
Háború
van most a nagy világban – szakadnak ki belõlem
önkéntelenül Vörösmarty szavai, amint leülök
a számítógép elé. Pedig nem errõl
akartam írni: hajdanvolt márciusokról, a dicsõséges
48-asról, tavaszról, virágzásról,
a tél elmúltáról, szabadságról,
szerelemrõl, s az ujjongó reményrõl, mely
eltölti ilyenkor tavasszal egész lényünket.
De most mégsem tudok másra gondolni. Az Európai
Unió, a népszavazás is elhalványul gondolataimban.
2500 kilométerre innen hullanak a bombák, s mégis
mintha idehallanám hangjukat.
Jaj, istenem, nem akarom, hogy háború legyen!
– mondta, könyörögte néhány napja
81 éves anyám, aki igazán tudja, mi a háború.
Országokon át, bombázók zajában,
remény és kétség közt hánykódva
menekült egykoron, még karon ülõ bátyámmal
a végképp elcsigázott háborús Európában.
Régi történet... S a félelem is a régi...
Anyám halk szavát, úgy látszik, nem hallották
meg az égiek...
Néhány napra rá megcsikordultak a háború
gyilkológépei, s a tudósítások már
egyenesen a frontról jönnek. Intelligens bombák hullanak,
s küldik intelligensen a pokolba, akit a bunkerek mélyén,
kaszárnyák homályában, paloták tágas
terein vagy a lövészárkok szûk vackán
eltalálnak. – Kérlek szépen – mondja
ilyenkor egy intelligens bomba áldozatának ,– hagyd
el földi porhüvelyedet, s merülj a nemlétbe.
S ilyenkor az intelligens bomba még intelligensebb
áldozata, felkenõdik a falra alig hallhatóan mormolva
egy bizonyos Shakespeare úr szavait: A többi néma
csend!
Háború van most a nagy világban –
de háború bennem is. Épeszûnek gondolom magam,
tehát nem akarhatok háborút. Nem akarhatom, hogy
a pusztítás szelleme ragadjon el minden józan gondolatot.
De nem akarhatom azt sem, hogy véreskezû zsarnokok, õrült
diktátorok uralkodjanak bárhol is a világban, akik
még saját népüket is kardélre hányják,
ha szeszélyük vagy érdekük úgy diktálja...
Mit gondoljak? Mi tévõ legyek? Hogyan foglaljak
állást? Kinek higgyek? Nem tudom. Csak vívódom
két nap óta. Mióta a gyilkolás megkezdõdött...
1916 márciusában, néhány nappal
Húsvét elõtt Babits Mihály megírta
a magyar irodalom leghíresebb háborúellenes versét.
Az õ békefohásza adjon nekünk most is erõt
és hitet szembenézni az emberiség egyre kiáltóbb
problémáival, s legyõzni a háború
és minden diktátorok ártó démonait:
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bûnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Fogarasy Attila
Képes krónika
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail
Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail