Vörösvári Újság Online

Fedor Lajos csendes, szerény, visszahúzódó fiatalember volt, olyan, aki a légynek se ártott. Szabadidejében naphosszat a könyveket bújta, vagy átment a tõlük nem messze lévõ szakszervezeti székházba, a „Szakiba”, dominózni. Ritkán mozdult ki máshová… 1956 magasztos és vérzivataros napjaiban ezt a halk szavú, otthonülõ fiút szülei mégsem tudták otthon marasztani. Vette a kabátját, és egyik társával együtt két nappal a végzetes orosz támadás megindulása elõtt Budapestre távozott. Egy héttel késõbb holtan találtak rá a Palace-szállóban, nem messze attól a helytõl, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. Két géppisztolysorozat ütött halálos sebeket a testén. Mindössze húszéves volt, amikor megölték…

Lajost sokan ismerték Vörösváron. A temetésére 1956. november 20-án hatalmas tömeg gyûlt össze a temetõben. De eljöttek azok is, akik személyesen nem ismerték õt, hogy végsõ búcsút vegyenek Vörösvár egyetlen 56-os hõsi halottjától, aki a legbátrabbakkal együtt a vész óráiban is kitartott az ostromlott Budapesten. Kitartott a végsõkig, mert úgy érezte, ott a helye, ahol társai, a huszonéves pesti srácok százával ontják vérüket a hazáért. A hazáért, amelyet lánckerék tapos. Vajon mire gondolt a halálos sorozatkor, amelyet talán egy mongolszemû szovjet kiskatona adott le rá. Szüleire, testvéreire, otthonára, falujára? Egy lányra, akit szeretett? Talán kedvenc játékára, amely oly sok örömet szerzett számára?
Az utolsó dominó végleg eldõlt: fekete alapon fehér pettyei, mint géppisztoly ütötte lyukak vádolják a vak sorsot.

A Fedor család 1939-ben költözött ki Budapestrõl Vörösvárra. Az édesapa vasöntõ volt a Láng Gépgyárban. Sok vörösvári szaktársa volt. Õk javasolták neki, hogy szívbeteg feleségével költözzenek ki Vörösvárra, jót tesz majd neki a friss levegõ. A Solymár utcában vettek házat. Itt éltek szerény körülmények között, de békességben három gyermekükkel – Erzsébettel, Lajossal és Sándorral együtt.

– Lajos nagyon barátságos fiú volt. A szomszéd utcában lakott, sokat játszottunk együtt – emlékezik vissza gyermekkori pajtására Temesi Ágoston. – Amikor felnõttünk, én egyetemre mentem, õ szakmunkásképzõt végzett, és vasesztergályos lett. Már csak ritkán találkoztunk. 1956 novemberének közepén hallottam a döbbenetes hírt, hogy elesett Budapesten. Végtelenül sajnálom õt, nagyon jó ember volt – mondja könnyeivel küszködve. Temesi Ágoston évek óta hangoztatja, hogy a város állítson emléktáblát hõsi halottjának.

Fedor Lajos életének utolsó hetérõl keveset tudunk. „Részt vett a fegyveres harcokban, a Corvin közben a nagy orosz támadáskor” – állítja Trencsényi László a Corvinközi Bajtársi Közösség ügyvezetõ alelnöke, és Örsi László is megemlíti õt a Corvinisták címû mûvében. Halálának körülményeire azonban talán soha nem derül fény.

Piliszentkereszten élõ nõvére – Erzsi néni – is csak azt tudta elmesélni nekünk, hogyan találták meg és hozták haza, Vörösvárra, a holttestét:

„A forradalom idején ápolónõként dolgoztam a székesfehérvári megyei kórházban. Mivel nagyon aggódtam a családomért, november 12-én hazautaztam Vörösvárra. Budapesttõl a Solymár utcáig gyalog tettem meg az utat. Édesanyám kétségbeesve fogadott a hírrel: Lajos már több mint egy hete elment Budapestre, és azóta nincs hír felõle. November 2-án egy katonai dzsippel beállított hozzájuk Radovics Tibor, Lajos egyik barátja, és kérte, hogy menjen vele a fõvárosba a többiekhez… Anyám, bárhogyan könyörgött, nem tudta õt visszatartani, hajthatatlan volt… Soha többé nem látta viszont a fiát élve. Radovics Tibor – úgy tudom – életben maradt, és sikerült külföldre szöknie.

