Vörösvári Újság Online

Ünneppel ékesített téli este
füttyel felel a szél a fagy szavára.
Hóesés titkolja lábnyomainkat.
Öröm zuhog az útra és a házra.

Ablakok mögé rejtõzött boldogság
okoz gyönyörû nyugalmat, szívünk
üteme csengettyûzik, álom dalol.
Hangja hordozza hatalmas énekünk.

Ünneppel ékesített téli este
erõs karokkal véd a béke csendje.
Arcunkhoz mintha jóság közeledne,
hajnali ködben érlelendõ a rendje.

Most mintha semmi se fájna,
mintha megszûnne minden fájdalom,
a boldogság szikrázó varázsa
csillog szemünkben s a feldíszített ágakon.

Most mintha szebb volna minden,
tisztábban hull a hó a ház elõtt.
Most ajándék egy ablaknyi szívben
meglelni sok volt-szélben lobogó szeretõt.

Gyertyalángként fénylik arcuk,
mégis leggyönyörûbb, aki itt van.
Most a szeretet ünnepét tartjuk
gyengéden – és egymást ölelve
– karjainkban.

Zöld fenyõfa aranyágán
ékes ezüstdió lebben,
karácsonyi gyertyalángnál
fürdünk fényes szeretetben.

Az álomtalan éjszakáktól
fossz meg engem!
Viheted akár zakóját is e napnak,
melyen a csillag-rendjelek
rendületlenül ragyognak.
Reggelig rabolj ki!
A vakító fény értéktelen…
Egyetlen kincs
– õrizgetem, mert valódi –
a szívben született szeretet,

(formálója az indulatnak).
Hangok? Szavak? Tekintetek?
Csendembe csak az kapaszkodhat,
akit szeretek, aki szeret…,
akit szeretek, aki szeret –

Az iskola csengõje megszólalt, a második óra végét jelezte. Magamhoz vettem a tízóraimat, és kimentem az udvarra. Az osztály háromnegyede általában az udvaron tízóraizott. Megkerestem a B-osztálybeli barátomat. Szünetben mindig együtt voltunk. Az idõ már elég hûvös volt, november közepén jártunk. Öcsi – így szólítottam, õ mondta, hogy így hívjam – felhívta a figyelmemet egy fiúra, aki mindig viszszahúzódva az udvar egyik sarkába, tõlünk nem messze álldogált, és elég sûrûn nézett felénk. Nagyon kopott ruha volt rajta. A nadrágja a térdénél el is volt szakadva. Szomorú látványt nyújtott. Mi is szegények voltunk, az én nadrágomon is volt egy folt, de nem volt szakadt. Én is észrevettem, hogy figyel minket, és általában akkor, amikor eszünk. Öcsi megjegyezte lehet, hogy éhes. Elhatároztuk, hogy próbára tesszük. A szánkhoz emeltük az ételt, s akkor megint nézett.

– Lehet, hogy tényleg éhes – mondtam. Javasoltam, hogy hívjuk ide, és kínáljuk meg.

Mikor megint felénk nézett, intettem neki, hogy jöjjön ide. Elõbb körülnézett, hogy neki szól-e a hívás, s mikor látta, hogy nincs körülötte senki, lassan, tétován elindult felénk. Erõs csontú, de nagyon sovány volt.

– Á, nem – mondta, de én láttam, hogy nagyon nézi a felé nyújtott ennivalót.

– Na, vedd el! – unszoltam, mire kikapta a kezembõl és mohón enni kezdte. Nagyon éhes lehetett.

– Tõle? Az úgy fél a mostohámtól, mint a tûztõl. Van úgy, hogy még õt is kizavarja a konyhából. A múltkor még meg is verte az a vén banya.

Teljesen el voltunk képedve. Hogy egy férfit kizavarjanak a konyhából, és ne védje meg a gyerekét egy ilyen nõvel szemben, és hagyja, hogy éhezzen a gyereke!

– Hát a banya elveszi tõle, és a lányaira, meg magára költi.
Tovább akartuk faggatni a fiút, de becsöngettek, s ki-ki elment az osztálya felé. Nem tudtam odafigyelni az órára, nem ment ki a fejembõl ez a történet. Alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak, és a barátommal megbeszéljük ezt az egészet. A fiúval is szerettünk volna még beszélgetni, de azt mondta, siet haza, mert fát kell vágnia. Így hát hagytuk elmenni.

