Vörösvári Újság Online

Nagyon örülök, hogy Guth Richárd cikket írt a Sonntagsblatt 2003/5-ik számában. Hiszen a jelenleg Düsseldorfban élõ szerzõ, a Vörösvári Újságban megjelent írásokkal vitatkozik. (A Sonntagsblatt Magyarországon és Németországban megjelenõ, német nyelvû újság, amely a Jakob Bleyer Gemeinschaft e.V kiadásában jelenik meg.) Pontosabban olyan, ezekbõl leszûrhetõ jelenségekkel, amelyek szerinte károsak. Ez azt jelenti, hogy Németországban is figyelnek ránk. Itt a ragyogó alkalom tehát, hogy szót váltsunk azokról a közérdekû dolgokról, amelyeket Guth Richárd bírál. Nyilván ezek a sorok is felkeltik majd a Sonntagsblatt olvasóinak figyelmét. És reményeink szerint a vörösvári olvasókét is, hiszen rólunk van szó.

A Vörösvári Újság ez évi szeptemberi számában két cikk foglalkozik a 300 évvel ezelõtt lezajlott Rákóczi-szabadságharccal. Krizsán Pálé átfogó, a szabadságharc történetét bemutató írás. Fogarasy Attila cikke a vörösvári svábok és a kurucok közötti összecsapások leírásával, árnyalja a fejedelemrõl kialakított általános képet. Guth Richárd ezeknek a kapcsán teszi fel a kérdést, helyes-e, hogy a magyarországi németeknek, köztük a vörösváriaknak szenvedést hozó kurucok fejedelmét, „dicsõítik” a Vásár téri Német Nemzetiségi Általános Iskolában?

Jómagam ugyanebben a számban arról írtam, hogy õsztõl ugyanitt, szakköri képzés keretében rovásírást tanulhatnak az érdeklõdõ diákok. Guth Richárd véleménye szerint ennek nincs helye egy német nemzetiségi iskolában. Végül pedig, figyelemre méltónak és felháborítónak tartja, hogy Vörösváron a Polgármesteri Hivatal a „köztudottan németzabáló” Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét viselõ téren áll.

Nos, kezdjük a végén. Egyetértek Fogarasy Attilával, aki azt írja, hogy a történelem sokkal bonyolultabb, mint ahogyan az leegyszerûsítve, a tankönyvekben áll. Én például jelenlegi ismereteim alapján nem tudom eldönteni (lehet, hogy hiba), hogy az egyébként sváb Bajcsy-Zsilinszky Endre (mi már ezen a magyarosított néven ismerjük) milyen ember, milyen politikus volt. Valóban „németzabáló” volt-e. Azt viszont a „Magyarország a második világháborúban” címû lexikonra támaszkodva tudom, hogy Bajcsy-Zsilinszky Lipcsében és Heidelbergben végezte jogi tanulmányait. Az 1990-es évek elején, tehát már a rendszerváltás után megjelent „Ki kicsoda a történelemben?” címû könyvbõl az derül ki, hogy Bajcsy-Zsilinszky „már az 1930-as években szembeszáll a német veszéllyel”, „támadja a magyar kormány németbarát politikáját” és „a polgári politikusok közül egyedül vállalja az fegyveres ellenállást”. 1944 karácsonyán a nyilasok végezték ki. Sem a kommunistákkal, sem a fasiszta Németországgal nem vállalt közösséget. Mindezt könnyû elfogadnunk. Ha viszont kijelentéseiben a magyarországi németekre is gondolt, ahogyan azt a Sonntagsblatt egy másik cikkében véli, akkor én sem örülök. De mi az igazság? Fölteszem, hogy ezt a történészeknek kellene kideríteni. Ami Vörösvárott egyébként is kapóra jönne, hiszen most folyik az utcanevek felülvizsgálata. Guth Richárd felvetését ebbõl a szempontból fontosnak és jogosnak tartom. Amíg viszont meg nem tudjuk, mi az igazság Bajcsy-Zsilinszky Endrével kapcsolatban, kicsit korainak érzem a bírálatot. Ha indokolt, ám legyen, változtassuk meg a tér nevét. De, csak ha indokolt. (Tudtommal Napóleon bukása után, sem a francia király, sem a nép nem rombolta le a hadvezért ábrázoló szobrokat. Pedig õ aztán valóban vitatott személy volt.) Javaslom a képviselõ-testületnek, hogy foglalkozzon a kérdéssel.