Három nappal megérkezésem után az estéli órákban bekopogott hozzánk egy idegen férfi. Megkérdezte, hogy van-e Lajos nevû hozzátartozónk? Rögtön tudtuk, hogy valami nagy baj történt. A férfi elmondta, hogy Lajos a Rákóczi téren van eltemetve. Megölték az oroszok bevonulása után kitört utcai harcokban. A sírjára ki volt írva a neve és a lakcíme.

Ahogy felocsúdtunk a rettenetes hír miatti döbbenetünkbõl, elkezdtünk fuvarost keresni, hogy hazahozathassuk a holttestet. Végül Tagscherer bácsi kordéjával indultunk a fõvárosba, azzal, amivel az ételt hordta ki az óvodából. Csak nagy kerülõvel jutottunk el a Rákóczi térre, a körúton nem tudtunk menni, mert eltorlaszolták a barikádok és a kilõtt jármûvek roncsai. Harcok már nem voltak, oroszokat sem láttunk, az utcákon rendõrök járõröztek. A Rákóczi tér tele volt emberekkel, mindenki elhunyt szeretteit kereste. Amikor megtaláltuk, a helyet, ahol Lajost eltemették, szólni is alig tudtunk. Zokogva álltuk körül a sírhantot. Késõbb odajött hozzánk egy férfi és bemutatkozott: a közelben lévõ Palace szálló igazgatója volt. Kérte, hogy kövessük õt. Elvezetett minket a Palace szállóba, ahol Lajost megölték. Elmondta, hogy amikor a harcok elcsitultak, bejött megnézni, hogy milyen károk érték az épületet. A lift mellett megtalálta Lajos személyi igazolványát, õt magát pedig lent a liftaknában. A testét két géppisztolysorozat lyuggatta át. Az igazgató – sajnos a nevére már nem emlékszem – egy ládába fektette a holttestet és elszállította a Rákóczi térre. Õ maga temette el, személyesen. November 8-án.

A téren lévõ emberek segítségével kihantoltuk a ládát, a kordéra fektettük és hazavittük. Én egész úton hátul kuporogtam a láda mellett, néztem a romos házakat, a sötét eget, és nagyon vigasztalan voltam… Csak annak örültem késõbb, hogy Lajos otthoni földben nyugszik és nem egy jeltelen tömegsírban, ahová a többi szerencsétlent temették.

A következõ napokban vissza kellett mennem a fõvárosba, hogy a VIII. kerületi tanácson a halotti bizonyítványt kiállítsák. Ott engem nagyon leteremtettek, hogy önhatalmúlag exhumáltuk a holttestet. De hát mit is tehettünk volna mást…

November 20-án hatalmas tömeg gyûlt össze a temetõben. A nemzetõrök sortüze mellett Marlok István plébános temette el az öcsémet. A következõ évben sírkövet állíttattunk a sírra a következõ felirattal:

Meghalt a hazáért. Fedor Lajos. 1936. V. 11. – 1956. IX. 8. Korai elmúlásodat fájdalmasan siratjuk. Sajgó szívünkben õrizzük emlékedet.”

Különös módon a „Meghalt a hazáért” felirat soha nem szúrt szemet a hatóságoknak, se a megtorlások idején, se a puha diktatúrában, amikor az 56-os forradalmat és szabadságharcot ellenforradalomnak, a forradalmárokat ellenforradalmi söpredéknek lehetett csak nevezni. Az elesettekrõl, a 301-es parcella tömegsírjáról pedig nem volt tanácsos beszélni.

Erzsi néni a férje halála után néhány évvel eladta a Solymár utcai házat és átköltözött Pilisszentkeresztre. Több mint tíz éve egyedül lakik itt, csak az öccse látogatja meg idõnként Németországból. Az idõs asszony már megbánta, hogy odahagyta Vörösvárt. Nincs közvetlen buszjárat, csak ritkán tud eljutni a vörösvári temetõbe, öccse sírjához. Ilyenkor találkozik néha régi ismerõseivel, és elbeszélgetnek a múltról, a régi dolgokról. Egy ilyen találkozáskor tudta meg, hogy Lajos sírját néhány éve rendszeresen megkoszorúzzák a forradalom évfordulóján a helyiek.

Az utókortól persze nem lehet elég pusztán egy koszorú, nem lehet elég néhány csokor virág. A szívünk mélyén kell hogy megõrizzük az emlékét. Ércnél maradandóbban.

