
Kettõt fizet, egyet kap!
Mint a tisztelt olvasó elõtt is bizonyára
ismeretes, városunkban a FiberNet Kommunikációs
Rt. mûködteti a kábeltelevíziós hálózatot
már több mint egy éve, miután megnyerte a
meglévõ hálózat megvételére
2001-ben kiírt pályázatot.
Az adásvételi szerzõdés részeként
vállalta, hogy a hálózatot saját költségén
szélessávú rendszerré építi
át oly módon, hogy ahhoz sem a lakók, sem pedig
az önkormányzat hozzájárulására
nem lesz szükség. Ehhez képest pár hónap
múlva már arról értesítették
az elõfizetõket, hogy „... elõfizetési
díjaink kialakítása során mindig elsõdlegesen
a biztonságos üzemeltetésre és a hálózat
mûszaki színvonalának fejlesztésére
kell tekintettel lennünk.” Vagyis 2002 október 1-jétõl
máris díjemelés történt!
Ez év január 1-jétõl aztán
már se szó, se beszéd, szép csendben újabb
díjemelést hajtottak végre. (Minek minden emelésrõl
írásban értesíteni az elõfizetõt,
csak fogy a drága papír, a nyomdai költség
is magas – kész ráfizetés!)
Május közepén viszont már ismét értesítést
(Tájékoztatót) küldtek, mely szerint „...
az üzemeltetés tárgykörében – hálózat-fenntartási,
korszerûsítési ... – felmerült költségeket
2003 június 1-jétõl kénytelenek leszünk
elõfizetési díjainkban érvényesíteni.
”
Mindezek hatására (is) az elmúlt
másfél év alatt az elõfizetési díjak
90%-kal emelkedtek! (A társaság elõdje 2002 január
1-jétõl már eleve 30%-os emelést hajtott
végre ugyanis, amit viszont a II. negyedévtõl már
a FiberNet szedett be.)
Ezek ismeretében meglepetéssel olvastam
e lap elõzõ (májusi) számában a társaság
beruházási vezetõ és területi igazgató
urainak panaszözönét a polgármester asszonyhoz
intézett nyílt levelükben. Már majdnem elsírtam
magamat a sajnálat közben, mikor egyszer csak az olvasással
odaértem, hogy a többletköltségek és
veszteségek csak akkor térülnének meg számukra,
ha az elõfizetési díjakat is arányosan (értsd:
jelentõs mértékben) megemelnék. „Az
ilyen mértékben megemelkedõ elõfizetõi
díjak viszont többszörösei lennének a Magyarországon
megszokottaknak, következésképpen a FiberNet Rt.
pilisvörösvári beruházását kénytelenek
voltunk határozatlan idõre leállítani”
– írják.
Nem értem, mit vár a társaság
az önkormányzattól, mikor a közterület-foglalási
díj megváltása (viacolor járdaépítése)
miatt tiltakozik. Ugyanis jelen esetben nem a járdák helyreállításának
megkövetelhetõ színvonaláról van szó,
hanem közterület-foglalási díjról! Az
adásvételi – korábban említett –
szerzõdés szerint márpedig nem várható
el az önkormányzat hozzájárulása (sem)
a hálózat átépítéséhez.
A nyújtott szolgáltatás eddigi minõségérõl
szólva viszont egyértelmûen megállapítható,
hogy nem emelkedett az elõfizetõi díjakkal arányosan.
A csillagpontos területeken is csupán 24 csatorna fogható
maximum, a soros hálózaton (és ez a túlnyomó
többség) még ennyi sem. Vagyis a majdnem duplájára
emelkedett elõfizetési díjakért ugyanazt
kapjuk ma, mint 1,5-2 évvel ezelõtt! (Én jobban
szeretem az egyet fizet, kettõt kap akciókat.)
