 |
Kettõt fizet, egyet kap!
Mint a tisztelt olvasó elõtt is bizonyára ismeretes, városunkban a FiberNet Kommunikációs Rt. mûködteti a kábeltelevíziós hálózatot már több mint egy éve, miután megnyerte a meglévõ hálózat megvételére 2001-ben kiírt pályázatot.
Az adásvételi szerzõdés részeként vállalta, hogy a hálózatot saját költségén szélessávú rendszerré építi át oly módon, hogy ahhoz sem a lakók, sem pedig az önkormányzat hozzájárulására nem lesz szükség. Ehhez képest pár hónap múlva már arról értesítették az elõfizetõket, hogy „... elõfizetési díjaink kialakítása során mindig elsõdlegesen a biztonságos üzemeltetésre és a hálózat mûszaki színvonalának fejlesztésére kell tekintettel lennünk.” Vagyis 2002 október 1-jétõl máris díjemelés történt!
Ez év január 1-jétõl aztán már se szó, se beszéd, szép csendben újabb díjemelést hajtottak végre. (Minek minden emelésrõl írásban értesíteni az elõfizetõt, csak fogy a drága papír, a nyomdai költség is magas – kész ráfizetés!)
Május közepén viszont már ismét értesítést (Tájékoztatót) küldtek, mely szerint „... az üzemeltetés tárgykörében – hálózat-fenntartási, korszerûsítési ... – felmerült költségeket 2003 június 1-jétõl kénytelenek leszünk elõfizetési díjainkban érvényesíteni. ”Mindezek hatására (is) az elmúlt másfél év alatt az elõfizetési díjak 90%-kal emelkedtek! (A társaság elõdje 2002 január 1-jétõl már eleve 30%-os emelést hajtott végre ugyanis, amit viszont a II. negyedévtõl már a FiberNet szedett be.)
Ezek ismeretében meglepetéssel olvastam e lap elõzõ (májusi) számában a társaság beruházási vezetõ és területi igazgató urainak panaszözönét a polgármester asszonyhoz intézett nyílt levelükben. Már majdnem elsírtam magamat a sajnálat közben, mikor egyszer csak az olvasással odaértem, hogy a többletköltségek és veszteségek csak akkor térülnének meg számukra, ha az elõfizetési díjakat is arányosan (értsd: jelentõs mértékben) megemelnék. „Az ilyen mértékben megemelkedõ elõfizetõi díjak viszont többszörösei lennének a Magyarországon megszokottaknak, következésképpen a FiberNet Rt. pilisvörösvári beruházását kénytelenek voltunk határozatlan idõre leállítani” – írják.
Nem értem, mit vár a társaság az önkormányzattól, mikor a közterület-foglalási díj megváltása (viacolor járdaépítése) miatt tiltakozik. Ugyanis jelen esetben nem a járdák helyreállításának megkövetelhetõ színvonaláról van szó, hanem közterület-foglalási díjról! Az adásvételi – korábban említett – szerzõdés szerint márpedig nem várható el az önkormányzat hozzájárulása (sem) a hálózat átépítéséhez.
A nyújtott szolgáltatás eddigi minõségérõl szólva viszont egyértelmûen megállapítható, hogy nem emelkedett az elõfizetõi díjakkal arányosan. A csillagpontos területeken is csupán 24 csatorna fogható maximum, a soros hálózaton (és ez a túlnyomó többség) még ennyi sem. Vagyis a majdnem duplájára emelkedett elõfizetési díjakért ugyanazt kapjuk ma, mint 1,5-2 évvel ezelõtt! (Én jobban szeretem az egyet fizet, kettõt kap akciókat.)
Visszatérve a mostani Tájékoztatóra, azt írják, hogy „Amennyiben jelen tájékoztatónkkal kapcsolatban bármilyen kérdése adódna, információra lenne szüksége, kérjük, szíveskedjen azt 8 (nyolc) napon belül számunkra megküldeni. Ennek hiányában a fentieket elfogadottnak tekintjük.” (Én személyesen vittem el a kérdéseimet tartalmazó levelet az Ügyfélszolgálati irodába jóval a határidõ elõtt, de válaszra, sem nyolc napon belül, sem azóta nem méltattak.)
Érdekes viszont a dologban az, hogy mikor ezt a Tájékoztatót kiküldték, már hetekkel elõtte készen voltak azok a számlák, amelyek a II. negyedéves – (természetesen?) a június hónapot már megemelt díjjal számolt – elõfizetési díjat tartalmazzák! (A számla kelte: 2003. 03. 14., amit május 27-én adott át a társaság díjbeszedõje, amikor az elõfizetési díjat kasszírozta.)