Sebesültek száma: 19 226
Halottak száma: kb. 2650

A Szovjet hadsereg veszteségei

Sebesültek száma: 1540
Halottak száma. 669
Eltûntek száma: 51

Az ember emlékezetében megragadnak események, szavak, gesztusok. Általában fontosak, de néha jelentéktelenek, sõt fölöslegesnek tûnõk is. Némelyeknek csak késõbb jövünk rá jelentõségére.

Csak évekkel késõbb jöttem rá arra is, mennyire fontos volt az, amikor az 1956-os eseményeket elõször jellemezte valaki e szavakkal elõttem: „forradalom”. És pedig nem más mint Hidas István doktor úr.

Betegként jártam nála, édesanyám aggódott értem, hát elkísért a rendelõbe. Miután az én ügyem rendezõdött, még beszélgettek egy keveset, s már nem tudom miért, de szóba került 1956 is. „Ellenforradalom volt vagy netán forradalom, ki tudhatja azt?! – kérdezte sokatmondóan Hidas doktor úr, és közben cinkosan összenéztek anyámmal. Meg kell mondanom: nagyon megharagudtam rá. Mintha engem bántott volna meg, vérig sértõen.

Hogy mondhat ilyen butaságot, hogy forradalom? Hát nem hallott még a kétfrontos harcról, a dolgozó nép ellenségeirõl, az imperialista ügynökökrõl vagy a Köztársaság téri vérengzésrõl? Nem hallott Tuskólábúról, a köztörvényes bûnözõrõl, aki ott vigyorog kezében géppisztollyal a nyolcadikos tankönyvemben?

Haragot és szinte megvetést éreztem, és bizonyosságot, hogy nekem van igazam: én jobban tudom, hiszen az iskolában nemrégiben tanultam… A doktor úrnak viszont nyilván nem erõssége a történelem…

Ez 1970-ben történt. Az iskolában akkor mást nem taníthattak, otthon a szüleim pedig jobbnak látták nem beszélni elõttem politikáról. Köszönhetõ ez annak, hogy egy ízben apám – szokása szerint – epés megjegyzéseket tett egy parlamenti közvetítés során a tévé képernyõjén feltûnõ fõelvtársakra:

– Csaló, képmutató társaság, meddig kell még hallgatnunk a hazugságaitokat?

– De papa, hiszen egyszerû, be kell hajítani közéjük egy bombát, és meg van oldva a kérdés… – vázoltam fel neki együgyû ártatlansággal a demokrácia helyreállítására vonatkozó forradalmi elképzeléseimet.

Apám azontúl – érthetõ módon – soha többé nem tett politikai megjegyzéseket elõttem. 56-ról fõleg nem.

Hidas István ejtette ki elõttem elõször azt a bizonyos eltitkolt, elhazudott szót is. De nem hittem neki, se akkor, se évekkel késõbb. Több mint egy évtized kellett hozzá, hogy visszavonhatatlanul megbizonyosodjak róla: neki volt igaza.

Államrend elleni szervezkedés : 3623
Izgatás : 4257
Fegyverrejtegetés: 2507
Tiltott határátlépés : 3595
Egyéb ok: 396
Összesen: 14 378

„Önt választjuk a Nemzeti Bizottság elnökévé”
Részletek Fogarasy-Fetter Mihály önéletírásából

Az 1946-os nyarat élelmiszer beszerzésére kellett fordítanom. A feleségem, Ibolyka damaszt ágynemût és egyéb fehérnemût csomagolt, és én a vonat tetején utaztam le Kétegyházig, hogy húst, tojást és lisztet szerezzek. Ugyancsak a vonat tetején utaztam Pápára, ahonnan szintén lisztet és tojást hoztam. Kétegyházán még meg is sértettek, mert azt mondták a damaszt anyagra, hogy „ócska”. Késõbb kiderült, hogy az ócska szó náluk használtat jelent. A pápai úton meg összetört 10 tojás. Amiben volt még maradék, azt kiittam. Nyers tojást még úgysem ittam.

Ez volt az az idõ, amikor kosárban vittük a pénzt, és kézben hoztuk az árut. Százezresek, meg milliósok, milliárdosok, millpengõk, meg hasonló nevû pénzértékek voltak. A pénznek nem volt értéke, s így a családok felélték mindazt, amit gyûjtöttek, vagy megtakarítottak.

