Vörösvári Újság Online

A magyarországi német kisebbség és a többségi nemzet viszonyát ma zavarmentesnek lehet nevezni. Tudjuk ugyan, hogy a magas fokú beolvadás megcáfolja a közmondattá vált „mintaszerű kisebbségi politikát” hazánkban, dehát ehhez a megszépítő (és hamis) jelleméhez hozzászoktunk már, és a végén sokan el is hiszik. Hogy a fedél alatt ott feszül megannyi elfojtott sértés és visszafojtott indulat, jól láthatjuk a Sonntagsblattban a pilisvörösvári Guth Richard cikke nyomán fellobbant vitán.

Miután a Magyar Nemzet is szükségesnek látta, hogy Szarka Ágota és Vigh Károly révén beavatkozzon a hazai németséget és (igazában a peremen a pilisvörösvári nemzetiségi iskolát) érintő vitába, mint baranyai sváb, aki az 50-es, 60-as években mint iskolás az etnikai kiszorítás különböző formáit megéltem, magam is jelentkeztem két olvasói levéllel a MN-nél. Sajnos nem közölték. Talán nem felelt meg már gyengélkedő stílusom a MN igényének. Talán más oka is van…

E leveleket már rég elraktam, mikor tegnap egy Dortmundban élő högyészi ismerősömtől megkaptam Várhegyi Ferenc „Darázsfészek” c. cikkét. Várhegyi Ferenc cikkének tartalma és hangneme megfogott. Megragadott, mert minden szavából kiérezni tisztességes és őszinte gondolkodását. Ezért rendelkezésére bocsátom a mellékelt írásokat amennyiben a vitatott téma felvilágosításához felhasználhatók:

Guth Richard a fiatalság hevületével írta cikkét. Persze, hogy Magyarország ma nem mondható már a „kisebbségi elnyomás klasszikus országának”, mint Jászi Oszkár tette. Ma már nem. De a Kárpát medence melyik országában tűntek el annyira a nemzetiségek (a cigányságot kivéve), mint Magyarországon? A nyelvvesztés és a névvesztés sehol sem volt olyan mértékű mint nálunk. Anyai nagyapám is Heilmanból Harsányi lett, mert hát a vitézi standba csak magyar nevűeket vettek fel az 1. világháború után. Meghalni német névvel is lehetett a hazáért.

Mit akarunk elérni a vitával, kérdezi Várhegyi Ferenc. Mindenek előtt, hogy nyíltan és „egyenlő történelmi mércével” (Bellér Béla) beszéljünk egymással. Hogy szűnjön meg végre a letagadás, a hazugság. Hogy értse meg a többségi nemzet, hogy a hazai németség történelmének meghamisítása megalázó és elviselhetetlen számunkra. Hogy nem lehetnek példaképek számunkra olyan személyek, akik megalázóan nyilatkoztak rólunk és elferdítik történelmünket. Ezekhez tartozik Bajcsy-Zsilinszky is. Nem elég, ha Tabajdi Csaba bocsánatot kér a magyarországi németségtől. (Azért, amiért másoknak kellene bocsánatot kérni, mint mondotta. De még így is becsületére válik, mert ő volt az első, aki így kiállt.) Antall József, a népszerű miniszterelnök például csak addig jutott el 1991-ben (mint Csicsery-Rónai István még ma is), hogy sajnálatos, ami a svábsággal történt a háború után, de a magyar politika ártatlan. Mások, a győztes hatalmak kényszerítették Magyarországot a svábság elűzéséhez és kollektív megbüntetéséhez, ami persze szemen szedett hazugság. Hogy a svábelűzés szellemi előkészítői, mint Szabó Dezső (emléktábla a Gellért hegyen), Illyés Gyula (tanítóképző Szekszárdon), Kodolányi János (ugyanaz Fehérvárott), Kovács Béla (emléktábla a Parlamenten), Kovács Imre, Varga Béla és mások, hogy e személyek, akik nyiltan a svábság etnikai tisztogatását propagálták, még mindig a legnagyobb megtisztelésben részesülnek (pl. a MN-ben is), mely megtisztelés alól a közösségi elvárás miatt mi sem zárhatjuk ki magunkat, ez nem vall egy mélyreható, őszinte történelmi feldolgozás folyamatára. Éppen ezt kívánnánk.