Visszatérve a mostani Tájékoztatóra,
azt írják, hogy „Amennyiben jelen tájékoztatónkkal
kapcsolatban bármilyen kérdése adódna, információra
lenne szüksége, kérjük, szíveskedjen
azt 8 (nyolc) napon belül számunkra megküldeni. Ennek
hiányában a fentieket elfogadottnak tekintjük.”
(Én személyesen vittem el a kérdéseimet
tartalmazó levelet az Ügyfélszolgálati irodába
jóval a határidõ elõtt, de válaszra,
sem nyolc napon belül, sem azóta nem méltattak.)
Érdekes viszont a dologban az, hogy mikor ezt a
Tájékoztatót kiküldték, már
hetekkel elõtte készen voltak azok a számlák,
amelyek a II. negyedéves – (természetesen?) a június
hónapot már megemelt díjjal számolt –
elõfizetési díjat tartalmazzák! (A számla
kelte: 2003. 03. 14., amit május 27-én adott át
a társaság díjbeszedõje, amikor az elõfizetési
díjat kasszírozta.)
Vagyis a FiberNet eleve úgy döntött már
márciusban, hogy õk márpedig emelt díjjal
számolnak, ha tetszenek, ha nem a májusban kiküldendõ
Tájékoztatóban foglaltak az elõfizetõknek!
Tudom, hogy a megkötött „Elõfizetõi
szerzõdés” szerint „A Szolgáltató
jogosult a díjat módosítani, amennyiben azt a gazdálkodását
illetõleg a kábeltelevízió szolgáltatást
befolyásoló körülmények indokolják.”
(Erre szemrebbenés nélkül ráfogható
minden?)
Ennek ellenére megkérdezem:
1) Tényleg a saját költségén
építi át (illetve már nem is építi)
a rendszert a társaság, vagy pedig mi fizetjük –
igaz nem hozzájárulásként – megemelt
elõfizetõi díjként?
2) Miért nem tartja magát a társaság
az adásvételi szerzõdéshez, miért
vár el az önkormányzattól (is) kvázi
hozzájárulást?
3) Nem túlzás-e másfél év
alatt majdnem a duplájára emelni az elõfizetõi
díjat úgy, hogy azért az elõfizetõ
semmi pluszt nem kap?
4) Miért adnak (papíron) nyolc nap határidõt
a „reklamációra”, mikor eszük ágában
sincs komolyan venni, betartani azt?
5) Van e az elõfizetõnek más lehetõsége,
mint az, hogy szó nélkül fizet, ha igénybe
akarja venni a társaság szolgáltatását?
6) Nem visszaélés-e mindez a monopolhelyzettel?
(Ajánlom a Gazdasági Versenyhivatal figyelmébe.)
Bízom benne, hogy a feltett kérdésekre akad olyan
illetékes, aki elfogadható választ tud adni, nemcsak
nekem, hanem az elõfizetõk megnyugvására
is.
Ifj. Viola János
Hõsök napi megemlékezések Vörösváron
A Hõsök Napja megtartását két
törvény is elõírta! Két olyan törvény,
melyekrõl valahogy megfeledkeztek. Elfelejtették õket
hatályon kívül helyezni, ezért a mai napig
érvényben is vannak! Az ünnep eredetét az
1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza.
Itt mondták ki elõször, hogy nemzetünk hõsi
halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelõ módon
kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára
meg kell örökíteni.
Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény,
mely a hõsök emlékünnepének megrendezését
hét pontban szabályozta. A honvédség számára
ez az 1925. május 1-én kiadott, 2519. sz. körrendeletben
jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt
körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hõsök
áldozták életüket a hazáért
és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel
kell õrizni, mint a korábban elesettekét.
Ezt a régi hagyományt elevenítette
fel a 2001. évi LXIII. törvény a magyar hõsök
emlékének megörökítésérõl
és a Magyar Hõsök Emlékünnepérõl,
álljon itt ennek a törvénynek bevezetõje és
néhány szakasza:
„A magyarság hosszú, nehéz
történelme során, különösen a honfoglalás
és Szent István király ezer esztendõvel
ezelõtt történt államalapítása
óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya
harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar
nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot
a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak
ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.
A Magyar Köztársaság Országgyûlése
kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék
azok emléke elõtt, akik a vérüket ontották,
életüket kockáztatták vagy áldozták
Magyarországért. Emlékük megörökítésére,
a ma élõ és a jövõ nemzedékeknek
példájuk felmutatására a következõ
törvényt alkotja:
1. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése
– tisztelettel adózva a hõsök emléke
elõtt – a haza szabadságáért és
függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért
küzdött hazafiak emlékét e törvényben
megörökíti.
2. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése
a magyar nemzet soha el nem múló hálája
jeléül, a ma élõ és a jövõ
nemzedékek okulására, a hõsök dicsõségére
minden esztendõ május hónapjának utolsó
vasárnapját a Magyar Hõsök Emlékünnepévé
nyilvánítja.
3. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése
kifejezi azon meggyõzõdését, hogy az állami
szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi
szervezetek, a magyar nemzet fiai és leányai minden évben,
a Magyar Hõsök Emlékünnepén méltó
megemlékezés keretében leróják hálájukat
és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hõseinek.”
Nálunk, Pilisvörösváron két
ünnepi megemlékezés is történt. Május
30. napján délelõtt a Bajor Katonaszövetség
(Bayerischer Soldatenbund 1874 e. V.), Felsõ-bajországi
Szervezetének tagjai a gröbenzelli veteránok, koszorúkat
helyeztek el a pilisvörösvári temetõben a német
és az orosz bajtársak nyughelyénél. Ahogy
ezt hosszú évek óta teszik, és az õ
nevükhöz fûzõdik az emléktábla
létrehozása.
A második megemlékezés, az önkormányzati
rendezvény délután öt órakor a Himnusz
hangjaival kezdõdött a Hõsök terén, az
ünnepséget Sax László önkormányzati
képviselõ nyitotta meg, aki sokat tett azért, hogy
a II. világháború vörösvári áldozatainak
emlékmû állíttassék. A megemlékezésen
versek hangoztak el, valamint Grószné Krupp Erzsébet
polgármester mondott ünnepi beszédet. A Német
Nemzetiségi Vegyes Kórus két dallal emlékezett
meg a hõsökrõl, a rendezvényt a Cziffra György
Zeneiskola Zenekara kísérte, majd a Szózat hangjaival
zárta.
A rendezvényen nagyon kevesen jelentek meg, ez
jóindulatúan betudható a hirdetés hiányának,
mert szerintem a Vörösvári Újságban egy
sornál többet érdemelt volna a figyelemfelhívás.
Más megközelítésben nem volt meglepõ,
hogy tulajdonképpen a fellépõkön és
a német veteránokon és barátaikon kívül
szinte senki nem volt jelen. Ez a közéleti aktív
érdeklõdés teljes hiányának tudható
be. Azt gondolom, ha csak azok megjelennek, akiknek hozzátartozója
ott szerepel az emlékmûvön, már elégedettek
lehetnek a szervezõk. Az is jellemzõ, hogy összesen
három önkormányzati képviselõ volt
jelen az ünnepségen.
Végül az ünnep apropóján
engedtessék meg nekem, hogy a múlt havi újságban
Fogarasy Attila tollából megjelent „Fehér
Rózsa” címû jegyzetre röviden reagáljak,
az írás tartalmával egyetértek, az utolsó
három bekezdéssel kapcsolatban viszont csúsztatást
érzek. Nem vonom kétségbe, hogy ami ott szerepel,
az úgy történt, ahogy írja, de a valósághoz
hozzátartozik, hogy a felirat nem az emlékmûvön
szerepel, hanem a korábbi emlékmû elõtt egy
kisméretû sírkövön, amely egy magánszemély
emlékét õrzi, és szintén magánszemély
állította. Az elhunyt a világháborúban
a Waffen SS-ben szolgált, késõbb a háború
után itt élt Vörösváron, és sokat
tett az itt nyugvó német katonák emlékének
ápolásáért. Azon már lehet vitatkozni,
kell-e szerepelnie a sírkövön az alakulat megnevezésének.