A háború után a községben feszült volt a helyzet. A nyilaskeresztes párt és a Volksbund tagjai még 1944. november 27-én Németországba távoztak. 1946-ban megjelent a községházán a hirdetmény, amely tartalmazta azok nevét, akiket a községbõl kitelepítenek. Anyám neve is rajta volt a listán, én nem. Ha a kitelepítés megtörténik (ahogy Solymáron, Csabán, Csobánkán, Borosjenõn, Pomázon és Nagykovácsiban megtörtént), akkor az én családom jövõje is másképp alakult volna.

A bányákra, illetve a szénre az újjáépítéshez szükség volt, Vörösvár és Szent-iván lakossága nem került a bányászok miatt kitelepítésre. Bár a vörösvári bánya 1940. december 1-jén megszüntette a termelést, az itt élõ bányászok a szomszéd községekben (Dorog, Tokod, Sárisáp, Annavölgy, Ebszõnybánya, Szentiván, Nagykovácsi) még mindig széntermeléssel foglalkoztak.

1948-ban megszüntették a cserkészetet. De én valamilyen formában továbbra is szerettem volna az ifjúsággal foglalkozni. Ezért elvállaltam az alsó tagozatos Pajtás család vezetését. Ezekkel hamarosan olyan nagyszerû eredményeket értem el, hogy 1950 nyarán az országban elsõnek nyári táborba vittem õket.

1956 októberében kitört a forradalom. Október 23-án reggel 8 órakor tanítás elõtt megjelent az irodában két hivatalnok fentrõl, és Csonka Józsefet (akit Kiss Bálint váltott le) rehabilitálták.

Október 24-én lehivattak a községházára. A bejárattól jobbra még létezett akkor a tûzoltószertár. Mikor beléptem, a teremben félkör alakban vörösvári férfiak voltak. Középen G. István festõ és mázoló ült. Üdvözölt és közölte: „Úgy határoztunk, hogy Önt választjuk a Nemzeti Bizottság elnökévé.” Megköszöntem a bizalmat, de nem fogadtam el a megbízatást, mert „délelõtt iskolában, délután könyvtárban töltöm a nap nagy részét, este pedig szeretnék a családommal lenni.” Egy ideig még gyõzködtek, de aztán belátták, hogy igazam van. Késõbb megtudtam, hogy Jáki Lajos bácsit választották meg elnöknek.

Azon az egy nemzeti bizottsági ülésen, amelyen részt vettem, olyan döntés született többek között, hogy a község fõ útját ezentúl senkirõl sem szabad elnevezni, mindig Fõ út maradjon. A Rákosi utat Rákóczi útra, a Rákosi közt Rákóczi közre változtatták. Ezeket a neveket a forradalom leverése után sem változtatták meg.

Az iskolában nagy volt az izgalom az elsõ napokban. Cs. János és P. Rudolf megjelent az iskolában és kijelentette, hogy „a mai napon, október 23-án ünnep van, ezért a gyerekek menjenek haza”.

Déltájban egy fiú jött a lakásomra és közölte, hogy az iskolás gyerekek a könyvtár könyveit kiszórták az utcára. Nem kellett nógatni, azonnal rohantam a könyvtárba. Kiderült, hogy nem a könyvtár könyveit szórták ki a Fõ útra, hanem az iskolás gyerekek saját orosz tankönyvüket tépték szét és szórták az országútra.

Ettõl kezdve õrséget szerveztünk a könyvtárban, nehogy valóban megtörténjen a fent feltételezett eset. Összesen egyszer történt meg, hogy valaki géppisztolylyal lépett be a könyvtárba. H. István fegyverrel kereste az orosz könyveket. Talált is egyet Szovjetunió, a szocializmus országa címmel. Valaki figyelmeztetett még elõtte, hogy jó lenne az orosz könyveket elrakni valahová. El is raktuk a színpadon a függöny mögé. Ennek az volt az érdekessége, hogy H. István a forradalom leverése után félévig csak Lenin és Sztálin könyveket kölcsönzött ki a könyvtárból.

Ibolyka ekkor hathónapos terhes volt, s mikor Nagykovácsi felõl lövöldözés hallatszott, a gyerekekkel a pincébe vonult, s egy karosszéken ülve várta a lövöldözés befejeztét. Néhány fiatal bemerészkedett a Széna térre, de mikor komolyabbra fordult a helyzet, visszatértek Vörösvárra.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendõben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömõ, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia, s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erõfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülõ Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erõivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és meggyõzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.”