Vagyis a FiberNet eleve úgy döntött már márciusban, hogy õk márpedig emelt díjjal számolnak, ha tetszenek, ha nem a májusban kiküldendõ Tájékoztatóban foglaltak az elõfizetõknek!
Tudom, hogy a megkötött „Elõfizetõi szerzõdés” szerint „A Szolgáltató jogosult a díjat módosítani, amennyiben azt a gazdálkodását illetõleg a kábeltelevízió szolgáltatást befolyásoló körülmények indokolják.” (Erre szemrebbenés nélkül ráfogható minden?)
Ennek ellenére megkérdezem:
1) Tényleg a saját költségén építi át (illetve már nem is építi) a rendszert a társaság, vagy pedig mi fizetjük – igaz nem hozzájárulásként – megemelt elõfizetõi díjként?
2) Miért nem tartja magát a társaság az adásvételi szerzõdéshez, miért vár el az önkormányzattól (is) kvázi hozzájárulást?
3) Nem túlzás-e másfél év alatt majdnem a duplájára emelni az elõfizetõi díjat úgy, hogy azért az elõfizetõ semmi pluszt nem kap?
4) Miért adnak (papíron) nyolc nap határidõt a „reklamációra”, mikor eszük ágában sincs komolyan venni, betartani azt?
5) Van e az elõfizetõnek más lehetõsége, mint az, hogy szó nélkül fizet, ha igénybe akarja venni a társaság szolgáltatását?
6) Nem visszaélés-e mindez a monopolhelyzettel? (Ajánlom a Gazdasági Versenyhivatal figyelmébe.) Bízom benne, hogy a feltett kérdésekre akad olyan illetékes, aki elfogadható választ tud adni, nemcsak nekem, hanem az elõfizetõk megnyugvására is.
Ifj. Viola János
Hõsök napi megemlékezések VörösváronA Hõsök Napja megtartását két törvény is elõírta! Két olyan törvény, melyekrõl valahogy megfeledkeztek. Elfelejtették õket hatályon kívül helyezni, ezért a mai napig érvényben is vannak! Az ünnep eredetét az 1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza. Itt mondták ki elõször, hogy nemzetünk hõsi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelõ módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni.
Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény, mely a hõsök emlékünnepének megrendezését hét pontban szabályozta. A honvédség számára ez az 1925. május 1-én kiadott, 2519. sz. körrendeletben jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hõsök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell õrizni, mint a korábban elesettekét.
Ezt a régi hagyományt elevenítette fel a 2001. évi LXIII. törvény a magyar hõsök emlékének megörökítésérõl és a Magyar Hõsök Emlékünnepérõl, álljon itt ennek a törvénynek bevezetõje és néhány szakasza:
„A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendõvel ezelõtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.
A Magyar Köztársaság Országgyûlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke elõtt, akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. Emlékük megörökítésére, a ma élõ és a jövõ nemzedékeknek példájuk felmutatására a következõ törvényt alkotja:
1. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése – tisztelettel adózva a hõsök emléke elõtt – a haza szabadságáért és függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért küzdött hazafiak emlékét e törvényben megörökíti.
2. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élõ és a jövõ nemzedékek okulására, a hõsök dicsõségére minden esztendõ május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hõsök Emlékünnepévé nyilvánítja.
3. § A Magyar Köztársaság Országgyûlése kifejezi azon meggyõzõdését, hogy az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek, a magyar nemzet fiai és leányai minden évben, a Magyar Hõsök Emlékünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hõseinek.”
Nálunk, Pilisvörösváron két ünnepi megemlékezés is történt. Május 30. napján délelõtt a Bajor Katonaszövetség (Bayerischer Soldatenbund 1874 e. V.), Felsõ-bajországi Szervezetének tagjai a gröbenzelli veteránok, koszorúkat helyeztek el a pilisvörösvári temetõben a német és az orosz bajtársak nyughelyénél. Ahogy ezt hosszú évek óta teszik, és az õ nevükhöz fûzõdik az emléktábla létrehozása.
