
Élelmiszereink kozmetikumai
– Az E-számok –
Megérett, leszedték és
megették – így történt régen.
És ma: megérik, leszedik, zúzzák, hõkezelik,
enzimesen bontják, préselik, derítik, tükrösre
szûrik, besûrítik, tárolják, szállítják,
vizezik, cukrozzák, aromásítják, szénsavval
dúsítják, csomagolják – és
végül megitatják velünk.
Az élelmiszeripar alaptevékenysége ma a következõ:
a természetes állapotától megfosztott, elemeire
bontott és átalakított nyersanyagrészeket
ismét „összeragasztják”, s így
egy újfajta élelmiszer áll elõ. Az összerakás
azonban nem olyan könnyû, hiszen különbözõ
színû, állományú és oldhatóságú
rendszerekrõl van szó. Ekkor kerül elõ a laboratóriumból
az emulgeátor, stabilizátor, állományjavító
vagy a csomósodásgátló anyag. A szín-és
ízprofilt színezékekkel és aromákkal,
a méretet térfogatnövelõvel, a tartósságot
tartósítószerekkel biztosítják. Az
adalékanyagok egyre szélesedõ tárháza
az eladhatóságot, a gyártó érdekeit
szolgálja, a szolgálatkész, fogyasztóbarát
gyártó „mindent a vevõért” ideológiája
sajnos a legtöbbször csak felszín.
Sokan úgy gondolják, minden
adalékanyag ártalmatlan és semmilyen egészségügyi
kockázattal nem jár rendszeres, naponkénti bevitelük
a szervezetünkbe. Ez az egyik véglet. Mások minden
adalékanyagtól kategorikusan elhatárolódnak,
sõt jelentõs részükkel kapcsolatban komoly
egészségkárosító hatásokról
beszélnek. Ez a másik véglet.
A szakemberek szerint egy adalékanyag
csak akkor kerülhet forgalomba, ha egyértelmûen bizonyítják
ártalmatlanságát. Ez azonban fordítva is
igaz: egy forgalomban lévõ vegyületet csak akkor
vonnak ki a véglegesen a közfogyasztásból,
ha bizonyítást nyer az egészségre való
ártalmasság ténye. Egy ilyen betiltás azonban
sokszor várat magára, mivel egy-egy idegen anyagra minden
szervezet másképp reagál, a tudománynak
viszont statisztikailag igazolható, orvosi tapasztalatokkal alátámasztott
bizonyítékokra van szüksége, ami annyit jelent,
hogy kis híján népbetegséget kell kiváltson.
A nyugati szakirodalmak egyre másra
egészségügyi kockázatokról számolnak
be, míg a hazai szakirodalmak az „aggodalomra semmi ok”
elvet érvényesítik. Ez utóbbi valamelyest
érthetõ is, hiszen gondoljuk csak el, mi történne,
ha a szakma megalapozottnak ismerné el például
az aszpartámról (E951 – neurológiai panaszok),
szacharinról (E954 – patkánykísérleteknél
hólyagrák), nitritrõl (E249-250 – rákkeltõ
hatás), egyes színezékekrõl, tartósítószerekrõl
szóló híradásokat. Ez esetben a fogyasztói
bizalmatlanság olyan kaotikus állapotot idézne
elõ, amely gyakorlatilag megbénítaná az
élelmiszer-kereskedelmet.
Korunkban a legtöbb betegség
sok tényezõ összhatásaként elõálló
kórkép. Ebbõl adódóan utólag
igen nehéz megállapítani, hogy a számos
tényezõ közül melyik és milyen tényezõ
okozta a kialakult betegséget. Ráadásul vannak
olyan kockázati tényezõk, melyek általunk
nem befolyásolhatók, kivédhetõek (környezeti
szennyezõdések, vegyi terhelések...) A táplálkozás
nem ezek közé tartozik. Személyesen dönthetjük
el, mit veszünk, mit teszünk családunk asztalára.
Aki semmit nem tud arról, éppen mit eszik, az végtelenül
kiszolgáltatott. A magyar élelmiszeripar elõírja
a megfelelõ fogyasztói tájékoztatást,
ez azonban csak a csomagolóanyagon fellelhetõ jelölésekre
korlátozódik, nem pedig azok élettani hatásaira.
Az adalékanyagok általában nem önmagukban,
hanem más kockázati tényezõkhöz társulva,
genetikai hajlam függvényében okozhatnak nagyobb
megbetegítési valószínûséget.
Egy részük ártalmatlan, más anyagok ugyanakkor
„szükséges rosszként” vannak jelen élelmiszereinkben.
Mindezek fényében a következõ
szempontokat érdemes szem elõtt tartanunk:
– Minden megvásárolandó termék címkéjén
olvassuk el az összetételi felsorolást, és
törekedjünk rá, hogy minél kevesebb adalékanyagot
(E-számot) tartalmazó élelmiszert vásároljunk.
– Eleve óvakodjunk azoktól
az élelmiszerektõl, amelyek csomagolásán
a „mesterséges” kifejezést olvassuk. (Bár
egyes esetekben a „természet-azonos” is ugyanezt
takarja, csak rafináltabb megfogalmazásban.)
– Legyünk óvatosak az utcai
árusok által kínált, csomagolás nélküli
termékekkel (fagylaltok, édességek, hamburgerek).
– Általános alapelv,
hogy minél magasabb feldolgozottsági fokú egy élelmiszer,
annál több kémiai anyaggal érintkezett, annál
több adalékanyagot is rejt magában. (Pl. instant
étel- és italporok, fagyasztott és félkész
ételek, ízesített sütõ-és tejipari
termékek, töltött édességek, mártások...stb.
)
– Az adalékanyagokkal szembeni
óvatosság különösen fontos a kismamák,
szoptatós anyák és gyermekek esetén.
– Vegyük komolyan az otthoni ételkészítést.
Fõzzünk magunk általunk eltett vagy vásárolt
alapanyagokból.
– Bizonyos élelmiszerek jellegükbõl
adódóan gazdagok adalékanyagokban, így ezeket
célszerû háttérbe szorítani (pl. csokoládé,
dobozos jégkrémek, töltött és gumicukorkák,
rágógumik, szénsavas üdítõitalok
stb).
– A töltelékes húsáruk
(virsli, párizsi, egyéb felvágottak) nitrit- és
egyéb adalékanyag-tartalma kockázatot hordoz. A
szójapárizsi és szójavirsli, a gabonakolbász
adalékanyag-mentesnek minõsül, és az íze
is hasonló a húskészítményekéhez.
– Engedélyezett biotermékek
fogyasztásakor biztosak lehetünk abban, hogy nem viszünk
be szervezetünkbe káros adalékanyagokat.
Dr. Saufert Gyula
Pilisvörösvár, Dr. Bubó biobolt
Mindennapi ivóvizünk (II.)
Napjainkban rendkívüli, aszályos idõszakot
élünk. Természetes vizeink, így a Duna vízállása
is negatív rekordokat döntöget. Ezt a már említett
parti szûrésû kutak vízhozama is megérzi,
a szûrõrétegek és szivattyúk biztonsága
érdekében a teljes kapacitás 60-70 %-a hasznosítható.
A vízhiány tehát a közmûves ellátásban
is érezteti hatását. A közmûvek üzemeltetõi
ilyenkor feszített figyelemmel követik a vízellátás
helyzetét, és igyekeznek a rendelkezésre álló
vizet úgy kormányozni, hogy lehetõség szerint
mindenhol biztosítsák a szolgáltatást. Ennek
ellenére elõfordul, hogy a nyomászónák
magasabba fekvõ pontjain vízhiány vagy nyomáscsökkenés
jelentkezik, ami a háztartási készülékek
mûködésére is kihat. Ilyenkor csak az összefogás
segít. A csökkenõ vízellátást
csak visszafogott vízfogyasztással lehet kompenzálni.
