Vörösvári Újság Online

A városka utcáin idõrõl idõre feltûnik ütött-kopott segédmotorjával egy idõsebb úr. Itt-ott megáll, összeszedi az eldobott fémdobozokat, üvegeket, flakonokat. Hosszú szöges botjával még az árkokba is benyúl, és egy ügyes mozdulattal rátûzi az ott heverõ zsákmányt. Aztán felül hûséges motorjára, és folytatja önként vállalt õrjáratát.

Stéhli Mátyás – bár nem tagja környezetvédelmi egyesületnek – minden bizonnyal a legaktívabb környezetvédõ Pilisvörösváron. Immár harmadik éve rója az utcákat, általában naponta 5-6 utcát bejárva, és módszeresen összegyûjtve azoknak az embereknek a hulladékát, akik környezetükre, városukra, embertársaikra nemigen ügyelnek. Még a városba bevezetõ utakat is két-három havonként végigjárja, elmegy egészen Pilisszántóig, Csobánkáig, Piliscsabáig és Solymárig is.

A begyûjtött fémhulladékot azután összepréseli és tízkilós adagokban zsákokba teszi. Egy-egy zsákban ötszáznál is több sörös- vagy kólásdoboz fér el. A zsákokat végül beszállítja Óbudára egy fémhulladék-átvevõ telepre. A sörösdobozok kilójáért 150 forintot fizet az átvevõ, így az jó nyugdíj-kiegészítést jelent Stéhli úr számára. De azért a konzerves dobozokat is rendületlenül beszállítja, pedig azért alig kap valamit: kilónként 10 forintot. (Azaz 10 forintot kap 50-60 darab összeszedett konzervdobozért.)

Az üvegeket is visszaváltja, amit pedig nem vesznek át a boltokban, azt bedobálja a Kápolna utca elejére kihelyezett konténerekbe.

– Vannak, akik megjegyzéseket tesznek rám, csúfolnak azért, amit csinálok. „Ugyan, nem vagy rászorulva!” – mondják. Még a lányomtól is sokan megkérdezték: „Mit kaparászik az apád mindig az árokban?” Nos, valóban nem vagyok rászorulva, de én egész életemben keményen dolgoztam, s megtanultam, hogy mindent meg kell becsülni. Ezért nem tudok elmenni egy eldobott sörösdoboz mellett az utcán, anélkül, hogy fel ne venném. Úgy érzem ezzel az egész város javát szolgálom, hiszen tisztábbak lesznek utcáink, útjaink, és a hulladékok újrafeldolgozásával a környezetet is óvjuk. Én már nem vagyok fiatal, a derekam se a régi, de nem tudok tétlenül ülni, ameddig bírom, fölülök a motoromra és végigjárom a várost. Ha néhányan csúfolnak is, úgy érzem, hasznos, amit csinálok. És ez a lényeg.

Eddig tartott volna ez a kis beszámoló Stéhli Mátyás úrról, városunk önkéntes hulladékgyûjtõjérõl. Ám Stéhli úr eljuttatta szerkesztõségünk számára rövid önéletrajzi írását is. A továbbiakban ennek szerkesztett változatát tesszük közzé. A szûkszavú írásból egy küzdelmes élet bontakozik ki: szegénység, nélkülözések, tragédiák, újrakezdések és rengeteg munka. Miniportré ez egy olyan emberrõl, aki minden körülmények között a saját útját járta, a saját belsõ igazsága vezérelte, s a tragédiák után is talpra tudott állni, megbecsülve minden értéket, amit az élet jelenthetett a számára.

1932. április hó 29-én születtem Pilisvörösváron. 12-en voltunk testvérek, 10 fiú és két lány. Kilencen még ma is megvagyunk a testvérek közül. Nagyon nehéz volt a sorunk. Apánk keveset keresett, kõport és virágföldet szállított Pestre, amit keresett, abból nem sokat kapott a család. 10 éves koromban már a Müller szódáshoz jártam hajtani a szódásgépet, hogy egy kis bablevest kapjak, mert sokszor éhes voltam. A munka miatt nem jártam rendszeresen iskolába.

1944-ben bejöttek Vörösvárra az oroszok. Én meg segítettem nekik lovakat pucolni, levest és kenyeret adtak érte. 1947-ben a szüleim elvittek Hajdúnánásra egy parasztcsaládhoz szolgálni. Három évig voltam ott. Amikor hazajöttem, a szüleim rögtön továbbadtak Fetter István hentes és mészárosnak. 17 éves voltam akkor. Sokat kellett dolgoznom. Reggel három órakor kellett kelni és este 11 óráig meg sem álltam: nappal a földeken dolgoztam, este a vágóhídon.
Fiatalon nõsültem, egy kislányom született. 1952-ben a feleségem meghalt. A kicsit akarta fürdetni, petróleumot öntött a folytonégõbe és az felrobbant. Három órával késõbb meghalt a kórházban.

Özvegyen maradtam kilenc hónapos kislányommal. Mivel én egész nap dolgoztam, a kisbabát az anyósom nevelte. Az apósomat ez idõ tájt kuláknak minõsítették, és mivel én nála dolgoztam, engem is zaklattak. Minden héten jelentkezni kellett a rendõrségen, ahol mindig azzal fenyegettek, hogy ha nem hagyom ott az apósomat, akkor nagyon megjárom.
Én azt válaszoltam, hogy nem tudom otthagyni, mert õk nevelik a kislányomat.
Egy évre rá bevonultam katonának. 1955-ben szereltem le mint szakaszvezetõ.

1956-ban újranõsültem. Dolgoztam a mészégetõben Vörösváron, majd a pilisi szénbányában mint csillés. Amikor a volt apósomat internálták, az anyósom hívott, hogy vegyem át a gazdaságot. 1964-tõl 1990-ig az Ásványbányában dolgoztam. Innen mentem nyugdíjba. Még ezután is dolgoztam kõmûvesek mellett. Nyugdíjasként is mindig találok munkát magamnak.
2003-ban a Büfénél a járda nagyon rossz volt, többen elestek. Panaszkodtak nekem az idõs emberek, hogy nem lehet rendesen járni. Az unokám is elesett ott, és fölrepedt az álla. Akkor én magam úgy döntöttem, hogy megjavítom. Meg is csináltam, de senki sem köszönte meg.

Én vittem oda cementet és sódert, pedig két csípõprotézisem van.
1986-ban három hónapig Amerikában voltam, ez idõ alatt a második feleségem nagyon beteg lett, mire hazajöttem, már kórházban volt. Én már csak úgy találkozhattam vele, hogy nem volt eszméleténél. 9 hét múlva meghalt. Tõle is van egy lányom, aki most 39 éves. Négy unokám van, kettõ az elsõ és kettõ a második lányomtól.

Most egyedül élek ebben a nagy házban. Elboldogulok, ahogy tudok. A fiatalabbik lányom fõz és mos rám.