 |
Gyermeki örömmel, a napi munka után felszabadultan, ujjongó izmokkal kerékpározom hátra a Kápolna utcában az erdõ és kedvenc hegyeim felé. Már azon meditálok, melyik erdei utat válasszam, hol, melyik tisztáson álljak meg, s vajon látok-e majd a vadföldeken muflonokat, õzeket, dámvadakat. A délutáni nap pont a szemembe süt, hunyorognom kell, lassítok hát, nehogy véletlenül elüssek valakit. És nini, a sorompón túl tényleg ugrál néhány gyerek a forgalmas utcán. Labdáznak. A forgalom ritkás szüneteiben önfeledten – de azért oda-odafigyelve a közeledõ autókra – rúgják a labdát és a port, s ha arra hajt valaki, hát félreállnak. Milyen régóta nem láttam ilyet már. Tényleg, milyen régóta is?… Mélyrõl jövõ nosztalgia fog el egy pillanat alatt, s az elveszett idõ dörömböl szívemen. Úgy, ahogy Kosztolányi megírta azt gyönyörûen egykor:
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.Igen, a gyerekkor. 35-40 évvel ezelõtt ugyanígy játszottunk a Kápolna utca poros platóján, csak akkor a forgalom tizedannyi volt, mint ma. És ha nagy néha arra tévedt egy-egy autó vagy lovas kocsi, mi dühösen álltunk félre: mit akar ez itt, nem látja, hogy játszunk éppen? Az összes ház összes gyerekei kint voltak délutánonként az utcán. Fociztunk, lábteniszeztünk, tollasoztunk, bújócskáztunk vagy csak úgy lófráltunk. Száz méterenként volt egy-egy kölyökbanda. Mi uraltuk az utcát.
Ma már az utca teljesen az autósoké. Kinek is van kedve lábtengózni itt? A gyerekek bent görnyednek a számítógépek elõtt egy virtuális utcában kergetve a virtuális rongylabdákat.
Vajon boldogok-e a mai gyerekek? Gyermeknap közeledvén fel-fel teszi magában óhatatlanul az ember ezt a kérdést. Azok kell hogy legyenek! A gyermek úgy szívja magába a boldogságot, az örömet, a reményt, mint az elsõ tavaszi napsugarat a nyíló virágok. Ki gyermekkorában nem gyûjt magába elég szeretetet és fényt, boldogtalan, hideg fejû felnõtt lesz abból.
Gyermeknek lenni a legszebb mesterség. Kiszínezni a világot, lelket lehelni a kövekbe, fákba, bohókás szereplõkkel népesíteni be az elhagyott, koszlott udvart, kidõlt-bedõlt fészert, nevet adni minden bogárnak, fûszálnak, szivárványt képzelni a garázs szürke falára, csodát várni a nap minden órájában.
Nekünk is elég volt két girbegurba almafa a kertünkben, hogy sudár árbocoknak képzeljük õket, egy rossz pokrócot vitorlának, s magunkat hajósoknak, tengert átszelõ nagy igyekezetben. Igen, a nyílt óceán, a nagy kékség, fönt felhõk, sirályok, közte meg a mi gyors mozgású, fürge hajónk… Állj meg, Fecó, az már a tenger! Hülye vagy? Beleestél a vízbe…
A gyermekkorban az az egyetlen rossz, hogy nem tart örökké. Felnõttként eltemetjük magunkban a gyermeki világot, s kivágjuk a kertben a girbegurba két almafát, minek az, ha már gyümölcsöt nem adnak, s különben is garázs épül a helyükbe… Okosak, mûveltek, fontolgatók, hidegen számítók leszünk. Élünk. Küszködünk. Kalkulálunk. Fizetés, adó, pótlék, számla, hitel, kamat, részlet, lízing, nyereség, segély, pénz, pénz és megint csak pénz...
Igaz is, mennyi pénzt adjak a kölyköknek gyermeknapra? Elég fejenként ötezer, vagy mégis legyen inkább tíz?
Fecó, te mennyit szoktál adni nekik?...F. A.
Képes krónika
