 |
Elkerülhetõek-e a civilizációs megbetegedések?Erre a mindannyiunkat érintõ kérdésre keresünk választ, megoldást gyakorlati szinten, közérthetõen, most induló sorozatunkban. A tárgyalásra kerülõ legtöbb témakör általánosan érint bennünket „modern embereket”, a szív és érrendszeri megbetegedések, a csontritkulás, elhízás, cukorbetegség esetében, de tervezünk írni az E-számokról és azok hatásairól is.
Elsõként a csontritkulással foglalkozunk, melynek elterjedése drámai méreteket öltött a fejlett országokban az elmúlt években. A csontritkulás bizonyos mértékig természetes folyamat, jelenleg tapasztalható nagymértékû elõfordulása azonban nem magyarázható önmagában a genetikával vagy az öregedéssel. Az újabb eredmények szerint egyéni életvitelünk jelentõs mértékben befolyásolja a csontanyagcserét, azaz a megfelelõ egészségvédõ életmód következetes betartásával elkerülhetõk, vagy csökkenthetõk e népbetegség kialakulását elõidézõ kockázati tényezõk.
A magyar nyelvben használatos kifejezés: csontritkulás, jól érzékelteti a folyamat lényegét, mikor is a csontszövet mennyisége oly mértékben csökken, hogy a szilárdság gyengülése révén fokozottan törékennyé válik. Az alkartörés, a combnyaktörés, valamint az alsóháti-, és ágyéki csigolyák összeroppanásos törése a leggyakoribb. A nemzetközi adatok szerint a combnyaktáji törést szenvedettek 13 %-a fél éven belül meghal, az életben maradottak 40%-a képtelenné válik az önellátásra, tehát tartós gondozásra szorul.
Magyarországon az összlakosság 8-10% -ánál, tehát nyolcszázezer, egymillió ember esetében beszélhetünk kimutatott csontritkulásról, s ennek költségei éves szinten megközelítik a 15 milliárd forintot.
A csontritkulást „néma járvány”-nak is nevezik, mivel kezdeti szakaszában semmi jelzést nem ad magáról. Esetenként rövid ideig tartó fájdalommal jár, s csak akkor vehetõ észre a betegség, amikor már maradandó károsodást okozott. Például ha egyszerre több csigolya is összeroppan, gerincgörbület, púpos testtartás alakulhat ki, a testmagasság csökken.
A megelõzést gyermekkortól kell elkezdeni vitaminban és ásványi anyagban gazdag étrend, valamint mozgáskultúra kialakításával.
Az idõskori csontritkulás kockázata részben a D vitamin hiányához kapcsolódik. Alapvetõ fontosságú tehát, hogy az idõs emberek is rendszeresen tartózkodjanak napfényen, mivel a csontanyagcseréhez fontos kalciferol (D-vitamin) napfény hatására képzõdik a bõrben.
A testmozgás hatására a csontszövet vérellátása javul, és olyan anyagcsere folyamatok kerülnek elõtérbe, amelyek kedveznek a csontépítésnek. 2-3 naponta fél-egy órás gyaloglással már jelentõsen csökkenthetõ, ill. megállítható a csontritkulás folyamata.
A napfény, a testmozgás és lelki egyensúly mellett természetesen táplálkozásbeli szokásaink befolyásolják leginkább a folyamatot. A civilizált ember étrendjének mintegy 50%-át teszik ki a finomított termékek, mint például a fehér liszt, és a kristálycukor. Jó tudnunk, hogy pl. a fehér kenyérben a barna kenyérhez képest az ásványok és vitaminok csupán 20%-a marad meg. Finomított liszt helyett javasoljuk a teljes a kiõrlésû lisztet, rozslisztet, Graham-lisztet.
A cukorfogyasztást érdemes lecsökkenteni, és mézzel vagy gyümölcscukorral kiváltani. A finomított fehér cukor energiát sokat tartalmaz, de tápanyagot nem. Ha valaki sokat fogyaszt, akkor valami helyett fogyasztja, tehát tápanyaghiány alakul ki. Ez különösen a mai gyerekeket veszélyezteti a nassolási hajlam kialakulásával. A kólában és a kakaóban elõforduló nem elhanyagolható mennyiségû cukor ill. koffein kifejezetten káros, mint ahogy a felnõtteknél az alkohol és a dohányzás bizonyítottan gyengítik a csontozatot.
A nagyobb fehérje-, zsiradék- és foszfor bevitel helyett a következõ kifejezetten csontépülést segítõ növényi eredetû élelmiszereket javasoljuk: szezámmag, mák, dió, mandula, mogyoró, gesztenye, mazsola, szilvaíz, szárazbab, szója, lencse, teljes gabonák, zabpehely, kelkáposzta, fokhagyma, vöröshagyma.
Az egyéb hasznos étrendi komponensek között kell megemlíteni a K-, C-, B6-vitamint, a folsavat, magnéziumot, cinket és rezet melyek a kalciummal együttesen befolyásolják a csontanyagcserét. Ezeket az anyagokat vitamin és ásványianyag-készítményekkel vagy nyers gyümölcs- és zöldségfélékkel tudjuk pótolni.
