Vörösvári Újság Online

Egy negyvenes éveit taposó férfi, 56-os menekültek sarja, aki életének eddigi évtizedeit Svájcban és Németországban élte le, aki sikeres újságíró és nemzetközi nagyvállalatok szóvivõje, gondol egyet, és családjával együtt Magyarországra költözik. Felesége elõször hallván szándékáról, ki akarja hívni a mentõt, hogy rosszul van a férje. Gyönyörû környezetben, pazarul berendezett házban, kényelemben élnek. A férfi mégis úgy érzi, hogy élete itt zsákutcába jutott, a gazdasági lehetõségek beszûkültek, gyermekeit egyre több kudarc éri az iskolában, a szebb idõket látott és kissé unalmas Svájc lassan az idegeire megy, felõrli tetterejét és alkotókedvét. Egyetlen megoldást lát csupán: viszsza kell térni a gyökerekhez, hazát kell keresni, nem csupán lakóhelyet. Ahogy Tamási Áron gyönyörû szavai is hirdetik: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…”

A Svájcból visszatelepült Papp Áron Gábor ma családjával együtt Pilis-vörösvárott, a Dózsa György utcában lakik, albérletben. Az utca végén lévõ Müller kávéházban német sör és magyar Unicum mellett beszélgettem el vele családja „új honfoglalásáról”.

– Svájcban születtem 56-os magyar menekültek gyermekeként. Szüleim nagyon fiatalon hagyták el az országot. Édesanyám csupán 19 éves volt akkor. Németországban, a kastli magyar gimnáziumban tettem le az érettségit, majd egyetemen tanultam tovább. A diplomám szerint történész-politológus vagyok, Münchenben végeztem kelet-európai szakon. Akkor még csak nagyon merész emberek gondolták azt, hogy komolyabb változások lesznek a térségben. A szakmámban egy percet sem dolgoztam, az újságírás sokkal jobban vonzott. Újságíróként Münchenben és Regensburgban kezdtem, majd Svájcban folytattam. Több mint 13 évig voltam pénzügyi, tõzsdei tudósító, és többek között egy nemzetközi nagyvállalat szóvivõje.

– 1994-ben találkoztunk elõször Budapesten közös barátaink révén. Õ is magyar, kaposvári születésû, de a nagymamája még németül beszélt. Õ maga Kubában nevelkedett, gyermekkorának egy részét ott töltötte. Házasságkötésünk után hét éven át Svájcban éltünk.

– Mi késztetett arra, hogy visszatelepülj, hiszen feleségeddel ellentétben te nem éltél még Magyarországon?

– Régóta foglalkoztatott az, hogy Magyarországra visszatérjek, mert gyökértelennek éreztem magam. Szerettem volna megtalálni az igazi otthonomat a világban. De amikor már nagyon égett a talpam alatt a talaj, megszületett közös lányunk, Ilona, és úgy döntöttünk, hogy mégis maradunk. Késõbb is mindig a gyerekeink érdekét tartottuk szem elõtt, és elsõsorban az õ sorsuk miatt aggódva jutottunk el mégis a döntõ elhatározásra, hogy elhagyjuk Svájcot.

„Ne ámítsuk magunkat a Nyugattal, ma páros lábbal rúgnak ki százakat, ezreket Svájcban is a munkahelyükrõl, még a bankszférában is. Az a biztonság, amiben én felnõttem, az a szuperszolid Svájc már nem létezik.”

– Svájc sokkal gazdagabb, mint Magyarország, mégsem éreztétek ott biztosnak gyermekeitek jövõjét?