Elhatároztuk, hogy ezentúl mindennap hozunk neki tízórait. Nagyon hálás volt érte. Jólelkû fiúnak látszott, s mint késõbb kiderült, az is volt. Lassan összebarátkoztunk.

Egy ízben hozzánk is eljött, egy szombat délután. Anyám éppen valamilyen süteményt sütött, és megkínálta vele. Evett egy szeletet, majd az újbóli kínálás elõl udvariasan kitért, mondván otthon nagyon jóllakott, és nem tud többet enni. Pedig én láttam, hogy legszívesebben az egész tányérral megette volna. Volt, hogy egy hétig nem jött iskolába. Azt mondta, hogy beteg volt. De mi észrevettük, hogy a feje alig látható véraláfutásokkal van tele. Öcsi megkérdezte tõle, hogy mi történt? Hosszú unszolás után elmondta, hogy a mostohája áztatott bõrszíjjal megverte, mert nem akart elmenni boltba lyukas cipõvel a jeges, latyakos utcákon. Nekünk is megmutatta, vagy féltenyérnyi lyuk volt a talpán. A szakadt zoknija is csupa víz volt.

Akkor vettük csak észre, hogy alig van rajta valami ruha. Egy vékony ing, egy vékony, kopott pulóver, a könyökén lyukas kiskabát és a térdén szakadt nadrág, amit viselt, pedig már nulla fok körüli volt a hõmérséklet. Nagyon sajnáltuk ezt a srácot! Megkérdeztük, hogy meglátogathatnánk-e? Látni akartuk azt az asszonyt, aki képes így bánni egy gyerekkel, s azt a tutyimutyi apját, aki mindezt hagyja. Erre hevesen tiltakozott. Azt mondta, hogy az anyja nem szereti az idegeneket. Láttuk, hogy mennyire fél, ezért mondtuk, hogy nem jövünk. Erre megnyugodott. Mi azért az Öcsivel megfogadtuk, hogy elmegyünk hozzájuk, mert ezt az egész helyzetet borzasztónak tartottuk.

Egyik vasárnap reggel az Öcsi eljött hozzánk, és együtt elindultunk a Toncsiék háza felé. A fõúton laktak, egy szépen rendben tartott kis házban. Mint késõbb kiderült, ez az aszszony háza volt, a férfi csak benõsült oda. A házat is õ tartotta rendben. Most is az udvaron volt. A saras havat söprögette. Meglepõdve nézett ránk. Õ is olyan szakadt ruhákban volt, mint a fia.

Mikor megtudta, hogy a fiához jöttünk, elkezdte mondani, hogy nem ér rá játszani, hogy nagyon sok munkája van, és a felesége csak veszekedne vele, ha Toncsit elcsalnánk otthonról. Mindenáron azt akarta, hogy menjünk el. Láttuk, hogy az apával nem megyünk semmire, gondoltunk egyet, és beléptünk a házba. Az aszszony, a két lánya és a Toncsi az asztalnál ültek, és reggeliztek. Az asszony és a két lány egymás mellett, a Toncsi meg egyedül az asztal túloldalán. Legnagyobb megdöbbenésünkre elõtte feketekávé és üres kenyér, az asszony és lányai elõtt pedig tejeskávé és vajas kalács volt.

Öcsi nem bírta tovább, és elkezdett ordítozni. Mindenféle szemétnek lehordta az asszonyt. Az a hirtelen meglepetéstõl felugrott, felkapta a szeneslapátot a kályha mellõl, és megindult felénk. Alig tudtunk kimenekülni a házból. Utánunk hajította a lapátot, de szerencsére nem talált el minket. Kirohantunk a kapun, és eltûntünk a fõút túloldalán levõ utcában.

A Toncsi ezután nem jött iskolába. Karácsonyig nem láttam. Gyönyörû karácsony volt. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, és anyám megengedte, hogy elkísérjem az éjféli misére. Alig vártam, hogy elinduljunk. Volt még egy fél óra addig, így leültünk a karácsonyfa elé.

Anyám énekelni kezdett egy karácsonyi éneket, s én odabújtam mellé. Õ átölelt, és a dallam ritmusára ringatni kezdte a buksi fejemet. Nagyon szerettem az anyámat. Végre eljött az idõ, és mi összebújva elindultunk. Nagy pelyhekben hullott a hó, és én csodálattal néztem, ahogy a lámpák fényében táncoltak.