A gyakorlatból tudjuk, hogy a kertek öntözése,
a locsolás jelenti azt a fogyasztástöbbletet, ami
kiélezi az ellátás biztonságát. Azokon
a napokon, amikor zápor, zivatar elõfordul, nincs vízhiány
a hálózatban.

Nem vitatható, hogy a közmûves vízellátásból
kell szolgáltatni a környezet ápolásához
szükséges vízmennyiséget is, ahol más
vízbeszerzési lehetõség nincs. Mindenképpen
támogatandó azonban a csapadékvizet hasznosító
házi öntözõrendszer létesítése,
amelynek a megtérülése nem kétséges.
A természeti erõforrások és az ellátó
kapacitások végesek, ami kompromisszumokra kényszeríti
a fogyasztókat. Éppen ezért a vízgazdálkodásról
szóló törvény prioritást ad a különféle
vízhasználatoknak. Elsõ helyen az emberi, intézményi,
majd az állattartáshoz szükséges mennyiségekrõl
kell gondoskodni, és csak azután lehet az üdülési,
sport és környezetgondozás igényeit kielégíteni.
A vízellátás biztosítása az önkormányzatok
feladata, ide értve az ideiglenes vízkorlátozások,
például a locsolási tilalmak hatósági
elrendelését is. A fennálló jogszabályok
értelmében az önkormányzatoknak vízkorlátozási
tervet kell készíteni, amelyet a képviselõ-testület
hagy jóvá, a polgármester lépteti életbe
szükség esetén, és a jegyzõ gondoskodik
a betartásáról.
Amikor még a vízdíj csak képletes
volt, mert a költségeket a közösbõl fedezték,
semmi sem tartotta vissza az értelmetlen pazarlástól
a lakosságot, így gyakoriak voltak a korlátozások
és tilalmak. Ez ma már a múlté. A költséghordozó
vízdíj átformálta a vízgazdálkodást,
ami a környezetgazdálkodás szerves része lett.
Az ivóvízzel való takarékoskodás
azonban nem csupán gazdasági kérdés, hanem
a kulturáltságé is. Határozott jeleit lehet
máris felfedezni a fogyasztók fegyelmezett önmérséklete
láttán ezekben a rendkívüli meleg idõkben.
És ezért is érdemes szólni néha mindennapi
ivóvizünkrõl.
Dercsényi Péter
DMRV Rt.
10 éves a Pilisvörösvári Mentõállomás
Története 10 évnél
régebbrõl indul, amikor többünkben, a rendszerváltozás
körüli idõben, lángra lobbant valami.
A lakosság egészségi állapota folyamatosan
romlott, a 10-es fõút forgalma megnõtt, akárcsak
a balesetek száma. Az érrendszeri betegségek egyre
fiatalabb korúakat veszélyeztettek.
1991
õszén, a pilisvörösvári ideiglenes mentõállomás
kollektívájának kezdeményezésére,
orvosok, ápolónõk, iparosok, kereskedõk,
diákok csatlakozásával életre hívtuk
a Pilisi-medence Egészségügyi Alapítványt.
Az alapítványt egyéb fontos céljai mellett
döntõen azért szerveztük, hogy támogassa
az új helyén felépítendõ mentõállomás
létrejöttét, a késõbbiekben pedig,
az arra ráépülõ központi orvosi ügyelet
beindítását.
1992 õszén a térség
önkormányzatait képviselõ küldöttek
a pilisvörösvári polgármester dolgozószobájában
találkoztak. Tervezett szándékuk szerint céltársulást
hoztak volna létre a mentõállomás felépítésére.
Tárgyalásuk nem hozott sikert.
1992. november 30-án összeült
a Pilisi-medence Egészségügyi Alapítvány
(PIMEA) kuratóriuma. Idézek az ülés jegyzõkönyvébõl:
„A mentõállomás felépítésére
tervezett térségi céltársulás nem
jött létre. Több polgármester és önkormányzati
képviselõ bíztatására megtárgyaltuk,
hogy fedezethiányosan elindítható-e a beruházás.
