Vörösvári Újság Online

A Hõsök napja Pilisvörösváron
Grószné Krupp Erzsébet polgármester ünnepi beszéde

Ünnepelni gyûltünk ma itt össze, és emlékezni. Ünnepelni, ahogy nemzeti, egyházi és magánünnepeinken szokás. Emelkedett hangulatban, lélekben nyitottan, tiszta gondolatokkal, büszke meghatottságban, ünneplõ ruhába öltözötten. Olyanok számunkra az ünnepek, mint az égbolt fényes csillagai. Utat mutatnak a legsötétebb éjszakában is. Fényük tiszta és makulátlan, nem szennyezi be õket a föld sara. Persze vannak hullócsillagok is. Talmi ragyogásúak. Tán fényesen világítottak egykor – hamis idõkben – de most már fényük kihuny. Elenyész.

Ez a mai ünnep nem ilyen. Fényesebben tán még soha sem ragyogott. Hõsöket ünnepelünk ma, a Hõsök napján, és emlékezünk.

Emlékezünk, tisztelettel és megrendült szívvel, komolyan, mert majd' minden nemzeti ünnepünk egyben a tragédiák fekete leplét is magára ölti. Vérrel, hõsi vérrel íródott szinte közülük mindenik. Vesztett csaták, véres bukások, levert forradalmak, eltiport szabadságháborúk…

Hõsvértõl pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetõje, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.

– írja, zokogja Kisfaludy Károly klasszikus görög verseléssel Mohács címû epigrammájában, az egykori sírversek mûfajában. Csak magyar költõ tud ilyen fájdalmasan és önmarcangolóan emlékezni a nemzeti tragédiákra. Vér, vér és vér, drága magyar vér folyik, patakzik át a magyar történelem balsorsos, balszerencsés évszázadain.

De minden csepp kiontott magyar vér, mint egy-egy szeg köt egyre szilárdabban, felbonthatatlan kapocsként ehhez a földhöz.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

Vannak nemzetek, melyeknek nem kellett annyi áldozatot hozniuk történetük során azért, hogy országukat megõrizhessék és felvirágoztathassák. Ahol nem kellett öntöznie a haza földjének minden négyzetcentiméterét a hõsök drága vérének. Nem kellett olyan hõsi akarattal és áldozatvállalással, szent elszánások, bukások, megtorlások és újjászületések huzatos történelmi évszázadaiban tíz körömmel kikaparni a mindennapokból a szabadságot, minden nemzet legféltettebb kincsét. A mi országunk nem ilyen. Nem operettország. Nem Eldorádó. De a shakespeare-i mélységû drámák országa. Árpád népe a huzatos Kárpát-medencében épített hazát, hódító seregek felvonulási útvonalán, gátlástalan hatalmak zsákmánymezején, õrült diktátorok játszóterén. Ott, ahol az élet dráma, a küzdelem és a túlélés mûvészete kötelezõ tantárgy volt.

Minden nemzetnél jobban kellettek tehát nekünk a hõsök, akik életüket áldozták értünk, hitünkért, hazánkért. Hogy megmaradhassunk, hogy emelt fõvel élhessünk, s ne essen szét oldott kéveként nemzetünk. Köszönet ezért a hõsöknek, övezze õket el nem múló tisztelet, tartsa meg õket örök emlékezés!

Május utolsó vasárnapját már a húszas években a Hõsök napjának nevezte el a magyar országgyûlés.

A nap eredete az 1917. évi VII. törvényre vezethetõ vissza. Ebben mondták ki elõször, hogy „nemzetünk hõsi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelõ módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni”. Az 1924. évi XIV. tv. szabályozta a hõsök emlékünnepének megrendezését. 1942-ben a hazáért életüket áldozó hõsök megünneplését kiterjesztették az 1938 után elesettekre is. A rendszerváltás után a történelmi igazságtevés része, hogy a budapesti Ludovika épülete elõtt újból felállították a hõsök emlékmûvét, és ismét fejet hajtanak a világháborúk hõsi halottainak, katona- és polgári áldozatainak emléke elõtt.

Az Országgyûlés 2001-ben hozott határozata szerint május utolsó vasárnapján emlékezünk meg mindazokról, akik a haza és a magyar szabadság védelmében áldozták életüket a történelem folyamán.

Az elmúlt évben, a Hõsök napján avatták fel ezen a téren a II. világháború áldozatainak emlékmûvét. Ezzel együtt lett teljes az emlékezés és a kegyelet, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az I. és a II. világháború, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc hõseit illeti.

De mindazon hõsöket is illeti a tisztelet és emlékezés, akik valaha életüket áldozták a honért: igazi héroszokat, lánglelkû forradalmárokat, fegyelmezett katonákat és egyszerû kisembereket is, akiket a történelem felhajtóereje emelt a magasba, hogy hõsként cselekedjenek.

Bárkibõl lehet hõs. Bárki igaz emberbõl.
Csak dönteni kell a megfelelõ pillanatban: fontosabb-e egyszeri és megismételhetetlen egyéni életünk, mint hazánk fennmaradása.

Sokan, nagyon sokan döntöttek úgy, hogy számukra ez utóbbi a fontosabb. Bátor, igaz emberek, hõsök története a magyar történelem.

Tanulhatunk s tanulnunk is kell belõle a mai napon is, a Hõsök dicsõ napján.

Két nagy magyar költõ sorait idéztem már az elébb rég elmúlt századokból. Engedtessék meg végül, hogy a XX. századból is megidézzek egy költõt, a XX. századból, amely a magyar történelem legtragikusabb századának bizonyult, a nemzet létét veszélyeztetõ, csonkolásos halállal riasztó, ordas eszmékkel fertõzött századnak, amely túl sok hõst, túl sok áldozatot követelt a nemzettõl.

Gyóni Gézának, a méltatlanul elfeledett, tragikus sorsú költõnek – aki az I. világháborúban, egy orosz hadifogolytáborban lelte halálát – egyik utolsó versét szeretném felolvasni:

A béke jön, – már mehetek.
Bajtársak, Isten veletek.
Felhõlovam nyergelve áll -
Ne féljetek, ne szóljatok,
Ott leszek én a kapunál.

Hol fenyves-árnyas zuhatag
Medrében annyi vér szakadt:
Kárpát kemény szikláinál,
Tarajos, íves hegy gerincén
Felhõlovam büszkén megáll.

Ki megáldottam mentüket,
Bajtársak, kell hogy ott legyek
S köszöntsem, ha behajtanak
Az õs Kapun, a szent Kapun
A diadalmas hadakat.

Kárpát véres lejtõirõl
A napsütött dombokra föl
Már menjenek, már menjenek,
Kik oly soká látták sötétnek
A véghetetlen, kék eget.

Mely annyi holt testet takar:
Legyen végsõ e diadal.
S a vérrel vont határokon
Békés népekkel jó rokon
S boldog legyen már a magyar!

Vérnek ágyából mely kikél,
Áldott legyen már a kenyér,
És annyi mártír-sír felett
Süssön fel édes, szent napod
Munka, Békesség, Szeretet!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A polgármester asszony beszéde elhangzott május 31-én a Hõsök terén a Hõsök napja alkalmából rendezett városi ünnepségen. Az ünnepséget levezette Sax László, a Német Nemzetiségi Kisebbségi Önkormányzat elnöke, közremûködött a Német Nemzetiségi Vegyes Kórus és Cziffra György Zeneiskola Ifjúsági Zenekara. (Fotó: Sax Ibolya)