 |
Akikre büszkék vagyunk
2002. Pilisvörösvárért emlékérmese: Rajkai Sára
Önéletrajz – másként
1945. február 11-én születtem – azon a napon, amikor Budapest XI. kerülete felszabadult? megszállták a szovjet katonák? – a Móricz Zsigmond körtér 15. viceházmesteri lakásában. Így maradt meg édesanyám arany karórája, az élete nehezebben, mert egy szülés utáni utóvérzés alatt nem volt orvos, aki hajlandó lett volna a bombázások alatt az utcára menni, de boldogult szomszéd bácsink elindult, és erõnek erejével elráncigált egy zsidó orvost, aki édesanyámat megmentette. Ez idõ tájt édesapám az Aréna úti laktanyában katonáskodott, és a ház lakóinak elmesélésébõl tudom, hogy onnan gurítottak a háznak idõnként hordóban ivóvizet. Apám akkor látott elõször, amikor a Lágymányosi hídon úgy szökött át, hogy egy babakocsit toló asszony kezébõl kikapta a kocsit, mintha közös lenne a gyerek, átsétáltak. Utóbb derült ki, hogy a kocsiban pálinka volt. De megúszták.
A Mókus Óvodába jártam, ezt akkor apácák mûködtették a Ménesi úton, ahol hittanon kívül németül is tanítottak. 1951-ben a rendet feloszlatták, így Lujza nõvér a késõbbiekben a lakáson tanított tovább a fentiekre a húgommal együtt. Ezalatt – lévén jó tanuló – minden reggel az iskolában a zászlófelvonáson elénekeltük, hogy „Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia”. Hogyan tudta egy gyerek ezt értelmezni, nem tudom, mindenesetre hallgattam. Az elsõáldozási tanfolyamokra a Lékay térre jártam, hiszen pedagógus édesanyám nem engedhette meg magának, hogy az állásából kirúgják (ez más körzet volt).
Sportoltam: úsztam, korcsolyáztam, kézilabdáztam, és boldog gyermek voltam.
1956 élményei: a lakásunk ablakai a Körtérre nyíltak. A szüleim, a keddi operabérlet tulajdonosai felébresztettek éjjel az operából hazajõve, hogy forradalom van, építik a barikádokat (akkoriban csak a francia forradalomról hallottam ilyet, de az ablakon kinézve, bizony igaz volt!). Érdekes, abban az idõben amikor nem volt mosógép, mélyhûtõ, a parkettát nem felmostuk, hanem vikszeltük, mindenkinek volt ideje mindenre – színház, opera, minden szombaton baráti összejövetel (igaz „piknik alapon”), a családra, egymásra, kultúrára is. Ma mi van?Na a forradalom? ellenforradalom? élményei. Éppen október elején kaptam valaki segítségével egy csehszlovák Pionír cipõt, így átvészeltem az õszt, a telet. Az ablakból azt láttam, hogy a szovjet tankok a téren összegyûlt tömeget (Beloiannisz gyár, Gamma gyár sztrájkoló dolgozói) lövik. Köszönhetõen a régi építkezéseknek néhány napig az elõszobában laktunk (80 cm-es fal), majd 7 napot a pincében töltöttünk. A farakás tetején – hiszen fával fûtöttünk a cserépkályhában, hetente kétszer zsákban cipelve a fát az emeletre – néhány matracon elvoltunk. Sohasem szerettem a lekvárt, ekkor viszont csak ez volt. WC-re a lövöldözések szünetében valamelyik földszinti lakásba kéretõztünk be. Édesanyám tiltakozása ellenére, apám felvitt az emeleti lakásunkba, és megnéztük a leeresztett redõny résein át, hogyan égnek a szemközti házak. Akkor már a lakásban nem is voltak közfalak.
Az ablaküvegeket késõbb magunk begitteltük, a falakat felhúztuk, az élet ment tovább.
(A Köztársaság téren, Rákóczi úton látott eseményeket talán nem említeném. Nem gyereknek való dolgok voltak.)
Utána méla csend.Nem értettem, miért kell nekem messze utaznom egy „ jó gimnáziumba”, most már értem. Akkoriban nem volt koedukáció, a tanulás volt a legfontosabb mindnyájunknak, akkor még az volt a természetes, hogy az ember tanul, hogy elõbbre jusson. Biztos, hogy jól is volt ez így. Mindenesetre az érettségi után 36 tanuló közül, aki egyetemre jelentkezett, mindet felvették, a mûszaki és humán területre is. Olyanok voltak a pedagógusok, talán a tanulók is?