A második megemlékezés, az önkormányzati rendezvény délután öt órakor a Himnusz hangjaival kezdõdött a Hõsök terén, az ünnepséget Sax László önkormányzati képviselõ nyitotta meg, aki sokat tett azért, hogy a II. világháború vörösvári áldozatainak emlékmû állíttassék. A megemlékezésen versek hangoztak el, valamint Grószné Krupp Erzsébet polgármester mondott ünnepi beszédet. A Német Nemzetiségi Vegyes Kórus két dallal emlékezett meg a hõsökrõl, a rendezvényt a Cziffra György Zeneiskola Zenekara kísérte, majd a Szózat hangjaival zárta.
A rendezvényen nagyon kevesen jelentek meg, ez jóindulatúan betudható a hirdetés hiányának, mert szerintem a Vörösvári Újságban egy sornál többet érdemelt volna a figyelemfelhívás. Más megközelítésben nem volt meglepõ, hogy tulajdonképpen a fellépõkön és a német veteránokon és barátaikon kívül szinte senki nem volt jelen. Ez a közéleti aktív érdeklõdés teljes hiányának tudható be. Azt gondolom, ha csak azok megjelennek, akiknek hozzátartozója ott szerepel az emlékmûvön, már elégedettek lehetnek a szervezõk. Az is jellemzõ, hogy összesen három önkormányzati képviselõ volt jelen az ünnepségen.
Végül az ünnep apropóján engedtessék meg nekem, hogy a múlt havi újságban Fogarasy Attila tollából megjelent „Fehér Rózsa” címû jegyzetre röviden reagáljak, az írás tartalmával egyetértek, az utolsó három bekezdéssel kapcsolatban viszont csúsztatást érzek. Nem vonom kétségbe, hogy ami ott szerepel, az úgy történt, ahogy írja, de a valósághoz hozzátartozik, hogy a felirat nem az emlékmûvön szerepel, hanem a korábbi emlékmû elõtt egy kisméretû sírkövön, amely egy magánszemély emlékét õrzi, és szintén magánszemély állította. Az elhunyt a világháborúban a Waffen SS-ben szolgált, késõbb a háború után itt élt Vörösváron, és sokat tett az itt nyugvó német katonák emlékének ápolásáért. Azon már lehet vitatkozni, kell-e szerepelnie a sírkövön az alakulat megnevezésének. Viszont így az írás olvasójában a szerzõ olyan benyomást alakít ki, mintha szemben a budaörsi központi német katonai temetõvel, itt nálunk dilettáns módon került az emlékhely kialakításra, ahonnan a német vendégek is dühödten menekülnek, olyan borzasztó. Ez nincs így, az emlékhely a tavaly májusi ünnepség óta nem változott, az akkor jelenlévõk népes listáját bárki elolvashatja az újság akkori számában, valamennyi partnertelepülésünk képviseltette magát, a német nagykövetség elsõ titkára, továbbá az orosz, az ukrán, a moldáv nagykövetség képviselõi is jelen voltak és valamennyien méltatták az erõfeszítéseinket, amellyel ezt az emlékhelyet létrehoztuk. De természetesen van még mit tenni, az elesett szovjet katonák nevei egy nagyobb kõtáblára kerültek, és az egyes katonák sírhelyét kis lapkák jelzik, ez a megoldás az idõ rövidsége miatt született anno, azóta eltelt egy év. Ideje, hogy az eredeti elképzelésnek megfelelõen az elesett orosz katonák egyenként kapjanak kis sírköveket, ennek megvalósításában bizton számíthat az önkormányzat az orosz és az ukrán nagykövetség támogatására, akik ezt a szándékukat már akkor jelezték.
Tehát azt gondolom, mi vörösváriak büszkék lehetünk arra, ami itt megvalósult, és nem kell farkast kiáltani ott, ahol nincs.
Dr. Bíró Benjámin
Válasz dr. Mártai IstvánnakKöszönöm válaszát, melybõl kiderül, hogy a 2003. áprilisi írásomban bemutatott probléma iránt Ön sem közömbös. Kritikai észrevételét, hogy a „mégiscsak megmentett” hajléktalan esete a Vörösvári Újságtól tájidegen, elfogadom, bár a fõvárosban sûrûn fordulnak meg a vörösváriak is, ezért nem lehet érdektelen az, hogy ott mi történik.