Tisztelettel üdvözlöm a szerkesztőséget, Várhegyi Ferencet és Pilisvörösvár lakóit!

…olvastam rövid Rákozci historiát, ahogy értem a török kiüldözés után, melyben a Rákocziak nem vettek részt a habsburgiak ellen lázadást inditott 1703 ban franciai Louis 14. es lengyel segitséggel. Minden Magyar nemest minden nevetlent oldalára akarta sorozni. Általában mint kalandozo baditák viselkedtek egy Pro Patria szlogán alatt és nagyon sok bajt okoztak nemcsak a császáriaknak hanem a kárpátmedencében éllö népeknek. A Januári ujságot még nem olvastam de tudom a kurucok azt hitték a kárpátmedence ahol mások is éltek csak nekik legyen hely és othon. Akkor mutatta a magyar Rassennationalismus magyar faj - nácionalizmus csunya fejét.

Szó esett az elmúlt hónapokban vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre, volt országgyűlési képviselôrôl a Sonntagsblatt nagy vihart kavaró cikke kapcsán. Én – néhányak szerint- sértô módon és teljesen alaptalanul „németfalónak” tituláltam a politikust, és a „mártír” jelzôt idézôjelbe tettem és mint látni, még mindig teszem. Mások – mint Vigh Károly történészdoktor, a Magyar Nemzet kolumnistája és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke – egyenesen az összmagyarság megsértésének vélik ezen cselekedetemet. Pedig csak arról van szó, hogy svábként – magyarországi németként – meg vannak kötve a kezeim. Mit szólna hozzá Bajcsy, ha én, mint nem „vérbeli magyar”, tisztelegnék mártíriuma előtt? Méltatlannak találná egy butaképű svábtól. Meg vannak kötve kezeim másodsorban, mivel dokumentumok állnak a rendelkezésemre, amelyekben ilyen gondolatok állnak:

„Svábbogárként ellepték a tisztviselôi, bírói, tábornoki kart, a klérust, a politikai vezetést, a vérbeli magyarság rovására (...), mint a (...) kivételes éghajlati viszonyok folytán elszaporodott legyek, rakták tele petéikkel, a fél- és fertályasszimiláció undok tenyészetével, silány és kiszikkadt középosztályunk kereteit...” (Vö. Tilkovszky, Loránt: Bajcsy-Zsilinszky.- Budapest 1986, 47. o.)
vagy

„Vojnits gúnyosan aposztrofálta az újonnan betelepített bukovinai székelyeket, mennyire nem értenek a kukoricához. "Hát itt a svábok – kérdeztem – mit értettek hozzá, mikor 200 évvel ezelôtt bevándoroltak? Mégis megtermelték. A székelyek is, akiknek tudvalevôleg tízszer annyi eszük van, sokkal hamarabb fogják megtanulni".” (Vö. Tilkovszky, Loránt: Bajcsy-Zsilinszky. – Budapest 1986, 66.-67. o.)

illetve mint ahogy azt Goldschmidt György írta 1937-ben: „S ha ne adj´ Isten német tankönyveket, német tanítóképzôt és papnöveldét követel, egyszóval: ha olyasmit akar, ami neki mint német népnek jár, akkor hazája integritását veszélyeztetô pángermánnak nevezik, akit – ahogy nemrég Bajcsy-Zsilinszky fejezte ki magát – fel kellene akasztani.” (Vö. Weidlein, Johann: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció 1930-1950.- Pécs 1996, 125. o.)

Bármennyire is buta sváb vagyok, valahol nehezemre esik kimondani: Bajcsy- Zsilinszky Endre, Magyarország mártír politikusa. Bármennyire is buta sváb vagyok, nehezemre esik arra gondolni, hogy a városházánk előtti tér róla van elnevezve.

A Vörösvári Újság 2004. januári számában, a német kisebbség helyzetével kapcsolatos, meglehetősen fájdalmas véleményekhez szeretnék magánemberként hozzászólni.

A magyar közéleti társadalom átlagéletkorát tekintve a huszonhét évemmel fiatalembernek minősülök. Huszonhét éves vagyok csupán, tehát nem lehettem jelen akkor, amikor Szent István király fiát, Szent Imrét arra tanította, hogy a magyar népnek befogadónak kell lennie minden más nemzet felé, hogy nálunk, Magyarországon otthonra és családra leljen minden idegen. Nem lehettem jelen, amikor a kurucok megölték Feininger Györgyöt és Widerman Ignácot. Nem lehettem jelen, amikor az 1848-as szabadságharcban svábok százai harcoltak a magyarok oldalán hazájukért. Nem lehettem jelen 1849-ben, amikor a 13 aradi vértanút, akik közül jó néhány német nemzetiségű volt, az osztrák hatóságok kivégezték, és iszonyatos megtorlást és elnyomást foganatosítottak a magyar néppel szemben. Nem lehettem jelen, amikor 1946-ban anyai nagyapám (Taschek János) és családja hajszál híján úszta meg a kitelepítést Fertőboz (Holling) községben.

Itt vagyok jelen, 2004-ben Pilisvörösáron, és azt olvasom a Vörösvári Újság Fórum című rovatában, hogy Magyarország a kisebbségek elnyomásának klasszikus országa volt és ma is az, és hogy a katolikus egyház a beolvasztás élharcosa ma is, és hogy a kurucok megölték a svábokat.

Nem tudok mit tenni, de valami nagyon fáj. Fáj, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan Szent István evangéliumi lelke megálmodta. Az osztrákok a magyarokra telepedtek, a magyarok fellázadtak, az osztrákok megtorolták, a magyarok a svábokon megbosszulták, és ez megy, folytatódik, mert minden pofon új pofont szül ma is, én meg nem tudom, hogy a magyar felem pofozza meg a sváb felemet, vagy a sváb felem a magyar felemet, merthogy én mindkettő vagyok egyszerre. Még az is előfordulhatott, hogy az egyik kuruc ősöm megölte a másik sváb ősömet, és nem is tudták, hogy egyszer rokonok lesznek.

Solymáron nőttem fel, egész gyermekkoromat ebben a magyar-sváb sebzett ellentétben töltöttem le, mint egy betelepült magyar család gyereke. Sváb a nagyapám, svábok a legjobb barátaim, sváb néptáncra jártam negyedikes koromban. Papnak készülve bejártam az egész országot, éltem Esztergomban, Zalaegerszegen, Szécsényben, Szigetszentmiklóson, Székesfehérváron, és most itt, Pilisvörösváron, ahol a fiatalokkal sváb nyelvtanfolyamot szerveztünk. A legszebb az volt, hogy úgy éreztem: Vörösvár az otthonom lett, ahol nem kell utálni a másikat, mert másik, és nem kell félni, hogy utálnak.

Vannak olyan mély sebek, amelyek nagyon nehezen gyógyulnak. A nehéz gyógyulásnak többek között vagy az lehet az oka, hogy nem nézünk őszintén szembe a sebeinkkel, vagy az, hogy ahelyett, hogy szembenézünk velük, vájkálva bennük újra és újra feltépjük azokat, és fájdalmunkban sebeket okozunk másoknak is.

Magyarország polgára vagyok, és a katolikus egyház tagja, sőt felszentelt papja. Mivel nem vagyok sem köztársasági elnök, sem székesfehérvári püspök vagy esztergomi érsek, nem utasíthatom vissza azokat a vádakat, mely szerint hazám a nemzetiségeket klasszikusan elnyomó ország lenne jelenleg is, illetve, hogy egyházam a beolvasztás élharcosa. Csupán annyit kérek, hogy a sebeink okozta jogos fájdalmainkban ne hadonásszunk úgy, hogy másokat is megsebezzünk.

Hát kellett ez nekünk?
Ki tudja, hiszen nem mondta senki, vagy csak nagyon halkan, amikor részt vettünk a beszavazó show-n.
Aztán kiderült, hogy vannak – a szövetségi kötelezettségből fakadó – vállalt feladatok, melyeket lehet ideig-óráig elodázni, de aztán persze nevesítenek bennünket, mint zajos, rendbontó diákot, amire válaszul fogadkoznunk kell.

Emeljük a költségvetésben a honvédelemre jutó kiadásokat, befejezzük a haderő reformot, bezárunk repülőtereket, kiselejtezzük a felszállni képtelen, külföldi államadósság részeként beszerzett légi technikát.

Amikor már teljesen készen állunk a megfelelésre, akkor jön a jeges zuhany, hiszen a tárca részéről parancs érkezik, lokátor állomásokat kell kialakítani. Nyilván ez csak minket ért felkészületlenül, meg a természetvédőket, akik nem tudják megfejteni, hogy miért kell 0,2 hektár erdőterületet kiirtani.

A Zengő múlt hét óta közügy, még ha a Minisztérium a háttérben marad is. Hangzatos érv, hogy a megvalósítás a NATO pénzügyi keretéből fordítódik, de milyen alantas célra?

Túlélve a szovjetek természetpusztító megszállását, miért jön egy újabb roham a környezet ellen? Itt a különbség legfeljebb annyi, hogy felemelt fejjel és persze fának kötözve lehet tüntetni, a fakitermelőket legfeljebb időszakosan sikerül meghátrálásra kényszeríteni.

Kicsiny területet védenek az elszánt aktivisták, ha a bolygó egészét nézzük.
De nemkülönben hasonló értelmetlen célokért tűnnek el a Föld felszínéről – az újratelepítés halovány kísérlete nélkül – ennél nagyobb zöldfelületek, törlődnek végérvényesen állatpopulációk.

„Jó hír” viszont, hogy a Pentagon egyik fő stratégája kedvező előrejelzésekről írt tanulmányt, mely szerint a jelenlegi általános környezet pusztítási tendenciát alapul véve, 2010-re klimatikus jégkorszak lengi be e szép földi tájat.

Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a Fórum rovatban időről időre olyan írásokat is közlünk, amelyek a szerkesztőségétől igen eltérő véleményeket fogalmaznak meg. A mostani olvasói levelek között is vannak szerintünk roppant egyoldalú értékítéletet tartalmazók. Mindazonáltal, mivel mindnyájunkat foglalkoztató közérdekű témákról van szó, és véleményünk szerint az itt megjelentek még bőven beleférnek a szólásszabadság kategóriájába, nem kívántunk senkit megfosztani attól, hogy nézeteit közzé tegye a lapban.

A Bajcsy-Zsilinszky Endréről és más nagyjainkról (pl. Illyés Gyula) kibontakozó vitában ugyanakkor szerencsésnek tartanánk, ha olyan történészek is megszólalnának, akik cáfolni tudnák a történelmi személyeket ért (méltatlan?) vádakat.

Továbbra is várjuk Tisztelt Olvasóink leveleit, hozzászólásait, reagálásait.

A családi élet szervezésében, boldoggá tételében nem felejthető el a fegyelemre nevelés. Az emberek legtöbbször gúnyolódva emlegetik a keresztény hagyományokban kialakult önfegyelmező szokásokat, főleg az étkezés területén szokásos gyakorlatot, vagyis a pénteki napon a húsféléktől való tartózkodást és nagyböjtben a mérsékelt fogyasztást.

Értelmetlen, céltalan, fölösleges ez a mai ember gondolkodásában. Valójában ennek elvetése magával hozza minden önfegyelemnek az elvetését, amelynek következményeit a családban és a falu közösségében, de az ország életében is egyaránt tapasztaljuk. Sajnálkozunk, csodálkozunk, összecsapjuk kezünket, felháborodásunknak adunk hangot, de nem gondolunk arra, hogy ezeknek előidézésében mi magunk is benne vagyunk.

Az önfegyelem hiánya, a fegyelemre való nevelés elhanyagolása mutatkozik meg abban a riasztó tényben, hogy mennyien lesznek betegek, majd korán elhalók, de előtte még a családtagok tönkretevői mértéktelen alkoholfogyasztásuk következtében. Ez a magatartás nem csak egyéni tragédia, nem csak a család belső ügye, hanem az egész község, sőt népünk létének, jövőjének el nem takarható veszélye.

A családi élet boldogságának megteremtésében nagy jelentőséggel bír az együttlét örömének megtapasztalása. Ennek érdekében kell, hogy legyenek olyan események, amelyeken a család együtt vesz részt. Úgy tűnik, hogy hiányzik ez a mi köreinkben. Ilyen lehetne a kulturális rendezvényeken, vallási eseményeken való együttes részvétel. Az elhangzottak megbeszélése, kiértékelése alkalmat nyújthat arra, hogy a család a maga dolgairól is elbeszélgessen. Hasznos lesz, ha önmagunkról is tudunk és merünk egymással beszélgetni. A boldog élethez nem elegendő csupán az anyagi alapok megteremtése. Ez lehet valameddig cél, de a közösen megszerzett és megélt szellemi, lelki gazdagodás nélkül nem lesz állandóa boldogság. Csak a test-lélek ember kielégülése, kielégítése lehet bíztató alapja a családi élet boldogságának.
(Labbant Lajos plébános: Sokan vagyunk-e vagy kevesen…? Pilisvörösvár Ma, 1994. február)

Én teljesen értetlenül szemlélem azokat az embereket, akik ellenszenvvel viseltetnek a svábokkal szemben, csak azért, mert svábok. Van olyan, aki ezen egyszerű oknál fogva nem fogadja a köszönésem. Pedig lehet valaki attól még jó magyar is, hogy mellette jó sváb. Nekik szeretném elsősorban átadni a detroiti testvérek által küldött üzenetet: „Mondjátok meg otthon, hogy a sváb és a magyar testvér!”
(Üzenet Detroitból – Interjú Wenczl Józseffel. Vörösvári Hírlap, 1994. március)

– Egyrészt az nagyon fontos tulajdonság, hogy a magyar nép türelmes, másrészt azonban hiba, hogy nem él a szólás demokratikus jogával. Az emberek, főleg az idősebbek, még mindig megfélemlítve érzik magukat, félnek magukra vonni a figyelmet. Az emberek nem tudnak lobbyzni... pedig ez rettentő fontos volna. Mert mondjuk, ha valamennyi pilisvörösvári vállalkozó írt volna egy levelet a miniszterelnök úrnak, akkor a problémákra a kormánynak oda kellett volna figyelnie. Tehát az a baj, hogy a lakosság, az emberek nem veszik saját kezükbe a sorsukat. Ez nagy hiba.

(Lobbyzni tudni kell… – Interjú Zwack Péterrel. Vörösvári Hírlap 1994. március)

Én vállalkozónak tekintem azokat az alkalmazottakat is, akik részt vállalnak a feladatok megoldásában és tudásuk legjavát adják. És azokat a házastársakat és gyerekeket, akik vállalkoznak arra, hogy elfogadjanak egy kevés idővel rendelkező, munkájának élő, néha feszült, ingerlékeny embert, ezzel is elősegítik a sikeres vállalkozást.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy környezetünkben nagyon sok vállalkozás működik. – Nagyszerű lenne, ha ezek a vállalkozások együttműködve, közös összefogással tovább élnének. Segíthetnék a szakmunkásképzést, együttműködhetnének nagy beruházások kivitelezésében.

Én bízom azoknak az embereknek a döntéseiben, akik csoportok érdekeit képviselik, és más emberek megélhetéséről gondoskodnak.

Véleményem szerint a sikeres vállalkozások megélhetést biztosítanak az alkalmazottaknak, támogatást adnak a rászorultaknak és idősebbeknek, segítséget nyújtanak a kezdő vállalkozóknak, részt vesznek környezetük szebbé, jobbá tételében. Ezért kívánom, hogy minél több gazdag és sikeres vállalkozás jöjjön létre, mindannyiunk örömére.

(Molnár Sándor: Milyen ember a vállalkozó? – Vörösvári Hírlap, 2004. január)