Vörösvári Újság Online

Megérett, leszedték és megették – így történt régen.
És ma: megérik, leszedik, zúzzák, hõkezelik, enzimesen bontják, préselik, derítik, tükrösre szûrik, besûrítik, tárolják, szállítják, vizezik, cukrozzák, aromásítják, szénsavval dúsítják, csomagolják – és végül megitatják velünk.
Az élelmiszeripar alaptevékenysége ma a következõ: a természetes állapotától megfosztott, elemeire bontott és átalakított nyersanyagrészeket ismét „összeragasztják”, s így egy újfajta élelmiszer áll elõ. Az összerakás azonban nem olyan könnyû, hiszen különbözõ színû, állományú és oldhatóságú rendszerekrõl van szó. Ekkor kerül elõ a laboratóriumból az emulgeátor, stabilizátor, állományjavító vagy a csomósodásgátló anyag. A szín-és ízprofilt színezékekkel és aromákkal, a méretet térfogatnövelõvel, a tartósságot tartósítószerekkel biztosítják. Az adalékanyagok egyre szélesedõ tárháza az eladhatóságot, a gyártó érdekeit szolgálja, a szolgálatkész, fogyasztóbarát gyártó „mindent a vevõért” ideológiája sajnos a legtöbbször csak felszín.

Sokan úgy gondolják, minden adalékanyag ártalmatlan és semmilyen egészségügyi kockázattal nem jár rendszeres, naponkénti bevitelük a szervezetünkbe. Ez az egyik véglet. Mások minden adalékanyagtól kategorikusan elhatárolódnak, sõt jelentõs részükkel kapcsolatban komoly egészségkárosító hatásokról beszélnek. Ez a másik véglet.

A szakemberek szerint egy adalékanyag csak akkor kerülhet forgalomba, ha egyértelmûen bizonyítják ártalmatlanságát. Ez azonban fordítva is igaz: egy forgalomban lévõ vegyületet csak akkor vonnak ki a véglegesen a közfogyasztásból, ha bizonyítást nyer az egészségre való ártalmasság ténye. Egy ilyen betiltás azonban sokszor várat magára, mivel egy-egy idegen anyagra minden szervezet másképp reagál, a tudománynak viszont statisztikailag igazolható, orvosi tapasztalatokkal alátámasztott bizonyítékokra van szüksége, ami annyit jelent, hogy kis híján népbetegséget kell kiváltson.

A nyugati szakirodalmak egyre másra egészségügyi kockázatokról számolnak be, míg a hazai szakirodalmak az „aggodalomra semmi ok” elvet érvényesítik. Ez utóbbi valamelyest érthetõ is, hiszen gondoljuk csak el, mi történne, ha a szakma megalapozottnak ismerné el például az aszpartámról (E951 – neurológiai panaszok), szacharinról (E954 – patkánykísérleteknél hólyagrák), nitritrõl (E249-250 – rákkeltõ hatás), egyes színezékekrõl, tartósítószerekrõl szóló híradásokat. Ez esetben a fogyasztói bizalmatlanság olyan kaotikus állapotot idézne elõ, amely gyakorlatilag megbénítaná az élelmiszer-kereskedelmet.

Korunkban a legtöbb betegség sok tényezõ összhatásaként elõálló kórkép. Ebbõl adódóan utólag igen nehéz megállapítani, hogy a számos tényezõ közül melyik és milyen tényezõ okozta a kialakult betegséget. Ráadásul vannak olyan kockázati tényezõk, melyek általunk nem befolyásolhatók, kivédhetõek (környezeti szennyezõdések, vegyi terhelések...) A táplálkozás nem ezek közé tartozik. Személyesen dönthetjük el, mit veszünk, mit teszünk családunk asztalára. Aki semmit nem tud arról, éppen mit eszik, az végtelenül kiszolgáltatott. A magyar élelmiszeripar elõírja a megfelelõ fogyasztói tájékoztatást, ez azonban csak a csomagolóanyagon fellelhetõ jelölésekre korlátozódik, nem pedig azok élettani hatásaira. Az adalékanyagok általában nem önmagukban, hanem más kockázati tényezõkhöz társulva, genetikai hajlam függvényében okozhatnak nagyobb megbetegítési valószínûséget. Egy részük ártalmatlan, más anyagok ugyanakkor „szükséges rosszként” vannak jelen élelmiszereinkben.

Mindezek fényében a következõ szempontokat érdemes szem elõtt tartanunk:
– Minden megvásárolandó termék címkéjén olvassuk el az összetételi felsorolást, és törekedjünk rá, hogy minél kevesebb adalékanyagot (E-számot) tartalmazó élelmiszert vásároljunk.

– Eleve óvakodjunk azoktól az élelmiszerektõl, amelyek csomagolásán a „mesterséges” kifejezést olvassuk. (Bár egyes esetekben a „természet-azonos” is ugyanezt takarja, csak rafináltabb megfogalmazásban.)

– Legyünk óvatosak az utcai árusok által kínált, csomagolás nélküli termékekkel (fagylaltok, édességek, hamburgerek).

– Általános alapelv, hogy minél magasabb feldolgozottsági fokú egy élelmiszer, annál több kémiai anyaggal érintkezett, annál több adalékanyagot is rejt magában. (Pl. instant étel- és italporok, fagyasztott és félkész ételek, ízesített sütõ-és tejipari termékek, töltött édességek, mártások...stb. )

– Az adalékanyagokkal szembeni óvatosság különösen fontos a kismamák, szoptatós anyák és gyermekek esetén.

– Vegyük komolyan az otthoni ételkészítést. Fõzzünk magunk általunk eltett vagy vásárolt alapanyagokból.

– Bizonyos élelmiszerek jellegükbõl adódóan gazdagok adalékanyagokban, így ezeket célszerû háttérbe szorítani (pl. csokoládé, dobozos jégkrémek, töltött és gumicukorkák, rágógumik, szénsavas üdítõitalok stb).

– A töltelékes húsáruk (virsli, párizsi, egyéb felvágottak) nitrit- és egyéb adalékanyag-tartalma kockázatot hordoz. A szójapárizsi és szójavirsli, a gabonakolbász adalékanyag-mentesnek minõsül, és az íze is hasonló a húskészítményekéhez.

– Engedélyezett biotermékek fogyasztásakor biztosak lehetünk abban, hogy nem viszünk be szervezetünkbe káros adalékanyagokat.

Napjainkban rendkívüli, aszályos idõszakot élünk. Természetes vizeink, így a Duna vízállása is negatív rekordokat döntöget. Ezt a már említett parti szûrésû kutak vízhozama is megérzi, a szûrõrétegek és szivattyúk biztonsága érdekében a teljes kapacitás 60-70 %-a hasznosítható. A vízhiány tehát a közmûves ellátásban is érezteti hatását. A közmûvek üzemeltetõi ilyenkor feszített figyelemmel követik a vízellátás helyzetét, és igyekeznek a rendelkezésre álló vizet úgy kormányozni, hogy lehetõség szerint mindenhol biztosítsák a szolgáltatást. Ennek ellenére elõfordul, hogy a nyomászónák magasabba fekvõ pontjain vízhiány vagy nyomáscsökkenés jelentkezik, ami a háztartási készülékek mûködésére is kihat. Ilyenkor csak az összefogás segít. A csökkenõ vízellátást csak visszafogott vízfogyasztással lehet kompenzálni. A gyakorlatból tudjuk, hogy a kertek öntözése, a locsolás jelenti azt a fogyasztástöbbletet, ami kiélezi az ellátás biztonságát. Azokon a napokon, amikor zápor, zivatar elõfordul, nincs vízhiány a hálózatban.

Nem vitatható, hogy a közmûves vízellátásból kell szolgáltatni a környezet ápolásához szükséges vízmennyiséget is, ahol más vízbeszerzési lehetõség nincs. Mindenképpen támogatandó azonban a csapadékvizet hasznosító házi öntözõrendszer létesítése, amelynek a megtérülése nem kétséges. A természeti erõforrások és az ellátó kapacitások végesek, ami kompromisszumokra kényszeríti a fogyasztókat. Éppen ezért a vízgazdálkodásról szóló törvény prioritást ad a különféle vízhasználatoknak. Elsõ helyen az emberi, intézményi, majd az állattartáshoz szükséges mennyiségekrõl kell gondoskodni, és csak azután lehet az üdülési, sport és környezetgondozás igényeit kielégíteni. A vízellátás biztosítása az önkormányzatok feladata, ide értve az ideiglenes vízkorlátozások, például a locsolási tilalmak hatósági elrendelését is. A fennálló jogszabályok értelmében az önkormányzatoknak vízkorlátozási tervet kell készíteni, amelyet a képviselõ-testület hagy jóvá, a polgármester lépteti életbe szükség esetén, és a jegyzõ gondoskodik a betartásáról.