Guth Richárd másik bosszúságával, mely szerint a Vásár-téri iskolában „dicsõítik a németgyûlölõ Rákóczit”, viszont nem értek egyet. Tudniillik nem dicsõítik. Pusztán csak elmondják azt a néhány sort, ami a tankönyvben található. Ellenpontozásként pedig, ott van a Fogarasy-Fetter Mihály által írt, Vörösvár történelmét és néprajzát bemutató könyv, amelybõl Fogarasy Attila is idéz a cikkében. És amely alighanem szinte minden vörösvári családban megtalálható.

Guth Richárd, a cikkének megjelenését követõen, szóban, egyéb kifogásait is felsorolta Fogarasy Attilánénak, az iskola igazgatónõjének. Megerõsítette, hogy nehezményezi az „õsmagyarkodást” a rovásírás oktatása miatt. Úgy gondolja, hogy ez nem erõsíti, hanem gyengíti a német nemzeti identitást. Véleménye szerint ebben az iskolában minden tantárgyat német nyelven kellene tanítani. Úgy látja, hogy egynyelvûségre, azaz a német nyelv használatára kellene törekedni. Keményen bírálja, hogy az emberek nagy része nem németül, hanem magyarul beszél. Hogy lassan már csak az idõsebb emberek használják õseink nyelvét. Szerinte az asszimiláció (beolvadás) továbbra is tart, és ebben nagy a felelõssége az iskolának, mert itt csak „alibi” nyelvoktatás folyik.

Nos, ez a gondolatmenet több sebbõl vérzik. A szerzõ a jelek szerint nem tudja, hogy az iskola, nem két tannyelvû, hanem nemzetiségi nyelvet oktató iskola. Ez szerepel az intézmény alapító okiratában, amelyet a fenntartó, a város önkormányzata fogadott így el. A nemzetiségi irányelvek alapján az ilyen iskolákban naponta az adott nyelvet kell tanítani, és nem a tantárgyakat az adott nyelven. Guth Richárd tehát rossz helyre címezte a bírálatát. Az iskola nem oktathat mást és másként, mint ahogy azt jelenleg is teszi.

Az valóban nem jó, hogy egyre kevesebben beszélnek svábul, vagy németül. Errõl azonban aligha egy, az 1990-es évektõl mûködõ általános iskola tehet. Sokkal inkább azok az évtizedek, amelyekben nem mindig volt tanácsos õseink nyelvét használni. És persze mi magunk, szüleink, vagy nagyszüleink, akik nem tartották, tartják fontosnak ezt a tudást. Akinek nem inge, ne vegye magára. De ez már összefügg az asszimilációval és ennek kapcsán a földrajzi helyzetünkkel. Ez a folyamat megint csak nem most kezdõdött el, hanem már a XX-ik század elején. A bányanyitás, a vasút, a fõváros közelsége, a kiköltözések mind elõsegítették ezt a jelenséget. Talán szerencsésebb volna mindezekre valami megoldást javasolni, mint egy általános iskola vélt felelõsségét fölvetni.