Próbálja meg elhinni nekem, hogy a mentõsök, mint mindenki, aki az ÉLET védelmének szolgálatra szegõdik, szívemnek különösen kedvesek, és valóban sok áldozattal járó fáradtságos hivatásuk elõtt tisztelettel fejet hajtok. Továbbá családi körömbõl is akad közeli személy, aki a „mentõs család” tagja. A vörösvári „mentõs napok” némelyikén jelen voltam nézõként, de ettõl még nem tekintem magamat avatott szakembernek. A felajánlott ismeretbõvítés, amit kilátásba helyezett számomra, egészen biztos, hogy javamra válna. Ezért, és hogy Önt is legyen alkalmam személyesen megismerni, szívesen és köszönettel fogadom el ajánlatát egy egyeztetett idõpontban. Remélem, azt fogjuk látni, hogy nem az ellenséget kell egymásban tisztelnünk.
Az általam leírt történet, egy szemtanú, tényeket rögzítõ „írásos fényképe” volt, mely nem kínál megoldást, de még a résztvevõk viselkedését sem kívánta mélyrehatóan értékelni. A „szemtanú-fényképész” épp ezért lehet akár krumplihámozó, vagy agysebész, ha objektív. Nem gondolom reális elvárásnak egy utcai járókelõtõl, hogy mentõorvosi szinten képes legyen diagnosztizálni, egy mozdulatlanul földön fekvõ, hiányosan kommunikáló ember valós állapotát. Ezért van a telefon túlsó végén az ügyeletes mentõ-szolgálatvezetõ (egy családtagom is ilyen munkakört lát el), aki mindent megtesz, hogy a bejelentõtõl annyi, vélhetõen valós információhoz jusson, mely alapján felelõs döntést tud hozni, kit, mikor, milyen felszereltséggel küldjön ki az eset helyszínére. Ezt a döntést nem lehet egy teljesen jó szándékú és a szolgálatvezetõvel maximálisan együttmûködõ bejelentõre visszahárítani. („Minek ide mentõ?”)
Helyszín: Azt gondolom, a hivatkozott írásomból a következõ idézet, megnyugtató pontossággal tisztázza mindenki számára, hogy a leírt esetnek semmilyen pilisvörösvári vonatkozása nincs: „Az Andrássy úton lépkedtem át a zebrán a Bajcsy Zsilinszky úttal párhuzamosan. Átértem a patinás ék alakú sarki házhoz és a kis Földalattihoz vezetõ lépcsõkar kijáratához.” (Budapest, V. kerület)
Más – „mentõzést megjárt” – ismerõseim is elmondták az érem másik oldalát, nem cáfolva az általam leírt eset ily módon lehetséges megtörténtét. Senki nem várja el, hogy a mennyei boldogság sugarait árassza a szolgálatát ellátó mentõs, mikor a saját mocskában fetrengõ (nem a hivatkozott történet szereplõje!), nem együttmûködõ hajléktalannal kénytelen foglalkozni. Ez hivatásának – vitathatatlanul – nem a csúcsélménye, fõleg ha az illetõ „visszatérõ kuncsaft”. Az is belátható, hogy közpénzen „taxiztatni” mentõautóval a kórházba, csavargó embertársainkat, nem legracionálisabb megoldás. Lehet, hogy egy balesetnél emiatt fog késõbb odaérni a mentõ. A – másfelé nézünk, sorsukra hagyva õket – szemlélet felülkerekedése viszont (mellékhatásként) nekünk lelkiismeret-furdalást, nekik fagyhalált okozhat. Erre meg azért nem biztathatunk mindenkit.
Elõttünk egy összetett probléma, amire úgy tûnik nincs jó megoldásunk! Az írásom elsõsorban erre akarta felhívni a figyelmet, amelynek a szándékát, önnek kedves Mártai doktor úr, nagyon sikerült félreérteni. Én errõl a problémáról együtt gondolkodásra szándékoztam meghívni mindenkit, aki ezt az áprilisi írásomat olvasta.
Sem nyíltan, sem burkoltan nem akartam, sem az egész mentõs társadalomra, sem a pilisvörösvári mentõsökre általánosítani a konkrét eset, konkrét szereplõinek személyre szabott viselkedését.
Amennyiben a sérelem, ami ebbõl a félreértett szándékomból keletkezett, azt demonstrálja, hogy ez a történet, ami ismét hangsúlyozom Budapest szívében esett meg, így soha sem fordulhatott volna elõ Vörösváron, akkor azt gondolom erkölcsi károkozásról semmiképpen nincs szó.