Viszont így az írás olvasójában a
szerzõ olyan benyomást alakít ki, mintha szemben
a budaörsi központi német katonai temetõvel,
itt nálunk dilettáns módon került az emlékhely
kialakításra, ahonnan a német vendégek is
dühödten menekülnek, olyan borzasztó. Ez nincs
így, az emlékhely a tavaly májusi ünnepség
óta nem változott, az akkor jelenlévõk népes
listáját bárki elolvashatja az újság
akkori számában, valamennyi partnertelepülésünk
képviseltette magát, a német nagykövetség
elsõ titkára, továbbá az orosz, az ukrán,
a moldáv nagykövetség képviselõi is
jelen voltak és valamennyien méltatták az erõfeszítéseinket,
amellyel ezt az emlékhelyet létrehoztuk. De természetesen
van még mit tenni, az elesett szovjet katonák nevei egy
nagyobb kõtáblára kerültek, és az egyes
katonák sírhelyét kis lapkák jelzik, ez
a megoldás az idõ rövidsége miatt született
anno, azóta eltelt egy év. Ideje, hogy az eredeti elképzelésnek
megfelelõen az elesett orosz katonák egyenként
kapjanak kis sírköveket, ennek megvalósításában
bizton számíthat az önkormányzat az orosz
és az ukrán nagykövetség támogatására,
akik ezt a szándékukat már akkor jelezték.
Tehát azt gondolom, mi vörösváriak
büszkék lehetünk arra, ami itt megvalósult,
és nem kell farkast kiáltani ott, ahol nincs.
Dr. Bíró Benjámin
Válasz dr. Mártai Istvánnak
Köszönöm válaszát, melybõl
kiderül, hogy a 2003. áprilisi írásomban bemutatott
probléma iránt Ön sem közömbös. Kritikai
észrevételét, hogy a „mégiscsak megmentett”
hajléktalan esete a Vörösvári Újságtól
tájidegen, elfogadom, bár a fõvárosban sûrûn
fordulnak meg a vörösváriak is, ezért nem lehet
érdektelen az, hogy ott mi történik.
Próbálja meg elhinni nekem, hogy a mentõsök,
mint mindenki, aki az ÉLET védelmének szolgálatra
szegõdik, szívemnek különösen kedvesek,
és valóban sok áldozattal járó fáradtságos
hivatásuk elõtt tisztelettel fejet hajtok. Továbbá
családi körömbõl is akad közeli személy,
aki a „mentõs család” tagja. A vörösvári
„mentõs napok” némelyikén jelen voltam
nézõként, de ettõl még nem tekintem
magamat avatott szakembernek. A felajánlott ismeretbõvítés,
amit kilátásba helyezett számomra, egészen
biztos, hogy javamra válna. Ezért, és hogy Önt
is legyen alkalmam személyesen megismerni, szívesen és
köszönettel fogadom el ajánlatát egy egyeztetett
idõpontban. Remélem, azt fogjuk látni, hogy nem
az ellenséget kell egymásban tisztelnünk.
Az általam leírt történet, egy
szemtanú, tényeket rögzítõ „írásos
fényképe” volt, mely nem kínál megoldást,
de még a résztvevõk viselkedését
sem kívánta mélyrehatóan értékelni.
A „szemtanú-fényképész” épp
ezért lehet akár krumplihámozó, vagy agysebész,
ha objektív. Nem gondolom reális elvárásnak
egy utcai járókelõtõl, hogy mentõorvosi
szinten képes legyen diagnosztizálni, egy mozdulatlanul
földön fekvõ, hiányosan kommunikáló
ember valós állapotát. Ezért van a telefon
túlsó végén az ügyeletes mentõ-szolgálatvezetõ
(egy családtagom is ilyen munkakört lát el), aki
mindent megtesz, hogy a bejelentõtõl annyi, vélhetõen
valós információhoz jusson, mely alapján
felelõs döntést tud hozni, kit, mikor, milyen felszereltséggel
küldjön ki az eset helyszínére. Ezt a döntést
nem lehet egy teljesen jó szándékú és
a szolgálatvezetõvel maximálisan együttmûködõ
bejelentõre visszahárítani. („Minek ide mentõ?”)