Dr. Saufert Gyula
Pilisvörösvár, Dr. Bubó biobolt
Mindennapi ivóvizünk
A bankkártyák, mobiltelefonok és az Internet világában érthetõen kevés szó esik a legõsibb közszolgáltatásról, a legrégebben megvalósult közmûrõl, az ivóvíz-szolgáltatásról. Nem túlzás a jelzõ, ha arra gondolunk, hogy már a rómaiak létesítettek vízvezetékeket, vagy arra, hogy ma is mûködõ, világhírû fürdõkultúrát örököltünk a török idõkbõl, aminek az alapját ugyancsak a vízellátás megoldása adta. Víz nélkül nincs élet. Az emberiség fejlõdése csak ott töretlen, ahol bõségesen állt rendelkezésre az ivóvíz. Ez a tétel ma is igaz, a korra jellemzõ magas életszínvonal elõfeltétele a megfelelõ vízellátás, és az is igaz, hogy egy terület lakosságának életszínvonalára nagyon jellemzõ adat az egy fõre jutó vízfogyasztás.
Az ivóvízfogyasztás természetesen nemcsak a jelentkezõ igényektõl függ, hanem a kiépített közmûvek kapacitásától is. Környékünk, a Pilisi-medence térsége a lakóövezeti és kisebb mértékben ipari–kereskedelmi beruházások kedvelt célpontja lett, emiatt a vízellátás fejlesztése alapvetõ fontosságú közügy. A helyi elosztóhálózatok bõvítését, fejlesztését az önkormányzatok vagy víziközmû-társulatok szervezik, és azok fizetik, akiknek az érdekében épülnek. A több települést ellátó regionális szállítókapacitások (regionális fõmûvek) fejlesztése jelenleg részben állami feladat.
A vízellátással valahogy úgy vagyunk, mint az egészséggel, csak akkor foglalkozunk vele, ha már baj van. Vagyis megszoktuk, hogy van, ami annak köszönhetõ, hogy Magyarországon ideje korán, már az ötvenes évektõl kezdõdõen – a jól szervezett víziközmû-társulások révén – megvalósultak a vidéki vízhálózatok is. Amiért az európai csatlakozásunk küszöbén – egyik alapfeltételként – gyakorlatilag teljes a közmûves ivóvíz-ellátottságunk. Csupán az ivóvízbázisok megfelelõ védelmében és egyes területek (Dél-Alföld) ivóvizének arzénmentesítésében vannak tennivalóink. Igaz, ezek költsége százmilliárdokban mérhetõ, és a következõ nyolc-tíz évben komoly terhet jelent majd a nemzetgazdaságnak. Környékünkön nincs ilyen gond, a Duna mentén Gyõrtõl Budapestig húzódó vastag kavicsrétegbõl táplálkozó úgynevezett parti szûrésû kutakból nagyon jó minõségû, különösebb kezelést, tisztítást nem igénylõ víz áll rendelkezésre. Ezt kiegészíti a pilisi térség bõ karsztvízkészlete, amely azonban jelenleg is megkímélt a jövõ érdekében. Ezekre a vízbeszerzési lehetõségekre épült ki az elmúlt évtizedekben a Duna jobb parti regionális vízellátó rendszer, ami a pilisi térség vizét is hivatott biztosítani. A Bõs–Nagymarosi kaland jelenlegi hasznaként néhány éve megépült Visegrádnál a Duna alatt egy közmûalagút, ami kapcsolatot teremtett a két oldal között az ellátás biztonságát fokozva, és napi több ezer köbméter ivóvíz kitermelését lehetõvé téve. Mindezekbõl látható, hogy milyen átfogó stratégiai gondolkodás szükséges az egészséges ivóvízellátásban, mekkora beruházásokat igényel a háztartások mentesítése az elszenynyezõdött rétegvizekbõl táplálkozó házi kutak használatából.
A közmûves ivóvízellátásnak azonban – térségünkben különösen – komoly nehézségekkel kell idõnként szembenéznie. Az igénybevétel (fogyasztás) ugyanis nagyon változik. A kerti övezetekben a nyári csúcs és a minimális fogyasztás négy-ötszörös viszonyban van. A terület lakossága nyáron, hétvégeken megnõ, nem beszélve az ugyanerre az idõszakra sûrûsödõ építkezésekrõl, egyéb szabadidõs tevékenységekrõl. A jelenlegi csúcsfogyasztások, amik egyébként rövid ideig tartanak, idõnként meghaladják a teljesítõképességet. A vízfogyasztás függ a napszaktól, általában az esti órákban jelentkezik a csúcs. Az éjszakai órákban van lehetõség arra, hogy a víztározók feltöltõdjenek a másnapi, különösen a hétvégi, ünnepi rohamra. Az éjszakai nyugalmat még nem zavarják számottevõen az automata öntözõberendezések, amelyek mûködését éppen erre az idõszakra programozzák. A tározómedencék biztosítják a kellõ nyomást a vezetékekben, ezért azok a fogyasztóhelyek, amelyek fekvése megközelíti a (15-20 m) medenceszintet, jelentõs ingadozásra számíthatnak. A tározómedencék hivatottak a csúcsfogyasztást kiszolgálni, végsõ soron azonban, az utántöltési kapacitást is figyelembe véve, a vízfogyasztásnak napi átlagban a vízbeszerzéssel összhangban kell lennie, vagyis semmiképpen nem lehet több vizet fogyasztani, mint amenynyit a kutak szolgáltatnak.
(Folytatjuk)
Dercsényi Péter DMRV Rt.
