, aki a filmvetítést és a terem bérleti díját kifizette. Köszönet neki.

Peller Annát (Peller Anna énekes leányát) bizonyára sok olvasó ismeri már, de azt talán kevesen tudják, hogy a budapesti Színmûvészeti Egyetem harmadéves hallgatója. A Pünkösd hetében megrendezett Budaörsi Passiójátékban is többen találkozhattak vele. Ennek kapcsán kerestem fel õt.

– A Passiójátékban azon kívül, hogy benne voltál a tömegben, egy fontosabb szerepet is játszottál, Leát alakítottad. Ki is az a Lea?

– Lea egy zsidó lány, aki az elsõk között hitt Jézusban. A darabban legjobb barátnõjét, Esztert próbálta hitérõl meggyõzni.

– Azt mondtad, egy véletlen folytán csöppentél bele a passiójátékba osztálytársaddal együtt, aki Júdást alakította...

– Nem sokkal a bemutató elõtt szükség lett egy Leára. Az egyetemen megkérdezték, hogy ki tud németül, és engem javasoltak.

– Természetesen. Nagyon örültem ennek a nagyszerû lehetõségnek. Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy egy ilyen jó csapatnak a tagja lehet. Maga a helyszín is csodálatos volt. A sziklák, a hegyek olyan valóssá tettek mindent. Nemcsak az elõadások, hanem a próbák is felejthetetlen élményt jelentettek számomra. A komoly téma ellenére helyenként nagyon vicces dolgok történtek. Például a Vak Tóbiást alakító színész annyira beleélte magát a szerepébe, hogy amikor már látnia kellett volna, akkor sem nyitotta ki a szemét, és elesett egy bokorban.

– Igaz az, hogy a szereplõket tiszteletbeli kõhegyi lakossá nyilvánították?

– Igaz. Azt utolsó elõadás után mindenki, aki közremûködött a passiójátékban, megkapta ezt az oklevelet a budaörsi önkormányzattól. Ez érthetõ is, hiszen a résztvevõk egy hónapon keresztül minden nap reggeltõl estig próbáltak, sõt olykor éjszaka is.

– Az elõadást magyar és német nyelven is elõadtátok. Nem volt ez nehéz?

– Inkább furcsa volt, hisz ez kissé összezavarja az embert. A német elõadást viszont jobban élveztem, több volt benne a spiritusz.

– Igen. Júliusban a „Miss Saigon” címû musicalt mutatta be az osztályom Zsám-békon, Komáromban és Szentendrén. Ez volt az egyik vizsgadarabunk, ugyanis operett–musical színészosztályba járok. Szeptemberben pedig a Budapest Arénában mutatkoznak be a magyarországi éttermek. Ennek kapcsán az osztályunkból 10 ember, köztük én is, jeleneteket mutat majd be világirodalmi mûvekbõl, amelyekben ételekrõl van szó. Ezután pedig az egyetemen adjuk elõ a „Kis éji zene” c. darabot, ahol Desiree szerepét kaptam meg, aki az egyik fõszereplõ.

– Köszönöm a beszélgetést, és további sikeres fellépéseket kívánok!

Volt Vörösváron egy temetés. Egy városszerte tisztelt és szeretett embertõl búcsúztak. Barátok, sportolók, tanítványok.

Kedves állatai is búcsút vettek tõle... Aki ott volt, soha nem feledheti a látványt: Zuzu galambjait a sírnál elengedték. Néhányuk fönt körözött az égen, egy fehér madár rászállt a legközelebbi fára. És búcsúzott. A maga módján, két napig.

A közkedvelt edzõ legalább annyira szerette galambjait, mint hivatását. Órákon keresztül elüldögélt a galambházban, gondozta, nézegette õket. Nem lehetett olyan beteg, hogy ne foglalkozzon velük. Éjszaka képes volt felkelni, hogy tápot vagy vitamint adjon a madaraknak. Galambtartása lassacskán ipari méreteket öltött, az állatok sorozatban nyerték a versenyeket, a díjak és kupák elfoglaltak egy fél szobát.

A galambtartás persze nem csak errõl szól. Tavasztól õszig hétvégenként a galambászok egymást látogatják, szakszóval „bírálni mennek”. Összeülnek a kertben, megnézik, hogy a vendéglátó galambjai mennyi ideig maradnak a levegõben, hány kört tesznek. Közben persze az árnyékban eszegetnek, iszogatnak, és beszélgetnek – sejtem, nem csak a madarakról. (Otthon az asszonynak van magyarázat: hát bírálni voltunk!) Zuzu galambjai igen szépek voltak, talán ezért kellett õket olyan gyakran bírálni.

Halála után a galambokat szétosztották a galambászok maguk közt. De a madarakat új helyre szoktatni nem lehet. Tenyészállatok lettek mindnyájan.

A városban egy legenda kialakulásának vagyunk tanúi: többen látni vélik a galambokat Zuzu sírjánál. A hiedelemhez az is hozzájárul, hogy Zuzu két kutyája sem tudta elfogadni gazdája elvesztését. A puli Szentivánról szökött haza, a tacskókeverék a város másik felébõl. Morzsi és Kormi sokáig az üres házat õrizték. Néha kiszöktek, és elkísérték a szomszéd Panni nénit a temetõbe. Ott gazdájuk sírjánál megálltak, majd Panni nénivel ismét hazaballagtak. Tették ezt addig, míg a sintérek el nem vitték õket.

„Azt írja Sára, hogy boldog az az ember, aki 32 éven át azt csinálhatja, amit szeret, ráadásul még embertársai épülését is szolgálja a munkájával. Én is, most már kb. 28. éve dolgozom ugyanazon a munkahelyen, ahol tini koromban elkezdtem, és valószínûleg innen megyek nyugdíjba. És imádom a munkámat, szeretek reggel felkelni és bemenni, és szeretem a kollégáimat, és sokszor a szabadságom alatt is bemegyek, mert hátha éppen akkor történik valami, olyan, amit csak én tudok megoldani (ha nem megyek be, akkor kapom a telefonokat), és nem tartom be a munkaidõt, és, és, és.

Utál dolgozni, utál bemenni, utálja a kollégáit, azt mondja a nõnek otthon van (lenne) a helye, és egyáltalán utál mindent, ami a munkahelyével kapcsolatos. (Apehnél dolgozik.)

Mondom neki, drága szívem, próbáld megszeretni a munkádat, próbáld elfogadni a kollégáidat, mindenki olyan, amilyen, úgy kell elfogadni. Kelj fel reggel, törjön ki rajtad a happy-érzés, és mondd azt, hogy kék az ég, zöld a fû, jaj de jó minden... stb.

Azt mondja, menjek a ...-ba a happy-érzésemmel együtt.
Mondom neki, akkor másik variáció: Menj a fürdõszobába, állj a tükör elé, nézegesd magad, és jelentsd ki jó hangosan, hogy „jaj, de szép vagyok, jaj de szép a hajam, jaj de szép a szemem”, és amikor már úgy röhögsz magadon, hogy a könnyed is csorog, na akkor kell elindulni dolgozni. Ez ki fog tartani legalább délig. És mindenki szeretni fog, ha mosolyogsz, és vissza is kapod.

Én, amikor nagyon magam alatt vagyok, ezt szoktam csinálni, és baromira felvidít, hogy mekkora hülye tudok lenni.
Hát, nála ez nem jön be.