 |
XXXX:Íme hát középkorúvá vált, megemberesedett egykori középiskolánk, a negyedik X-et hagyta el ez év szeptemberében. De azért még nem az az öreg alma mater, ahogy emlékeink mindent behavazó messzeségében megjelenik. Nem oly öreg még, csak tán mi lettünk vének: akik néha meg-meghajlunk a mindennapok súlyai alatt. Micsoda pompás ajándékot kapott a negyvenedik születésnapjára ez a szeretett-szidott iskola: a postás betoppant, és 317 millió forintról szóló csekket hozott. Tantermek, fiúkollégium, tornaterem épülnek belõle, bõvül, szépül, csinosodik majd újra az épület. Lassan nem marad köve, amelyet a régi híres tanárok koptattak egykor.
Ó azok a régi tanárok… Sokszor bolyongok a folyosókon, vitrinek, serlegek, üvegüket vesztett tablók között, s szellemüket keresem. Valahogy-valahol most is itt vannak velem. Nem a kõ a fontos, nem a nemes burkolat, bársony fotel, csipketerítõ, hanem az egykoron elhangzott szavak, szózatok, biztatások, bölcselmek, amelyek útjelzõivé váltak életünknek.
Ó, hogy nem hallgattunk mindenkoron intelmeikre, felrúgtuk olykor a jelzõkarókat, vad ingoványon vergõdtünk, az igaz utat nem lelve.
„Nem baj, ha a sorsod kacskaringós, a lelked legyen egyenes” – mondanák õk elnézõ mosollyal, õk, a bölcsek, akik közül már egynéhányan az iskola panteonjába költözöttek.
A kiválók közt is elsõ: Csonka igazgató úr. A legszigorúbb EMBER. Így, nagybetûsen. És egyben a leghitelesebb is. Kõkemény és következetes pedagógia, szilárd erkölcsiség, megingathatatlan hit az emberben: ezek jellemezték õt. Örökös igazgatónk, példaképünk, erkölcsi iránytûnk lesz elménk hunytáig mindnyájunk számára, akik valaha ismertük õt.
Dr. Rübl, a tudós tanár, a szellem nagy játékosa: szellemisége, humánuma, játékossága, tudós kíváncsisága ma is bennünk él és babonákat ûz. A természet örök csodájának, a tudománynak, a ráció diadalának tanárbajnoka õ. Ül otthonában kedves enciklopédiái közt – Isten tartsa õt meg sokáig –, és az élet kincses-keserves keresztrejtvényét fejtegeti. Õ tudja már a titkokat, „a nagy csodát”. Tudja a súlyos és igaz válaszokat. Miközben mi még dadogni tudjuk csak a kérdéseket is.
Pajor tanár úr, az irónia nagymestere: sziporkázó humor, kaján, gyermekien kételkedõ mosoly, érdeklõdõ tekintet, empátia. Vele mindig mindenrõl tudtunk beszélni: a szextõl a matrjoskababáig. Ma is mindannyiunk nevét tudja. Számon tart minket, tartozunk neki. – Hát a bátyád, hogy van? – kérdi, majd tíz év múlva, amikor ismét találkozunk: – Add át neki feltétlen az üdvözletemet...
Kistakács: – õ már csak Kistakács maradt igazgatóként is – kedves, törékeny hölgy. Tekintélyét jósága adja. – Gyermekem, mi van veled? – búg bele mély hangon a telefonba, és én valóban gyermeke vagyok. Csüggve figyelem szavát, örülök mosolyának és aggódva figyelem, vajon talál-e bennem feddni, kivetni valót.
Oláh Imre igazgató úr: imponáló tudás, ragyogó elme, európai szellemiség, igényes beszéd és öltözködés, példamutató személyiség. „Fehérek közt egy európai”. Nehéz elhinni, hogy már õ is nyugdíjban van. Még sok kérdésünk lenne hozzá, még nem dobhatja el a jegyzeteit, tanmenetét, még nem akaszthatja a szögre fehér tanári köpenyét... Még tanulni szeretnénk tõle...
Ahogy a többiektõl is – e negyvenéves tanoda valahai és mostani tanáraitól. Égi és földi katedrákról szólnak õk hozzánk, értelmünkre hatva, szívünkbe markolva. Mondataik, verssoraik, vegyületeik, képleteik, sípszavuk egyetlen közös zúgásba olvad össze, s felszáll a magasba, a végtelenbe, mint ahogy ballagáskor száll az ég felé a „Gaudeamus”, hogy utat találjon a csillagpor között, lélektõl lélekig az örökkévalóságban.
Kedves iskolánk, alma materünk, Isten éltessen negyvenedik születésnapodon!
Fogarasy Attila
