 |
Fehér Rózsa
A nácizmus és a németek
Csodálom a németeket: milyen kíméletlen és következetes õszinteséggel néznek szembe történelmükkel, s próbálják onnan kiûzni a démonokat, a sötét szellemeket, amelyek egy rövid, ám annál szégyenteljesebb korszakra elhomályosíthatták olyan szellemóriásaikat is, mint Beethoven, Goethe vagy Schiller.
A német nép, amely Európa egyik leggazdagabb, legragyogóbb kultúráját hozta létre történetének évszázadai alatt, a XX. században egy évtizedre a sötétség birodalmának rabjává vált. Valóra váltak Gottfried Kellernek, a XIX. században élt német polgári realista írónak profetikus szavai:
Szárba szökkent a torz vetés,
Az ország más, mint régen.
Az aljasság fennen röhög,
A nép sorsa szégyen.
Most már az is valóra vált,
Mit egykor csak hazudtak:
A jók sorsa az eltûnés,
Uralkodnak a rosszak.
Ha megtörik majd, mint a jég
E vész, e baj, ez átok,
Undok dögvészre gondolunk
Emlékezvén reátok.
S ha majd vidám gyermeksereg
Tüzet lobbant a réten,
Elég a szalmabáb, a múlt,
S a nép él, kinn a fényben!A németség számára óriási sokkot jelentett a hitleri téboly tombolása, amely a második világháború véres tragédiájához vezetett. Az utódok közül sokan nem érthetik, hogy egy nagy múltú nép hogyan veszíthette el ilyen mértékben józan ítélõképességét és szabad akaratát. Hogyan hajthatta egy ördögi elme az egész országot, majd szinte egész Európát zsarnoki uralma alá.
A németek nem kerülik meg ezeket a kérdéseket, s bármennyire is fájdalmas lehet a számukra, igyekeznek feltárni múltjuk e sötét korszakának legapróbb részleteit is.
S vannak még e korszakban is fényesen világító drágakövek. Ilyen a Fehér Rózsa ellenállási mozgalom, amelynek tagjait 1943-ban végezték ki a nácik Münchenben. Hans Scholl, Sophie Scholl, Christoph Propst, Willi Graf, Alexander Schmorell huszonéves egyetemisták voltak, akik professzorukkal, Kurt Huberrel együtt felemelték szavukat a zsarnokság és a terror ellen. Életüket kockáztatva röpcédulákat nyomtattak és Németország nagyobb városaiban terjesztették azokat.
Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb, mint hogy ellenállás nélkül eltûrje egy felelõtlen, sötét hajlamokkal terhelt uralkodó klikk ,,kormányzását”. Avagy nem kell-e ma minden becsületes németnek szégyenkeznie kormánya miatt? Sejti-e már egyáltalán közülünk valaki annak a gyalázatnak a méreteit, amely ránk és gyermekeink fejére zúdul, amikor lehullik majd szemünkrõl a fátyol, és minden emberi elképzelést felülmúló szörnyûségek napvilágra kerülnek? Ha a német nép már a legbensõbb lényegéig annyira megromlott és lezüllött, hogy könynyelmûen ráhagyatkozik a történelemnek egy igen kétes törvényszerûségére, és nyugodtan feladja legnagyobb értékét, amit ember egyáltalán magáénak vallhat, és amely õt minden más teremtménynek fölébe helyezi, nevezetesen a szabad akaratot, s föláldozza az emberi szabadságot egy ujját sem mozdítva, hogy beleavatkozzék a történelem folyásába, és azt a saját, ésszerû elgondolásainak alárendelje –, ha a németek egyéniségüknek még a maradékából is megfosztva egy szellemtelen, gyáva tömeggé sülylyedtek, akkor, igen, akkor megérdemlik a pusztulást – olvasható legelsõ röpcédulájuk bevezetõ soraiban, s hasonló szellemben, a humánum, a józan ész, az egyetemes emberi értékek nevében lázítanak minden írásukban a rabság és az irracionalizmus ellen.