Amikor még a vízdíj csak képletes volt, mert a költségeket a közösbõl fedezték, semmi sem tartotta vissza az értelmetlen pazarlástól a lakosságot, így gyakoriak voltak a korlátozások és tilalmak. Ez ma már a múlté. A költséghordozó vízdíj átformálta a vízgazdálkodást, ami a környezetgazdálkodás szerves része lett. Az ivóvízzel való takarékoskodás azonban nem csupán gazdasági kérdés, hanem a kulturáltságé is. Határozott jeleit lehet máris felfedezni a fogyasztók fegyelmezett önmérséklete láttán ezekben a rendkívüli meleg idõkben. És ezért is érdemes szólni néha mindennapi ivóvizünkrõl.

Története 10 évnél régebbrõl indul, amikor többünkben, a rendszerváltozás körüli idõben, lángra lobbant valami.
A lakosság egészségi állapota folyamatosan romlott, a 10-es fõút forgalma megnõtt, akárcsak a balesetek száma. Az érrendszeri betegségek egyre fiatalabb korúakat veszélyeztettek.

1991 õszén, a pilisvörösvári ideiglenes mentõállomás kollektívájának kezdeményezésére, orvosok, ápolónõk, iparosok, kereskedõk, diákok csatlakozásával életre hívtuk a Pilisi-medence Egészségügyi Alapítványt. Az alapítványt egyéb fontos céljai mellett döntõen azért szerveztük, hogy támogassa az új helyén felépítendõ mentõállomás létrejöttét, a késõbbiekben pedig, az arra ráépülõ központi orvosi ügyelet beindítását.

1992 õszén a térség önkormányzatait képviselõ küldöttek a pilisvörösvári polgármester dolgozószobájában találkoztak. Tervezett szándékuk szerint céltársulást hoztak volna létre a mentõállomás felépítésére. Tárgyalásuk nem hozott sikert.

1992. november 30-án összeült a Pilisi-medence Egészségügyi Alapítvány (PIMEA) kuratóriuma. Idézek az ülés jegyzõkönyvébõl: „A mentõállomás felépítésére tervezett térségi céltársulás nem jött létre. Több polgármester és önkormányzati képviselõ bíztatására megtárgyaltuk, hogy fedezethiányosan elindítható-e a beruházás. Úgy döntöttünk, hogy a PIMEA felvállalja az építkezés lebonyolítását a kijelölt területen, a már elkészült tervek alapján. Ígéretükhöz híven kérjük az önkormányzatok hathatós segítségét. Kérünk minden polgárt e nemes közösségi ügy érdekében – szellemiekben, anyagiakban – segítsen! A mentõállomást 1993. szeptember 30-ig átadjuk.”

1993. február vége felé a rendelõintézet és az Emil cukrászda közötti teret ütemes kattogás töltötte be. Az alapozást végzõ cölöpverõ gép zaja számunkra az épülõ mentõállomás szívhangjait dobolta. A fedezethiányt cégek, iparosok, fuvarozók, együttérzõ polgárok felajánlásaikkal pótolták.

6 hónap múlva átadtuk az ország, akkori legkorszerûbb, s azóta is egyetlen, alapítványi beruházásban épített mentõállomását. 1993. augusztus 28-át írtunk. A felemelõ hangulatú átadási ünnepséget a szemerkélõ esõ sem tudta megzavarni.

Az „újszülött” cseperedett. Fokozatosan fejlesztettük a mentõautók felszereltségét. Berendeztük az emeletet, ahol ma a központi ügyelet mûködik. E szintet 1995-ben összekötöttük a rendelõintézet elsõ emeletével, s ezáltal két újabb helységgel bõvítettük az épület- komplexumot.

Az átjáró ötletének az igazi célja nem vált valóra. A sürgõsségi centrum és a rendelõintézet közötti kapcsolódás feltételezte a nappali megfigyelõ, ún. õrzõ helyiség létrehozását, s annak lifttel is lehetséges megközelítését. Ma még egy lelakatolt rácsos ajtó választja el egymástól a két egészségügyi intézményt.

Az éjszakai rohamkocsi-szolgálat kezdetben a PIMEA-n át, az önkormányzatok támogatása által mûködhetett. Jelenleg az Országos Mentõszolgálat finanszírozásában folyamatos ellátást nyújtó, kiemelt felszereltségû rohamkocsi, betegszállító mentõkocsi és ügyeletes gépkocsi szolgálja a térség betegeit.

A statisztikák többszázezer kilométer megtételérõl, sikeres mentésekrõl, újraélesztésekrõl, s természetesen kudarcokról is szólnak.

Eközben a mentõállomás a „kamaszkorba” lépett. Adódnak problémák, melyek megoldásra várnak. A még ma is mutatós épület kezd megkopni, felújításra szorul. Jó lenne, ha fizetõképes gazdára találna.