Az utca közepén járhattunk, mikor észrevettünk egy futó alakot, aki az utca vége felõl rohant felénk sírva és jajgatva. Egy szál ing, és egy alsónadrág volt rajta. Épp egy lámpa alatt álltunk, amikor elrohant mellettünk. Mezítláb volt és csupa vér. A lábam a földbe gyökerezett. A Toncsi volt az. Elrohant a következõ lámpáig, aztán be egy kapun. Elengedtem anyám kezét és utána szaladtam. Akkorra már a házban kitört a sírás és jajgatás. Mint kiderült, abban a házban lakott a nagynénje, az apja húga. Benéztem az ablakon, láttam hogy a Toncsi átfagyva, véresen, zokogástól elfúló hangon ordítja, hogy nem akar többé odamenni, nem akar meghalni. A néni átölelte a gyereket, és sírva csak annyit mondott: nem is engednélek oda többé! Aztán, úgy ahogy volt a fiú, mocskosan, véresen bedugta a jó meleg dunyha alá, hogy felmelegedjen.

Mi lekéstük az éjféli misét, így hát visszaindultunk. Én még jobban odabújtam anyámhoz, és imádkoztunk hazáig a fiúért, nehogy beteg legyen. A mostoha aznap éjjel agyvérzést kapott, s reggelre meg is halt.

Zsirai László évek óta készít a Vörösvári Újság számára egyedi keresztrejtvényeket. Ezúttal nem csak rejtvényt, hanem lírai verseket küldött sok szeretettel nekünk. E néhány versbõl is kiderül, hogy Zsirai László érzékeny tollú költõ, aki kevés szóval is gazdag hangulatot képes teremteni és szívének melegségével árasztja el olvasóját. Köszönjük a szép verseket!

Hazajöttünk Bonchidáról régi otthonunkba, Pilisvörösvárra. A háború szele kergetett bennünket, napokat és éjszakákat töltöttünk az országúton egy katonai teherautó vászonfedele alatt. De az se hozott tovább Török-szentmiklósnál, mert más irányba vezényelték. Így hát még azt a kevés holmit is ott kellett hagyni, amit a legbecsesebbnek tartva Erdélybõl mindenképpen vissza akartunk hozni magunkkal. Végül egy-egy bõrönddel a kezünkben hol gyalog, hol szekéren eljutottunk Nagykátáig, ahonnét az utolsóként indított személyvonat lépcsõjén lógva érkeztünk meg Budapestre.

A front jött utánunk. Úton-útfélen a menekültek és katonák. Magyar katonák, német katonák és foglyok. Leromlott állapotú rongyos, sápadt orosz hadifoglyok. Német katonák terelték õket, mint a barmokat. És nyilaskeresztesek hajtotta munkaszolgálatos férfiak, zsidók, akiket árkot ásni és aknát szedni használtak fel mint eszközt, emberszámba se véve õket. Családjaikat már régen összeszedték és gettókba hurcolták, onnét pedig haláltáborokba. Így hírlett. De hogy ez igaz, egyikünk se hitte. Nem hittük, hogy ilyen mélyre süllyedhet az ember.

Öreg hajlékunk – szülõházam – csupasz falakkal fogadott vissza bennünket. A volt lakók elmenekültek, ki tudja, hová. Egy kölcsönkapott szalmazsákon ültem a padlón, kezemben egy lucfenyõ ággal. Apa hozta az illatos örökzöld ágat: – Itt van, tessék. Ha tudod, díszítsd fel, hogy legyen karácsonyunk.

Díszítgettem a fenyõgallyat, színes berlinerszálakra kötözött dióval, néhány almával s közben a mi régi szép karácsonyfadíszeink jutottak eszembe; a karcsú fehér gólya hosszú lábaival, piros csõrével, a színes meseházikó-alakra fújt csillogó üvegdíszek. Volt egy gömbölyû díszünk, ami belül csillogón tükrözte a közepén mélyen ülõ apró gömböcske színeit. Erre a kis gömbre az amerikai lobogó színei voltak festve, pirossal, fehérrel, aranycsillagokkal. Neve is volt: „sávok és csillagok”. Milyen méltósággal tudott ez a dísz forogni a gyertyaláng melegétõl.