– Valóban Svájc egy gyönyörû és gazdag ország, de egy felbomlásban lévõ társadalommal, amelyben egyre inkább értékek nélkül nõnek fel a gyerekek. Úgy érzem, Magyarországon az iskola a hagyományos feladatait sokkal nagyobb mértékben látja el, mint bármely nyugati országban. A Nyugatot egyre inkább a másság, a kisebbség, a különlegesség elõtérbe helyezése jellemzi, miközben tudjuk, hogy a társadalom alapvetõen a családon alapul. Azon, hogy mindenki tisztességesen dolgozik, és hogy a csendes többség szabja meg egy országnak az életét. Úgy vélem, amikor a liberalizmus szem elõtt téveszti a saját céljait és feladatait, és szabadossággá válik, akkor komoly gondok állhatnak elõ. Nap mint nap tapasztaltam, hogy a gyerekeink az iskolában egyre több problémával szembesülnek, s lassan céltalanná, közömbössé, életunttá válnak. Felvázoltam a nejemnek, hogy fog kinézni az életünk, ha kint maradunk. Nem akartam, hogy gyermekeink olyanokká váljanak, mint az ottani fiatalok, nem akartam, hogy egy értékrendjét lassan elveszítõ országban nõjenek fel. Végül ezt õ is belátta, és így aztán tavaly odahagytuk Svájcot. Köszöntük szépen, elég volt belõle… Amikor megérkeztünk Vörösvárra, úgy éreztük: otthon vagyunk.

– Az iskolaválasztás volt ebben a döntésünkben legfontosabb szempont. Hisszük, hogy akkor mûködik rendesen a család, ha a gyermekek nevelése biztosítva van, és az iskolában is minden rendben van. Mi gyerekcentrikusak vagyunk. Ez volt a kiindulópont. Végignéztük hát az interneten a magyarországi tanintézetek teljes listáját, és úgy találtuk, hogy Vörösvár a legmegfelelõbb hely: Budapest vonzáskörzetében található, és jól mûködõ német nemzetiségi iskolái vannak. Azóta elmondhatom: jól döntöttünk. A gyerekeinknek sikerült beilleszkedni, és ebben az iskola nagyon fontos szerepet játszott.

– A vörösváriak közül sokan szívesen cseréltetek volna veletek, nem furcsállották, hogy ti pont ellenkezõleg cselekedtek?

– Sokan csodálkoztak azon, hogy eljöttünk Svájcból, még a gyerekeinktõl is megkérdezték, miért kellett eljönnünk Magyarországra. Nem kellett! Szerettünk volna ide jönni. De nagyon sok olyan korombelit ismerek a kintiek közül, akik nem nyugdíjasként, hanem életük csúcspontján szeretnének visszatelepülni ide és dolgozni ennek az országnak a javára.

– Olyan hely sehol nincs a földön, ahol mindig jó: a zsúfolt budapesti villamoson, vagy a 10-es úton nemigen érzi jól magát az ember. Magyarország attól jó, hogy úgy érezzük: ide visszajöttünk a gyökereinkhez. De persze nem lennénk itt, ha nem lennénk meggyõzõdve arról, hogy gazdaságilag, szakmailag az elkövetkezendõ tíz- évben sokkal nagyobb lehetõségek adódnak itt, mint nyugaton. Ne ámítsuk magunkat a Nyugattal, ma páros lábbal rúgnak ki százakat, ezreket Svájcban is a munkahelyükrõl, még a bankszférában is. Az a biztonság, amiben én felnõttem, az a szuperszolid Svájc már nem létezik. Nyugaton rendkívül beszûkültek a lehetõségek, nagyon nehéz így alkotni vagy akár egy saját vállalatot alapítani. Ismervén a gazdasági elõrejelzéseket: ebben a közép-kelet európai térségben lesz növekedés, itt lesz több munkalehetõség. Bizonyítja ezt, hogy egyre többen jövünk vissza Magyarországra, egykori emigráns családok tagjai: tudunk egymásról, segítjük egymást. Úgy is neveznek minket tréfás szójátékkal, hogy „visszidensek”. Az egykori cserkészek közül is – a világ majd minden számottevõ országában volt magyar cserkészcsapat –, akikkel annak idején együtt táboroztam, igen sokan ma már Magyarországon élnek.

– Mit tapasztaltál, a nyugati országokban, hogyan vélekednek Magyarországról?