A PIMEA kuratóriuma az Országos Mentõszolgálatban látta azt a garanciát, miszerint az épület mindig a térség mentésügyét és sürgõsségi betegellátását fogja szolgálni, ezért a megfelelõ garanciák beépítésével átadta a pilisvörösvári mentõállomás tulajdonjogát.

A Pilisvörösvári Önkormányzat a telekingatlan tekintetében az 1999. dec. 6-i nyílt ülésén hasonlóan határozott, s a polgármestert megbízta a lebonyolítással. A gazdára találás ma, 4 év elteltével ugyanitt tart. Ki javítja meg a beázott vakolatot, vagy a tetõt? Tényleg nehéz a „kamaszkor”.

A fennállásának 10 éves évfordulóját ünneplõ Pilisvörösvári Mentõállomás kollektívájának kívánom, hogy a nehézségek ellenére továbbra is a betegek iránti, és hivatástudatukból fakadó szeretettel végezzék mindennapi, áldásos tevékenységüket.

Július 15-én Pilisvörösvár határában összeütközött egy betegeket szállító mentõgép-kocsi egy betonszállító teherautóval. A mentõápoló, a mentõgépkocsi vezetõje, és a két beteg súlyos sérüléseket szenvedett. A sérülések következtében a mentõápolónak amputálni kellett a lábát, a gépkocsivezetõ csípõficamot szenvedett. Bajtársaik – a Pilisvörösvári Mentõállomás dolgozói – egy emberként álltak melléjük a bajban. Megsegítésükre október 25-ére jótékonysági bált rendeztek a Halastó Kempingben.

Valóban „bajtársak” õk negyvenen – a bajban is társak –, akik itt dolgoznak az idén tíz éve átadott mentõállomáson. A mai napig így szólítják egymást munka közben. 1945 után egyedül a mentõsöknél maradt meg ez a szokás.

Áldozatos, felelõsségteljes, felemelõ és sokszor hálátlan munka az, amit végeznek õk, de mégis szép, mert nincs nagyszerûbb érzés annál, ha az ember életeket menthet, és enyhítheti a szenvedõk fájdalmait.

A Pilisvörösvári Mentõállomás 1991 novemberében jött létre, kezdetben a Községgondnokság épületében nyerve elhelyezést. 1993-ban költözhettek be új, korszerû épületükbe a Szakorvosi Rendelõintézet mellett.

A Pilisi-medence hét települése tartozik körzetükbe. Egyaránt ellátnak mentési és betegszállítási feladatokat. A mentésekhez (balesetekhez, rosszullétekhez) Mercedes Sprinter gépkocsijukkal vonulnak ki, a betegszállítást Toyota típusú mentõautójukkal végzik. Az éjszakai ügyeletes orvos rendelkezésére egy Lada Niva áll. Két tartalék autójuk is van, amelyek a mentõállomás udvarán, a szabad ég alatt állomásoznak. (Utóbbi három gépkocsi már eléggé elöregedett, a balesetben összetört Toyota mentõautót pedig le kellett selejtezni.)

A mentõállomáson természetesen egyszerre sohasem tartózkodik 40 ember, hiszen legtöbb bajtársuk részmunkaidõsként, egymást váltva dolgozik itt. Mûszakonként öten tartózkodnak bent az állomáson – a riasztásra várva –, nappal ez a létszám kiegészül még a gazdasági vezetõvel.

– Nagyon szép munka a miénk, és mi mindent meg is teszünk annak érdekében, hogy mindig segíteni tudjunk a bajban. A körzetünk azonban meglehetõsen nagy, és a 10-es úton való közlekedés is mind nehezebb. Elõfordulhat, hogy egy súlyos sérültet szállítunk éppen kórházba, amikor a körzetben másutt egy újabb baleset történik. Ilyenkor Budapestrõl vagy Szentendrérõl kell gépkocsit küldeni a mentéshez. 2002-ben összesen 6503 órát voltunk úton, 1317 mentéshez vonultunk ki és 3870 alkalommal láttunk el betegszállítási feladatokat. Problémát okoz a számunkra, hogy jelenleg nem tudni, hogy a mentõállomásnak ki a gazdája, ennek következtében a szükséges felújítások évek óta elmaradnak, és az épület állaga romlik. Remélem, hogy mielõbb sikerül ezt a helyzetet tisztázni az Önkormányzat és a Mentõszolgálat között. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a kerek évforduló alkalmából köszönetet mondjak a PIMEÁ-nak, a Pilisi-medence önkormányzatainak és minden vörösvári és környékbeli polgárnak, azért a segítségért, amit a mentõállomás létrehozásában nyújtottak.