Vagy a rendszer volt változóban? Ez volt az elsõ év, amikor nem számított a származás (mint mínusz pont), csak a teljesítmény. Így az egyetemre számos pannonhalmi, esztergomi diákot vettek fel, ma, lehet mondani, ez az évfolyam képezi a jelen orvostársadalom csúcsát. Soha nem tudtam magolni, az egyetem elsõ évei maga volt számomra a büntetés, akkor kezdtem élvezni, érteni, amikor összefüggések, klinikai tárgyak jöttek, addig maga volt a kínszenvedés. Érdekes módon mindenki olyan szakra ment, olyat választott magának, ami az énje volt, és ezt meg is tudta valósítani. Csupa „nagy ember” lett a szûk csoportomból rektor, kandidátusok, tudományos doktorok, osztályvezetõ fõorvosok. Ám a 30 éves csoporttalálkozón 1999-ben éppen úgy éreztük magunkat, mint régen, fiatalon, kezdõként, de már elveszítve az egészségügybe, az orvoslásba vetett hitünket (függetlenül a szakmánktól, tudományos fokozatoktól). Na, én nem lettem „nagy ember”, én csak tettem a dolgomat, ahogyan tudtam.János Kórház! Minden, amit az ember magába szívhat: tapasztalatot, tudást, biztonságot és egy olyan orvosi-emberi szemléletet, amit csak egy olyan fõnöktõl, társaktól tanulhat az ember, aki a csõlakó miatt is magától bejött éjszaka, mert eszébe jutott valami, amivel a szerencsétlen beteg sorsát javíthatná. Nem számított a havi 12-15 ügyelet, a késõ estig tartó osztályos munka, élvezet volt minden pillanat, amit holtfáradtan is végeztünk, csináltunk. Az osztályvezetõ fõorvos hirtelen halála új helyzetet teremtett, átmeneti idõszak, harcok a hatalomért – távolról éltem át, mert szülési szabadságon voltam.
Amikor visszamentem dolgozni, más világ várt, csaknem 2 évig dolgoztam az új fõnökkel, és még mindig nem tudhattam meg az otthoni telefonszámát (nehogy, akár a protokoll betegével kapcsolatban is felhívjuk, ha probléma van). Hamarosan éreztette, hogy többünknek mennie kell, aki ért a jelekbõl, ezt meg is értette. Többen külföldre mentek (Németország, Algéria stb.), én úgy gondoltam az óvodás korú gyerekemmel, hogy bármit elvállalok, akár üzemorvosi munkát is, de „elvtelenül beállni a sorba” nem tudok.
A Budai Járás akkori fõorvosa ajánlotta nekem az újonnan alakuló pilisvörösvári rendelõt – szó szerint így: nem mégy te sehova üzemorvosnak, itt van a Pilisvörösvár, meg kell szervezni, ki kell alakítani, ez a te szakmád, meglátod, jó lesz Akkor én azt kértem, hogy legalább egy térképet kapjak a válaszom elõtt, hol is van az a Vörösvár.
Megtaláltam az otthoni térképen, 1980 novemberében megnéztem, 1981. márciustól májusig berendeztem, és lettem csaknem 21 éven át a község, nagyközség, város sebészorvosa.
Rajkai Sára
Rajkai Sára
1945. február 11-én született Budapesten. Édesapja köztisztviselõ közgazdász, édesanyja pedagógus. Férje épületgépész, fia informatikus, rendszergazda.
Budapesten a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tett érettségi vizsgát, majd orvosi diplomáját 1969-ben a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Tanszékén szerezte.
Elsõ munkahelye 1969. 01-tõl 1981. 02. 28-ig a Fõvárosi János Kórház volt. Itt szerzett 1974. márciusában sebészeti szakorvosi képesítést. Az osztály fõ profilja a hasi sebészeten kívül a baleseti ellátás, plasztikai sebészet, kézsebészet és érsebészet volt. Ezeket a tapasztalatokat használta fel pilisvörösvári munkahelyén. Szülési szabadságát követõen a Budai Járás akkori fõorvosa ajánlotta neki az újonnan alakuló pilisvörösvári rendelõt, azzal az indokkal, hogy annak tevékenységét meg kell szervezni, ki kell alakítani.
1981. március 1-jétõl 1999. december 4-ig a Szakorvosi Rendelõintézetben dolgozott mint közalkalmazott sebész szakorvos. 2000 februárjában nyugállományba vonult, közalkalmazotti jogviszonyát megszüntette, de mint vállalkozó szakorvos tovább dolgozott 2001. december 31-ig.
A város és Pilisvörösvár vonzáskörzetében lakók hamar megszerették, kivívta megbecsülésüket. Kollégái elismerték szakmai munkáját, átlagon felüli tudását.
A Szakorvosi Rendelõintézet életét figyelemmel kísérte, ötleteivel, tanácsaival a jobbításra törekedett, a betegek érdekét tartotta szem elõtt. Bár nem volt pilisvörösvári lakos, aktívan részt vett a település életében. Jelentõs szervezõ feladatokat vállalt az erdélyi kapcsolat kiépítésében, több alkalommal a külföldi utakon képviselte a Rendelõintézetet.
21 éven át szolgálta a községet, nagyközséget, majd a várost. Vörösvári pályafutását a megbízhatóság, pontosság, magas szaktudás, önzetlenség, segíteni akarás jellemezte. Hamar belopta magát a segítségre szoruló vörösváriak szívébe.