Helyszín: Azt gondolom, a hivatkozott írásomból
a következõ idézet, megnyugtató pontossággal
tisztázza mindenki számára, hogy a leírt
esetnek semmilyen pilisvörösvári vonatkozása
nincs: „Az Andrássy úton lépkedtem át
a zebrán a Bajcsy Zsilinszky úttal párhuzamosan.
Átértem a patinás ék alakú sarki
házhoz és a kis Földalattihoz vezetõ lépcsõkar
kijáratához.” (Budapest, V. kerület)
Más – „mentõzést megjárt”
– ismerõseim is elmondták az érem másik
oldalát, nem cáfolva az általam leírt eset
ily módon lehetséges megtörténtét.
Senki nem várja el, hogy a mennyei boldogság sugarait
árassza a szolgálatát ellátó mentõs,
mikor a saját mocskában fetrengõ (nem a hivatkozott
történet szereplõje!), nem együttmûködõ
hajléktalannal kénytelen foglalkozni. Ez hivatásának
– vitathatatlanul – nem a csúcsélménye,
fõleg ha az illetõ „visszatérõ kuncsaft”.
Az is belátható, hogy közpénzen „taxiztatni”
mentõautóval a kórházba, csavargó
embertársainkat, nem legracionálisabb megoldás.
Lehet, hogy egy balesetnél emiatt fog késõbb odaérni
a mentõ. A – másfelé nézünk,
sorsukra hagyva õket – szemlélet felülkerekedése
viszont (mellékhatásként) nekünk lelkiismeret-furdalást,
nekik fagyhalált okozhat. Erre meg azért nem biztathatunk
mindenkit.
Elõttünk egy összetett probléma,
amire úgy tûnik nincs jó megoldásunk! Az
írásom elsõsorban erre akarta felhívni a
figyelmet, amelynek a szándékát, önnek kedves
Mártai doktor úr, nagyon sikerült félreérteni.
Én errõl a problémáról együtt
gondolkodásra szándékoztam meghívni mindenkit,
aki ezt az áprilisi írásomat olvasta.
Sem nyíltan, sem burkoltan nem akartam, sem az
egész mentõs társadalomra, sem a pilisvörösvári
mentõsökre általánosítani a konkrét
eset, konkrét szereplõinek személyre szabott viselkedését.
Amennyiben a sérelem, ami ebbõl a félreértett
szándékomból keletkezett, azt demonstrálja,
hogy ez a történet, ami ismét hangsúlyozom
Budapest szívében esett meg, így soha sem fordulhatott
volna elõ Vörösváron, akkor azt gondolom erkölcsi
károkozásról semmiképpen nincs szó.
Azt sem gondolom, hogy általában minden
rendõr, mindig, amikor valóban szükség volna
a jelenlétére, a segítségére, a kényelmesebb
megoldást választva eliszkol. De akkor, ott, ez úgy
látszott…
Azt sem gondolom, hogy lehet (pl. történetem
közlése által) alaptalan elõítéleteket
kreálni köztiszteletben álló intézmények
ellen, ha azokról mindenki másnak elsöprõ
mennyiségû, pozitív saját tapasztalata halmozódott
fel. Azt sem hiszem, hogy a pozitív gondolkodás elvét
az szolgálná legjobban, ha én lépten-nyomon
megírnám, mennyire rokonszenvesek nekem úgy általában
a pékek, a mozdonyvezetõk, az óvónõk,
az ütõs-zenetanárok stb. Pedig így van.