– A nyugati turisták kedvelik Magyarországot, de egyfolytában szidják is, hogy milyen maradi, konzervatív, idejétmúlt ez az ország. Divatos a magyarokat lefitymálni. Ugyanakkor nagyon jól érzi itt magát mindenki. Én ezt visszataszítónak tartom. Ha valahol vendég vagyok, akkor elfogadom a befogadó országot olyannak, amilyen.

„Itt mi Vörösváron jól tudjuk, hogy az ember többféleképpen lehet magyar, s ha ennek tudatában tiszteljük egymást, akkor nagyot léptünk elõre.”

– Mi a véleményed az itthoni közéletrõl, politikai helyzetrõl, hiszen ez nagyban kihat az emberek mindennapjaira, közérzetére is?

– Folyamatosan figyelemmel kísértem a politikai történéseket már külföldrõl is. Döbbenetes számomra, hogy értelmes emberek, hogy ugranak egymás torkának, mert nem teljesen egyformák a politikai nézeteik. Most a legfontosabb feladat lenne 2004. május 1-jére felkészülni, és az Európai Uniós csatlakozásból következõ feladatokat közösen elõkészíteni, és jól helytállni. Én egyrészt ezt betudom a magyar virtusnak, és hogy élénk a fiatal magyar demokrácia. Nem kell túldramatizálni a helyzetet. Fõleg ha az ember egy eseménytelen országból érkezik, mint amilyen volt Svájc. Véleményem szerint komolyabb gondok alapvetõen nincsenek. Kicsit sok az acsarkodás, és kevés a konkrét cselekvés. Ezen túl kell lépni.

– A magyarok köztudottan peszszimisták, hajlamosak lekicsinyleni a saját országukat, eredményeiket és valamiféle Eldorádóként tekintenek a nyugati világra…

– Mi egy olyan ország vagyunk, ami mindig is a nyugat és a kelet között tutajozott. Kompország vagyunk. Mindig kell egy nagytestvér, akinek az ajkain csünghetünk, akit imádhatunk. Régen így volt ez bizonyos értelemben a Szovjetunióval, most meg Amerikával játsszuk kontroll nélkül ugyanezt. Ugyanakkor lebecsüljük magunkat. Fájdalommal tölt el, hogy fiatalemberek milyen megvetéssel és undorral nyilatkoznak saját országukról. Lehet, hogy vannak ennél jobb országok, de ez a hazánk. Mindenkinek javaslom azt, hogy egyszer az életében menjen ki néhány évre nyugatra. Utána jobban be tudja tájolni azt, hogy Magyarország mégsem a végén kullog a fejlõdésnek. Az elsõ harminc országban biztosan benne vagyunk. Vannak olyan területek, ahol még nagyon sokat kell fejlõdnünk, de például a kultúrában nagyhatalom vagyunk. Egyszóval csak azt tudom mondani: aki nem érzi jól magát magyarként a bõrében, menjen ki nyugatra. Ha ott jól érzi majd magát, akkor jól döntött. De akkor is jól döntött, ha nem, mert akkor megtanulta súlyát a magyarságának. Itt mi Vörösváron jól tudjuk, hogy az ember többféleképpen lehet magyar, s ha ennek tudatában tiszteljük egymást, akkor nagyot léptünk elõre.

– Én most nagyon rosszul alszom, mert egy új egzisztenciát kell létrehoznom a nulláról, és ez rengeteg konfrontációval jár. Szeretnénk az albérletbõl egy saját házba költözni – megvallom õszintén, eredetileg ezt Piliscsabán képzeltük el, de a gyerekek valósággal megtiltották ezt nekünk, akik nagyon jól érzik magukat itt. Ha boldogulni akarok, meg kell tanulnom nagyon gyorsan a hazai játékszabályokat, amik merõben mások, mint külföldön. Ennek értelmében én most egy nagyon hajszolt ember vagyok, de a nejem, aki engem jól ismer, látja rajtam, hogy sugárzok a boldogságtól.