Negyedik röplapjukon így írnak Hitlerrõl:
Minden egyes szó, amely Hitler szájából jön, hazugság. Ha békét mond, a háborút érti rajta; ha szemforgató módon a Mindenható nevét ejti ki, akkor a gonoszok hatalmára gondol, a bukott angyalra, a sátánra. Szája a poklok kénköves bûzét leheli. Uralmát egy pillanatra sem szabad elfogadni. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocializmussal szemben a harcot racionális eszközökkel kell folytatni, aki azonban még ma is kételkedik ezeknek a démoni hatalmaknak a létezésében, az távolról sem fogja föl ennek a küzdelemnek a metafizikai hátterét. Mert a konkrét, érzékelhetõ valóság mögött és minden tárgyilagos, ésszerû megfontolás mögött ott áll az irracionális, vagyis a párbaj a démonnal, az Antikrisztus elõfutárával. A démon mindenütt és minden idõben a sötétben leselkedve vár arra az órára, amikor az ember elgyengül, és az Istentõl a szabad életre rendelt állapotát önként feladja, amikor enged a gonosz ösztönzésének, és elszakad a magasabb eszmék hatalmától. És miután ezen az úton a saját elhatározásából megtette az elsõ lépést, a gonosz már sürgetõ gyorsasággal kergeti mindig tovább a második és a harmadik lépésre.Megdöbbentõ szavak ezek, s élesen hasítanak a félelem és a hazugság szövetébe.
A Fehér Rózsa egyetemistái – mind ragyogó elméjû, mûvelt fiatalember – röpcéduláikat mindig egy örök érvényû irodalmi idézettel fejezik be. A III. röpcédulát Arisztotelész szavai zárják (a Politika címû mûvébõl): ... a zsarnokság lényegéhez tartozik, hogy ne maradjon elõtte semmi titokban, amit az alattvalók beszélnek vagy tesznek. Éppen ezért besúgókkal figyelteti õket,... továbbá a zsarnoknak érdeke, hogy az alattvalókat egymással összeveszítse és egymás ellen bujtogassa: barátot a barát ellen, a népet a vezetõk ellen, és a vezetõket ismét egymás ellen. A zsarnok módszerei közé tartozik még az is, hogy az alattvalókat szegénnyé teszi. Részben azért, hogy a zsarnok a saját hatalmának megvédésére fordíthassa az ebbõl származó javakat, részben pedig, hogy amíg az emberek a mindennapi kenyér keresésével vannak megállás nélkül elfoglalva, ne jusson idejük arra, hogy ellenállási mozgalmakat szervezzenek.Tragikus és mégis felemelõ, ahogy Inge Scholl mártírhalált halt testvéreinek és barátainak történetét megírja „A Fehér Rózsa” címû könyvében. A megdöbbentõ írás 1953-ban jelent meg elõször Hamburgban. A magyar fordítás csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. S hogy miért csak ekkor, arról a következõt tudhatjuk meg Hetényi Varga Károly fordító utószavából: „…a legkiválóbb gondolkodók, írók, mûvészek, tudósok döntõ többsége szembekerült Hitlerrel. … a kiemelkedõ gondolkodóknak többsége ma is ugyanúgy szembe kell álljon a másik, az épp olyan emberellenes diktatúrával: a bolsevizmussal.”
Nos, a nácizmus és a bolsevizmus közötti párhuzam túl egyértelmû volt ahhoz, hogy ez a könyv a Kádár-rendszerben megjelenhessen.
(Inge Scholl: A Fehér Rózsa. Pro Domo, Pécs, 1998. A könyv szövege Interneten is elérhetõ és letölthetõ a http://www.communio.hu/ppek/k169.htm weboldalon.)
A fentiekkel kapcsolatban három személyes élményemet szeretném, idõrendben, elmondani.