Úgy döntöttünk, hogy a PIMEA felvállalja
az építkezés lebonyolítását
a kijelölt területen, a már elkészült tervek
alapján. Ígéretükhöz híven kérjük
az önkormányzatok hathatós segítségét.
Kérünk minden polgárt e nemes közösségi
ügy érdekében – szellemiekben, anyagiakban
– segítsen! A mentõállomást 1993.
szeptember 30-ig átadjuk.”
1993. február vége felé
a rendelõintézet és az Emil cukrászda közötti
teret ütemes kattogás töltötte be. Az alapozást
végzõ cölöpverõ gép zaja számunkra
az épülõ mentõállomás szívhangjait
dobolta. A fedezethiányt cégek, iparosok, fuvarozók,
együttérzõ polgárok felajánlásaikkal
pótolták.
6 hónap múlva átadtuk
az ország, akkori legkorszerûbb, s azóta is egyetlen,
alapítványi beruházásban épített
mentõállomását. 1993. augusztus 28-át
írtunk. A felemelõ hangulatú átadási
ünnepséget a szemerkélõ esõ sem tudta
megzavarni.
Az „újszülött”
cseperedett. Fokozatosan fejlesztettük a mentõautók
felszereltségét. Berendeztük az emeletet, ahol ma
a központi ügyelet mûködik. E szintet 1995-ben
összekötöttük a rendelõintézet elsõ
emeletével, s ezáltal két újabb helységgel
bõvítettük az épület- komplexumot.
Az átjáró ötletének
az igazi célja nem vált valóra. A sürgõsségi
centrum és a rendelõintézet közötti kapcsolódás
feltételezte a nappali megfigyelõ, ún. õrzõ
helyiség létrehozását, s annak lifttel is
lehetséges megközelítését. Ma még
egy lelakatolt rácsos ajtó választja el egymástól
a két egészségügyi intézményt.
Az éjszakai rohamkocsi-szolgálat
kezdetben a PIMEA-n át, az önkormányzatok támogatása
által mûködhetett. Jelenleg az Országos Mentõszolgálat
finanszírozásában folyamatos ellátást
nyújtó, kiemelt felszereltségû rohamkocsi,
betegszállító mentõkocsi és ügyeletes
gépkocsi szolgálja a térség betegeit.
A statisztikák többszázezer
kilométer megtételérõl, sikeres mentésekrõl,
újraélesztésekrõl, s természetesen
kudarcokról is szólnak.
Eközben a mentõállomás
a „kamaszkorba” lépett. Adódnak problémák,
melyek megoldásra várnak. A még ma is mutatós
épület kezd megkopni, felújításra szorul.
Jó lenne, ha fizetõképes gazdára találna.
A PIMEA kuratóriuma az Országos
Mentõszolgálatban látta azt a garanciát,
miszerint az épület mindig a térség mentésügyét
és sürgõsségi betegellátását
fogja szolgálni, ezért a megfelelõ garanciák
beépítésével átadta a pilisvörösvári
mentõállomás tulajdonjogát.
A Pilisvörösvári Önkormányzat
a telekingatlan tekintetében az 1999. dec. 6-i nyílt ülésén
hasonlóan határozott, s a polgármestert megbízta
a lebonyolítással. A gazdára találás
ma, 4 év elteltével ugyanitt tart. Ki javítja meg
a beázott vakolatot, vagy a tetõt? Tényleg nehéz
a „kamaszkor”.