Azt sem gondolom, hogy általában minden rendõr, mindig, amikor valóban szükség volna a jelenlétére, a segítségére, a kényelmesebb megoldást választva eliszkol. De akkor, ott, ez úgy látszott…
Azt sem gondolom, hogy lehet (pl. történetem közlése által) alaptalan elõítéleteket kreálni köztiszteletben álló intézmények ellen, ha azokról mindenki másnak elsöprõ mennyiségû, pozitív saját tapasztalata halmozódott fel. Azt sem hiszem, hogy a pozitív gondolkodás elvét az szolgálná legjobban, ha én lépten-nyomon megírnám, mennyire rokonszenvesek nekem úgy általában a pékek, a mozdonyvezetõk, az óvónõk, az ütõs-zenetanárok stb. Pedig így van.
Találkoztam már olyan szolgálatban lévõ rendõrrel, akinek azt mondtam: – Uram, ha minden kollégája olyan lenne, mint ön, az emberek nem értenék a rendõrvicceket! Õ az a rendõr volt, amelyik tisztába volt vele, hogy ezt bóknak kell tekintenie…
Kedves Mártai úr! Az írásom, melyre reflektált, nem is igazán én írtam, hanem maga az élet. Az pedig most éppen ezt az arcát mutatta. Én csak rögzítettem magamnak, melegében, hogy ne kopjon ki az emlékezetembõl, pontos részleteivel. Így olvashatta a Vörösvári Újságban, és sajnálom, hogy az Ön által vezetett intézmény és munkatársai tekintélyének rombolását vélte felfedezni írásomban. Egy másik szemléletû olvasási móddal a közérdek és a mentõsök életszerû problémáinak bemutatását is fölfedezheti.
Csontos Barnabás
Pünkösdi zsörtölõdésekEzt a néhány sort nem azért írom, hogy bárki megsértõdjön miatta. Hanem, hogy elgondolkodjunk, mi lehet ezeknek a kis történeteknek a tanulsága. És hogy találjuk ki, hogyan változtassunk néhány dolgon, ha szükséges.
Az, hogy az Eperjesi utcában évek óta megrendezik a pünkösdi utcabált, nagyszerû ötlet. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy soha föl nem merült még, hogy ne legyen.De. Jó volna, ha jövõre nem „scheise”-zést kellene hallgatni a német vendégektõl, mert hogy porban, árnyékmentes helyen kellett leülniük. Sehol egy napernyõ, sehol egy pontos forgatókönyv, amely alapján egyszerre érkezhettek volna a három irányból érkezõ vendégek – ahogy annak történni kellett volna. Ne hagyjuk kibeszélni magunkat! Még akkor sem, ha mi is felróhatnánk a németeknek, hogy nem tudnak viselkedni. Hogy kidobálják a sörösdobozokat az autóbusz ablakán, hogy pirul miattuk az orcánk. Inkább mutassuk meg, hogy tudunk úgy szervezni, mint õk. Ha nem jobban. (Csak mellesleg jegyzem meg, eseményszervezést még egyetemen is tanítanak. Ide azonban bõven elég volna a józan parasztész, meg a jóindulat.)
Másik dolog, ami nem fér a bögyömbe, az a Tompa Mihály utca elején lévõ pici parkosított háromszögnek az állapota. Ezt a csatornázás utáni aszfaltozásnál alakították ki, és hogy ne a gaz verje fel, mint a körforgalmi részt a város elején (ami mellesleg igen nagy szégyen), néhány utcabéli összedobta rá a pénzt és beültettette bokorral, fával. Mindenki örömére. De sajnos kiderült, hogy a gondozással is csak õk foglalkoznak. Locsoltak, gazoltak, karbantartottak, és közben kapták a megjegyzéseket, hogy „mi van, az önkormányzat fizet titeket ezért?” Nem csoda, hogy elment a kedvük, és már õk is magára hagyták a háromszöget. Amelyet azóta felvert a gaz, gyönyörû látvány, mit ne mondjak. Most már én is fontolgatom, hogy fogom a talicskát, meg a kapát és rendbe teszem a kis kertet. Mert szégyellem, hogy egy egész utca képtelen egy kb. 15 négyzetméteres kertet gondozni. És engem sem fizet meg ezért az önkormányzat.
Ezek után pedig, tartok tõle, hogy a nemtörõdömség miatt csak akkor lesz itt végleg rend, ha az önkormányzat ezt is elvégezteti valamelyik vállalkozóval. Hol van már az az idõ, amikor nagyanyáink még az utcát is felsöpörték, hogy rend legyen?
Várhegyi Ferenc