Az „alibi” nyelvoktatásról. Az iskola teszi a dolgát, az elõírásoknak megfelelõen naponta tanítja a német nyelvet. Ezenkívül az ötödikesek és a hatodikosok német nyelvû énekoktatásban is részesülnek. Azok a hetedikesek és nyolcadikosok pedig, akik már jól beszélnek németül, a földrajzot ezen a nyelven is tanulják. Ötödikben, hatodikban kötelezõ a német nemzetiségi táncoktatás, és nem marad el a népismeret oktatása sem, amelyben a tanulók megismerkednek a magyarországi németek történelmével, hagyományaival és szokásaival is. Nem hiszem, hogy a jelenlegi keretek között ennél többet lehetne tenni. A német nyelv oktatásának színvonaláról annyit, hogy két pedagógus, az igazgatóhelyettes Ságiné Sebõk Magdolna, és Stecklné Boldizsár Katalin is német nemzetiségi tanterv-, valamint német nemzetiségi tankönyvszakértõi képesítéssel rendelkezik. Az iskola német nyelvi munkaközössége véleményezte az országos német nemzetiségi kerettantervet is. A pilisvörösvári önkormányzat megbízásából egy független szakértõ cég tavaly az iskolák 7. évfolyamain felmérte a német nyelvoktatás színvonalát. A Vásár téri iskola diákjai igen jó eredményt értek el.

Persze nincs olyan, amit ne lehetne még jobban csinálni. Az egyik legfontosabb dolog a tanulók képességeinek kibontakoztatása. Ezt a célt szolgálja a székely-magyar rovásírás oktatása is. Amelyet egyébként hamarosan követ a német rúnaírás tanítása is, mert szerencsére az iskola talált egy olyan szakértõt, aki még ismeri ezt a németek által lényegében már elfelejtett írásmódot. (Pedig jobb lenne, ha újra felfedeznék, mert kinccsé válhatna a kezükben.) Szögezzük le, szó sincs itt „õsmagyarkodásról”, pláne nem szembeállítva a német identitással. Forrai Sándor „Az õsi magyar rovásírás” címû könyvében kifejti, hogy a német rúnaírás abból az etruszk rovásírásból fejlõdött ki, amelyik a magyarral is szoros kapcsolatban állt. Az egykori õsi kultúrákban a népek között szoros kapcsolat volt, kölcsönösen hatottak egymásra. Miért kell hát ma feszültséget keresni, vagy vélelmezni, ott, ahol nincs?

Ennél sokkal bölcsebb megnézni, mi mire jó. Leírtam már, hogy mivel a rovásírásban jobbról balra haladunk, a túlnyomó többségben lévõ jobbkezesek agyuk olyan területeit aktivizálják, amelyeket egyébként nem, vagy csak alig használnak. Miért fontos ez? Mert így egész valójuk fejlõdik. Az õsi keleti harcmûvészek már régen felismerték, hogy az ügyetlenebb oldalt is fejleszteni kell. Egyik kung-fu edzõ barátom mesélte el, hogy több szülõ is megkérte, próbáljon õ is hatni a gyerekekre, mert nem elég jók a tanulmányi eredményeik. Az edzõ ezután sokkal többet dolgoztatta a gyerekek ügyetlenebb oldalát. Fél év múlva kivétel nélkül mindenkinek jobbak lettek az osztályzatai. A testnevelésben tehát hatalmas lehetõségek rejlenek. Hasonló módon hat a rovásírás is. Miért ne élnénk vele, ha magyar, ha német? Masaru Ibuka, a világhírû Sony cég alapítója úgy véli, „Minden az agy megfelelõ serkentésétõl és fejlõdési fokától függ a gyermek éveinek meghatározott éveiben.” Nem hiszem, hogy kell ennél hitelesebb vélemény.

Örülök Guth Richárd cikkének, mert ez azt jelzi, távol az otthontól is figyelnek ránk. Õ Düsseldorfban alakított ki egy véleményt, én meg Vörösváron. Az olvasókra bízom, ki melyikkel vitatkozik, vagy ért egyet. Itthon és Németországban egyaránt. Nemzetiségi indulatok nélkül.