A kilencvenes évek elején Pilisszentivánon tanítottam, s jó barátságba kerültem az iskola német vendégtanárával, Lambert Rüdigerrel. Az õsi császárvárosból, Aachenbõl származó és Ausztriában élõ tanárembernek egyszer megmutattam Radnóti „Bori notesz”-ét. Elmagyaráztam, hogy annak eredetije egy tömegsírból, a meggyilkolt költõ zsebébõl került elõ. S persze elmondtam azt is, hogy a költõ zsidó volt. Zavartan és egyre nagyobb felháborodással forgatta kezei közt a vékony füzetecskét, s láttam szemében azt a mérhetetlen bánatot és kétségbeesést, ami a háború utáni nemzedék lelkébe mélyen belegyökeredzett. Gyorsan másra tereltem a szót azután…
A másik élményem magához A Fehér Rózsához fûzõdik. Inge Scholl írásából Lillian Garrett-Groeg írt színdarabot. Ezt a megrázó darabot láthattuk a márciusi német színjátszófesztivál nyitóelõadásán a gimnáziumban. (Kár, hogy csak nagyon kevesen jöttek el a városból.) Az egyórás elõadást tökéletes szövegtudással és átéléssel adták elõ a gimnázium német színjátszó körének tagjai. Számomra döbbenetes volt, hogy azok a gyerekek, akiket még el kellett az elõzõ napokban marasztalnom egy gyerekes tréfa miatt vagy mert nem egészen szalonképes kifejezéseket használtak a könyvtárban, ezen az elõadáson teljesen hitelesen alakították a kivégzésre váró fiatal müncheni egyetemistákat vagy az önmagával meghasonló gestapo-tisztet. Aki ezt a csodát és katarzist a számunkra létrehozta: Vanessa Fecht, a gimnázium német vendégtanára. Választhatott volna más témát, könnyedebb darabot, akár bohózatot is az általa elõször rendezett színjátéknak, de nem: õ ezt választotta, tudta, érezte, hogy ezt kell választania: a múlttal való tudatos szembenézést, a tanulságok levonását, a jó és a rossz pontos megfogalmazását. (A darabot május végén Ulmban, a Scholl testvérek szülõvárosában mutatják be a vörösvári gimnazisták.)
Végül a legutóbbi élményemrõl: április 12-én az EU-népszavazásra Vörösvárra érkezett vendégekkel – így a gröbenzelli küldöttség tagjaival is – meglátogattunk két temetõt. Az egyik a budaörsi német-magyar katonai temetõ volt. A gyönyörû környezetben, gondos tervezéssel létrehozott sírkertben sokáig sétálgattak a német vendégek, megtekintették a központi épületben berendezett kiállítást is, elolvasták a feliratokat („Das Friede ist das Meisterwerk der Vernunft.” – A béke az értelem mestermûve. Immanuel Kant.), majd gondolataikba mélyedve, szomorúan, mégis megelégedéssel foglalták el helyüket az autóbuszban.
Estefelé a vörösvári temetõbe is betértünk, ahol velük együtt megtekintettük a német katonasírokat. Vendégeink egyszerre csak dühösen gesztikulálni kezdtek és megemelték a hangjukat. Vajon mi kelthette fel a haragjukat egy temetõben, ahol a csendes emlékezésnek van csak ideje? Mindnyájan odagyûltünk köréjük, s megláttuk azt, ami tán eddig nekünk fel sem tûnt: az egyik kis kövecskén ott aranylott a felirat: WAFFEN SS.
– Ilyen Németországban nincsen, ezt nem szabad! Ilyen feliratot nem szabad elhelyezni egy emlékmûvön! – mondogatta idegesen Walter Strauch polgármesterhelyettes. Rudi Ulrich jegyzõ pedig felháborodottan sietett ki a temetõbõl, otthagyva minket.
A németek leszámoltak a nácizmussal, Hitlerrel, az SS-szel. Nevén nevezték az ördögöt és visszaûzték a pokolba. És nem szeretik, ha mások folyton visszaemlegetik õt.
Fogarasy Attila