Amerika. A tengeren túli világ. Õk is jönnek nyugat felõl, állítólag már partra szálltak. Azt beszélik az emberek, hogy aki az amerikaiak fogságába kerül, annak jó, mert csokoládét kap meg narancsot. De azok nem fognak idáig eljönni, nálunk már itt vannak az oroszok. Azoktól félni kell, mert összeszedik a férfiakat és elviszik. A nõkön keresztülgázolnak. Barbár népek tömege, akik együtt laknak a kecskével és a tyúkokkal és egy nap csak egyszer kapnak enni egy csajkában és mindenkinek egyforma ruhában kell járni. Ezt beszélték. Meg azt is, hogy ha Hitler gyõzött volna, nekünk akkor „vagonkérdés” lett volna a sorsunk, mert elhurcoltak volna mindenkit munkára. Ki tudja, mi az igazság? Igazgattam a tûleveleken a színes fonalat.

És táncosnõ figuránk is volt és madarak. Csodálatos zöld és kék madarak, angyalhajszínû farokkal. Vízkeresztkor mindig nagy óvatossággal szedtük le õket és vattázott rekeszes dobozokba rakva õriztük a következõ karácsonyig.

Amikor Bonchidán készültünk a nagy útra, anya idejében mindent elosztogatott. Elõször az istálló lakóit vitték el, azután a hízásra befogott malacot, a tyúkokat, még a Buksi kutyát is odaadtuk a fûrészmolnáréknak. Õk erdélyiek voltak, maradhattak, nekünk menekülni „kellett”, mert azt mondták, nem kapnánk meg az állampolgárságot, hanem egy bõrönddel rakják át az anyaországiakat a románok a határon. A trianoni határon. Ha tudtuk volna, hogy végül is úgy érünk haza, egy bõrönddel...

Amikor már a bútort is elhordták a szekerek, leghátul ment a molnárék Zsófija és kötélen húzta a kutyánkat maga után: – Gyere Buksi! Gyere! – De az csak forgott hátrafelé és nyüszített. Nem akart elszakadni tõlünk. Az anyagi javaink széthurcolása nem fájt annyira, mint ez a búcsúzás a kutyától és az a pillanat, amikor anyám a három karácsonyfadíszes dobozt a Losonci néni karjaiba tette: – Ezt is vigyék.

Akkor a szeme könnyes volt és éreztem, most már így lesz; csillogó gyémántcseppek az anyám szemében s a mi mesebeli szép színes díszeink a más karácsonyfáján. Losonciék mindent elfogadtak tõlünk és meghatott szégyenkezéssel mondogatták:

– Hagyja el, fõkertész úr, nem tudjuk mü ezt se megfizetni, se meghálálni.

– Nem azért adjuk. Nem kell se fizetség, se hála. Mi hazamegyünk, magunkkal vinni nem tudjuk, fogadják Isten nevében…

El volt már minden rendezve. Apa a földön egy matracon feküdt félkö-nyékre támaszkodva, a hatalmas gesztenyefák alatt – a kiürített ház elõtt –, fáradtan, csüggedten, amikor feltûnt a berekben a sûrû lombsátor alatt közeledõ szikár alak, a kegyelmes úr, aki a kenyéradónk volt, a bonchidai kastély és birtok („az erdélyi Verszáj”) ura, odasietett apához és mellétérdelt a matracra. Én az ürességtõl kongó lakásunk ablaka mögül figyeltem õket, amint biztatta, marasztalta apámat az öreg gróf. De én tudtam, hogy ez a búcsú.

Arra gondoltam: milyen fintora ez a magyar sorsnak; apám, a gróf alkalmazottja, aki nemesi származását szerény egyszerûségében természetes büszkeséggel viselte, mellette térdel a kegyelmes úr, a gróf, a domnu mariásza, aki az Erdélyben mindenkor uralkodó nagyságok leszármazottja, talán felmérhetetlen vagyon ura, az államtudományok doktora is, író is, aki bízik és reméli, hogy Bonchidát, hogy Erdélyt, hogy Hazánkat a pusztulástól meg tudja még menteni. Innét a szoba csupasz ablakából nézve csak két szomorú, fehérhajú öregember búcsúját látom, akik kezet fognak egymással.

Gróf Bánffy Miklós, aki itt marad, mert õrzi, nem hagyja el Erdélyt, hová szívével, lelkével és minden szent érzelmével kötõdött és az öreg Dobozy, aki menekül, dunántúli otthona felé, mint õse annak idején, mikor a tatárok ûzték, aki szeretett hitvesét és életét áldozta a pilismaróti halmokon.

Istenem, milyen fiatal voltam. És milyen nehezen bukdácsoltam a magyar történelem zegzugos útvesztõin…

Míg azt latolgattam magamban, hogy az egyszerû kellékekkel ékesített fenyõgallyat melyik ablakkilincsre akasszam az üres szobában, nyílt az ajtó és belépett egy katona.

– Nyemecki jeszt? – kérdezte, majd körbejárta a lakást. Amikor visszajött, ránézett a fenyõágra és azt mondta: – Dobre.

Féltem. Volt a nyakamban egy nagy, szürke kötött sál, amit addig kötöttem, míg futotta a gombolyagból. Hirtelen feléje nyújtottam: – Tessék.

– Dobre – mondta ismét. És belegyûrte a vattakabátja zsebébe, majd döngõ léptekkel távozott. De hamarosan visszatért, kezében egy kenyérrel. Szárazra sült szürkésbarna, téglaalakú katonakenyér volt. De kenyér volt, amit nélkülöztünk már hetek óta, mert csak sóba-vízbe krumplin és babon éltünk. Azt hiszem, meglepetésemben meg se köszöntem.

A karácsonyesti ünnepi köménymagosleves-vacsorához kenyerünk is volt.
Gyönge kis gyertyaláng mellett apa leült Bibliát olvasni. Minden este olvasta a Bibliát, amit soha nem hagyott el, mióta az elsõ világháború nehéz megpróbáltatásai után épségben hazatért a frontról.

– Feküdjetek le és aludjatok! – mondta.
Olvasott sokáig, elmélyülten, lelke csendességében. Majd halkan énekelni kezdte a 82-dik dicséretet:

Az Istennek szent angyala
Mennyekbõl hogy alászálla
És a pásztorokhoz juta,
Nékiek ekképpen szóla…

Mint mindig, minden Szentestén, apa énekelte a karácsonyi éneket. Cimbalmon szoktam halkan pengetni ilyenkor a karácsonyi énekeket, lágyan, zengõn. A cimbalmot elhoztuk egészen Törökszentmiklósig, paplanokba becsavarva, bedeszkázva és otthagytuk egy tanyában, a pajtában. Csak megmaradna. Csak meg ne ázna. Mert akkor tönkremegy. Elveszti a „lelkét”.

A padlón, anyám mellett, szalmazsákon fekve néztem ki a függönytelen ablakon. Fenn, magasan sziporkáztak, ragyogtak a csillagok. Olykor nagy fényesség támadt, mert valahol Buda térsége felett magasan a levegõben világító Sztálin-gyertyák függtek, mint gigászi égõ kandeláberek.

… Nincs-é senki e világon
ki tégedet béfogadjon?
Nincsen-é meleg helyecskéd,
Sem gyengén ringó bölcsõcskéd…

A lágyan zengõ kedves hang itt megcsuklott. Nem tudta tovább énekelni. S én éreztem, tudtam, Apa arra a két elhagyott sírhalomra gondol a bonchidai református temetõben, melyet a szomorúfûz lecsüngõ ágai jeges-fagyos karokkal ölelnek. A két gyermeke, az én két testvérem, a két fiatalon halálba hullott áldozat.

Istenem, de fájhat neki ez a könnytelen sírás. Ült mozdulatlanul, a gyertya gyenge kis lángjába mélyedve. Elõtte a zsoltár. Színezüst hajával, napbarnított arcával, apostoli szép fejével ült messze-nézõ szemekkel, talán csak pillanatokig, de nekem végtelennek tûnt, mintha sok-sok évszázadokon repülnénk vissza a bibliai korba, a bibliai mezõkre.

Már nem gondoltam az átélt szenvedésekre, a nélkülözésre, arra sem, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhatunk. Nem gondoltam a holnapra, lesz-e betevõ falatunk, csak arra gondoltam: boldog ez a Karácsony, mert a vállamon érzem alvó édesanyám melegítõ tenyerét, mert látom az édesapámat, aki velünk van, itt ül köztünk, a vékony kis gyertyaszál-szeretetet sugárzó fényében, aki újra kezdte az elcsuklott soroknál és tisztán, hittel énekelte végig:

…Én lelkemnek rejtekébe,
Zárkózz emlékezetébe,
Hogy el ne felejthesselek,
Sõt örökké dicsérjelek.

A mennyei magas égben
Istennek dicsõség légyen!
Ki szent fiát küldé értünk,
Hogy megváltónk lenne nékünk…

Zengett, ringatott az ének, s a csendes, mély álom szárnyaira vett és vitt, vitt, valahová messzire, a boldog, békességes, fenyõillatú Karácsonyi Vidékre…