Találkoztam már olyan szolgálatban
lévõ rendõrrel, akinek azt mondtam: – Uram,
ha minden kollégája olyan lenne, mint ön, az emberek
nem értenék a rendõrvicceket! Õ az a rendõr
volt, amelyik tisztába volt vele, hogy ezt bóknak kell
tekintenie…
Kedves Mártai úr! Az írásom,
melyre reflektált, nem is igazán én írtam,
hanem maga az élet. Az pedig most éppen ezt az arcát
mutatta. Én csak rögzítettem magamnak, melegében,
hogy ne kopjon ki az emlékezetembõl, pontos részleteivel.
Így olvashatta a Vörösvári Újságban,
és sajnálom, hogy az Ön által vezetett intézmény
és munkatársai tekintélyének rombolását
vélte felfedezni írásomban. Egy másik szemléletû
olvasási móddal a közérdek és a mentõsök
életszerû problémáinak bemutatását
is fölfedezheti.
Csontos Barnabás
Pünkösdi zsörtölõdések
Ezt a néhány sort nem azért írom,
hogy bárki megsértõdjön miatta. Hanem, hogy
elgondolkodjunk, mi lehet ezeknek a kis történeteknek a
tanulsága. És hogy találjuk ki, hogyan változtassunk
néhány dolgon, ha szükséges.
Az, hogy az Eperjesi utcában évek óta megrendezik
a pünkösdi utcabált, nagyszerû ötlet. A
kezdeményezés sikerét jelzi, hogy soha föl
nem merült még, hogy ne legyen.
De. Jó volna, ha jövõre nem „scheise”-zést
kellene hallgatni a német vendégektõl, mert hogy
porban, árnyékmentes helyen kellett leülniük.
Sehol egy napernyõ, sehol egy pontos forgatókönyv,
amely alapján egyszerre érkezhettek volna a három
irányból érkezõ vendégek –
ahogy annak történni kellett volna. Ne hagyjuk kibeszélni
magunkat! Még akkor sem, ha mi is felróhatnánk
a németeknek, hogy nem tudnak viselkedni. Hogy kidobálják
a sörösdobozokat az autóbusz ablakán, hogy pirul
miattuk az orcánk. Inkább mutassuk meg, hogy tudunk úgy
szervezni, mint õk. Ha nem jobban. (Csak mellesleg jegyzem meg,
eseményszervezést még egyetemen is tanítanak.
Ide azonban bõven elég volna a józan parasztész,
meg a jóindulat.)
Másik dolog, ami nem fér a bögyömbe,
az a Tompa Mihály utca elején lévõ pici
parkosított háromszögnek az állapota. Ezt
a csatornázás utáni aszfaltozásnál
alakították ki, és hogy ne a gaz verje fel, mint
a körforgalmi részt a város elején (ami mellesleg
igen nagy szégyen), néhány utcabéli összedobta
rá a pénzt és beültettette bokorral, fával.
Mindenki örömére. De sajnos kiderült, hogy a gondozással
is csak õk foglalkoznak. Locsoltak, gazoltak, karbantartottak,
és közben kapták a megjegyzéseket, hogy „mi
van, az önkormányzat fizet titeket ezért?”
Nem csoda, hogy elment a kedvük, és már õk
is magára hagyták a háromszöget. Amelyet azóta
felvert a gaz, gyönyörû látvány, mit ne
mondjak. Most már én is fontolgatom, hogy fogom a talicskát,
meg a kapát és rendbe teszem a kis kertet. Mert szégyellem,
hogy egy egész utca képtelen egy kb. 15 négyzetméteres
kertet gondozni. És engem sem fizet meg ezért az önkormányzat.
Ezek után pedig, tartok tõle, hogy a nemtörõdömség
miatt csak akkor lesz itt végleg rend, ha az önkormányzat
ezt is elvégezteti valamelyik vállalkozóval. Hol
van már az az idõ, amikor nagyanyáink még
az utcát is felsöpörték, hogy rend legyen?
Várhegyi Ferenc