 |
Nektárt csepegtetett az idei nyár és az õsz Vörösvár szõlõvesszein. Más gyümölcsösök megsínylették a hosszú, aszályos napokat, a szõlõnek azonban meg sem kottyant a szárazság, gyökereit olykor több tucat méterre is belemélyeszti a földbe, és kútmélységbõl szívja fel az éltetõ nedvességet. Mondják a szõlõsgazdák, ilyen jó termésük régen volt már, s nem akarnak hinni a szemüknek, amikor a must cukorfokát megmérik. A száraz idõnek köszönhetõen a ragályok is messze elkerülték a szõlõsöket, a peronoszpóra és a lisztharmat nem tudott kárt tenni a fürtökben. Ha van miért zsörtölõdniük: a kevés savtartalom, ami a bor illatát csökkentheti. De a gondos gazda erre is talál megoldást, s pincéjének boszorkányhonyhájában zamatos borok születnek majd.
Ki hozta be az elsõ vesszõt Vörösvárra, ki nem, a vörösváriak mindig is termeltek szõlõt a falu környéki dombokon, az Õr-hegy aljában, a Kálvárián, s míg a filoxéra ki nem pusztította szinte az összes tõkét, a Placskán és a Garancson is.
A szõlõvel sokat kell törõdni, bajlódni, „derékfájós egy gyümölcs”. Emlékszem, nagymamám mennyit hajlongott a kertünkben lévõ néhány sor szõlõ tõkéi között: kacsolt, kapált, kötözött, s milyen mérges volt, amikor egyszer – mi, vásott kölykök – szétdobáltunk néhány fürtöt a pirosló gyümölcsbõl. Most már értem felnõtt fejjel: mintha a saját vérét ontottuk volna akkor...
A szõlõ azután meghálálja a hordók érlelõ homályában a vele való törõdést, és zamatos nedûvé válik. Ünneplésre ad ez okot, a barátok, rokonok ízlelgetik a présházak hideg padjain ülve az újbort, és a dicsérõ szavak idõ után énekbe csapnak át, éltetve a gazdát és Noé apánkat, aki a szõlõvesszõt annak idején a bárkájába vette.
A szõlõ és a bor legnagyobb ünnepe Vörösváron a szeptember végi szüreti mulatság és bál. Szépen illeszkedik ez az ünnep a sváb hagyományok közé, pedig a betelepült németeknél ez korábban nem volt szokásban: a magyaroktól vették át egészen.
A felvonulás a találkozásokra is lehetõséget ad, és arra is, hogy elõkerüljenek a szekrénybõl a gyönyörû sváb ruhák, s felhangozzanak az õsök rigmusai és dalai.
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tõle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.– írja Vörösmarty Mihály Fóti dalában. Mi sem mondhatunk mást: hagyjuk a munkát, a göröngyöt, élvezzük ízét a gyöngyözõ bornak, és adjuk át magunkat az ünnep örömének.
F. A.