A fennállásának 10 éves
évfordulóját ünneplõ Pilisvörösvári
Mentõállomás kollektívájának
kívánom, hogy a nehézségek ellenére
továbbra is a betegek iránti, és hivatástudatukból
fakadó szeretettel végezzék mindennapi, áldásos
tevékenységüket.
dr. Für Zoltán
PIMEA kuratóriumi elnök
Negyven bajtárs
Július 15-én Pilisvörösvár
határában összeütközött egy betegeket
szállító mentõgép-kocsi egy betonszállító
teherautóval. A mentõápoló, a mentõgépkocsi
vezetõje, és a két beteg súlyos sérüléseket
szenvedett. A sérülések következtében
a mentõápolónak amputálni kellett a lábát,
a gépkocsivezetõ csípõficamot szenvedett.
Bajtársaik – a Pilisvörösvári Mentõállomás
dolgozói – egy emberként álltak melléjük
a bajban. Megsegítésükre október 25-ére
jótékonysági bált rendeztek a Halastó
Kempingben.
Valóban „bajtársak” õk
negyvenen – a bajban is társak –, akik itt dolgoznak
az idén tíz éve átadott mentõállomáson.
A mai napig így szólítják egymást
munka közben. 1945 után egyedül a mentõsöknél
maradt meg ez a szokás.
Áldozatos, felelõsségteljes, felemelõ
és sokszor hálátlan munka az, amit végeznek
õk, de mégis szép, mert nincs nagyszerûbb
érzés annál, ha az ember életeket menthet,
és enyhítheti a szenvedõk fájdalmait.
A Pilisvörösvári Mentõállomás
1991 novemberében jött létre, kezdetben a Községgondnokság
épületében nyerve elhelyezést. 1993-ban költözhettek
be új, korszerû épületükbe a Szakorvosi
Rendelõintézet mellett.
A Pilisi-medence hét települése tartozik
körzetükbe. Egyaránt ellátnak mentési
és betegszállítási feladatokat. A mentésekhez
(balesetekhez, rosszullétekhez) Mercedes Sprinter gépkocsijukkal
vonulnak ki, a betegszállítást Toyota típusú
mentõautójukkal végzik. Az éjszakai ügyeletes
orvos rendelkezésére egy Lada Niva áll. Két
tartalék autójuk is van, amelyek a mentõállomás
udvarán, a szabad ég alatt állomásoznak.
(Utóbbi három gépkocsi már eléggé
elöregedett, a balesetben összetört Toyota mentõautót
pedig le kellett selejtezni.)
A mentõállomáson természetesen
egyszerre sohasem tartózkodik 40 ember, hiszen legtöbb bajtársuk
részmunkaidõsként, egymást váltva
dolgozik itt. Mûszakonként öten tartózkodnak
bent az állomáson – a riasztásra várva
–, nappal ez a létszám kiegészül még
a gazdasági vezetõvel.
A mentõállomás vezetõje Matusek
Péter mentõtiszt.
– Nagyon szép munka a miénk, és
mi mindent meg is teszünk annak érdekében, hogy mindig
segíteni tudjunk a bajban. A körzetünk azonban meglehetõsen
nagy, és a 10-es úton való közlekedés
is mind nehezebb. Elõfordulhat, hogy egy súlyos sérültet
szállítunk éppen kórházba, amikor
a körzetben másutt egy újabb baleset történik.
Ilyenkor Budapestrõl vagy Szentendrérõl kell gépkocsit
küldeni a mentéshez. 2002-ben összesen 6503 órát
voltunk úton, 1317 mentéshez vonultunk ki és 3870
alkalommal láttunk el betegszállítási feladatokat.
Problémát okoz a számunkra, hogy jelenleg nem tudni,
hogy a mentõállomásnak ki a gazdája, ennek
következtében a szükséges felújítások
évek óta elmaradnak, és az épület állaga
romlik. Remélem, hogy mielõbb sikerül ezt a helyzetet
tisztázni az Önkormányzat és a Mentõszolgálat
között. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a kerek évforduló
alkalmából köszönetet mondjak a PIMEÁ-nak,
a Pilisi-medence önkormányzatainak és minden vörösvári
és környékbeli polgárnak, azért a segítségért,
amit a mentõállomás létrehozásában
nyújtottak.
F. A.
IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata
e-mail
Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail