Vörösvári Újság Online

Nemrég egy családi albumban egy olyan fotóra bukkantam, melyen az 1941-es regruták láthatók. Nem kellett sokáig kérdezősködnöm, hogy vajon kik vannak a képen, hiszen a középen ülő gombos harmonikást, Szatura Istvánt rögtön felismerték a családtagok. E kép kapcsán kerestem fel Pista bácsit és idéztük fel együtt életének fontosabb eseményeit, állomásait.

– 1927-től Solymáron tanultam a cipész szakmát Strack József cipészmesternél, és 32 évig dolgoztam cipészként. Aztán 1950-ben kötelezett a minisztérium – mivel a nehéziparban munkaerőhiány volt –, hogy a lakatos szakmában folytassam a munkát. A budapesti Villamos Szigetelő és Műanyag Gyárba kerültem, ahol főleg a Honvédség részére gyártottunk különféle dolgokat. Nekem tulajdonképpen jobban is tetszett a vasszakma. Komolyan vettem a szakmát, és képeztem magam. Szerettem itt dolgozni. Talán azért is, mert sok budakeszi, budaörsi, törökbálinti és budafoki munkatársam volt, akikkel svábul is el tudtunk beszélgetni. Végül kiléptem, és nyugdíjba vonulásomig Solymáron, a Faipari Üzemben dolgoztam TMK lakatosként. Mindegyik munkahelyemen elégedettek voltak velem, mert jól végeztem a munkámat és könnyen tanultam.

Közben előkerült egy fotó az 1930-as évek végéről, melyet Pista bácsi már előre előkészített. A fotó a Városháza előtt készült a díszszakaszról.

– A háború előtt 12-21 éves korig leventébe kellett járni. A Horthy-rendszerben a hat elemi osztály elvégzése után ez kötelező volt. Itt felkészítettek bennünket a katonaságra. Eleinte vasárnap délelőttönként, később szombaton délután kellett gyakorlatra menni. Ha egy nagyobb ünnep volt, mint például Úrnap, a díszszázad is felvonult az ünnepi egyenruhában.

Pista bácsi napra pontosan emlékszik rá, hogy mikor vonult be katonának, mikor szerelt le és mettől meddig volt orosz fogságban, de nem szívesen mesél róla.

– A háborúban nagy szerencsém volt, hiszen a kiképzésem alatt a cipészműhelyben dolgoztam, és attól kezdve a vasárnapokat otthon tölthettem. A fronton pedig hadtáp beosztásba kerültem.

Az 1920-ban született regrutáknak 1941. májusában volt a sorozás. Ha jól emlékszem 119-en voltunk, de ma már csak 13-an élnek közülük. Talán ebben az évben volt sorozás először Vörösváron. A mostani Vasas üzletben tartották, az ún. paraszt kaszinóban. Itt régen a jómódú parasztok, a város elöljáróságai mulattak.

Szokás volt, hogy a regruták abban az évben, amikor sorozásra mentek, összeálltak és nemzeti színű szalaggal a kalapjukon különböző helyeken ünnepeltek. Akkoriban több mint 20 kocsmáros (vendéglős) volt, és mindenkinek megvolt a megszokott helye. A Herbszt vendéglőben általában az iparos fiúk voltak, mi a Peller Gyuri bácsi kocsmájában rendeztük a regruta bált. Egy-két jó barátot meghívtunk a fiatalabbak közül, de különben zártkörű volt. 18 év alatti fiatalok nem is mertek volna eljönni, mert féltek a csendőröktől. Már este 7-kor gyülekeztünk és reggelig táncoltunk. Volt, aki a menyasszonyjelöltjével jött, volt, aki a testvérével.

– Igen. 12 éves koromban kaptam egy gombos harmonikát és két évig tanultam a Bányatelepen egy nagyon jó tanárnál harmonikázni.

Sokat játszottam a Ziegler sramlizenekarban. 1937-től 1941-ig minden vasárnap zenéltünk Ziegler Istvánnal (hegedűs) a Peller vendéglőben. Ez a vendéglő a könyvtárral szemben volt. Úgynevezett asztali zenét játszottunk, és estére mindig összejött néhány házaspár, akik táncoltak is.

Gyakran zenéltünk a Fetter bácsi vendéglőjében is, de sokszor megfordultunk esküvőkön és bálokban.

Miután a fogságból hazakerültem, már csak hébe-hóba, nagyobb ünnepekkor (farsangkor, búcsúkor) harmonikáztam. Két évig a Gábeli kocsmában játszottam a Vörösvári Gyuri bácsival. Legutóbb 1957-1958-ban a Lányok kocsmában zenéltem Solymosi Gyulával (dobos).

Aztán abbahagytam a harmonikázást, mert nem volt szívem a régi hagyományos polkák és keringők helyett új, divatos számokat játszani. Meg aztán a harmonikám is elég rossz állapotban volt. Nagy vágyam volt, hogy vegyek magamnak egy jobbat. 1965-ben sikerült is lecserélnem a régi harmonikámat, de a hangszerészek nem vállalták a javítását.

Bár a kottát nem ismerem, még ma is több mint száz zeneszám van a fejemben.

– Ezt nem mondanám. Ugyan első osztályban majdnem megbuktam, mert nem tudtam magyarul, ma már csak az idősebbekkel beszélgetek svábul. Gyerekkoromban otthon, sőt az óvodában is, csak svábul beszéltünk. A feleségemmel viszont, aki szintén sváb származású volt, már csak magyarul beszéltünk, mert féltünk a gyűlölettől. Így a gyerekeink sajnos egyáltalán nem tanulták meg a nyelvet.

– Igen, nagyon sok. Vasárnaponként 3-4 helyen is volt asztali zene (harmonika és hegedű). De csak akkor kezdhettünk zenélni, amikor vége lett a litániának.

Nagyon szép szokás volt, hogy amikor mulatságot rendeztek, a lányok a táncteremben karon fogva körbeálltak, míg a fiúk az ivóban beszélgettek. Ha a zene megszólalt, a fiúk bevonultak és felkérték a lányokat táncolni. Aztán este felé a lányok felbátorodtak, és már le mertek ülni a fiúk mellé az ivóban.

Ha valamelyik fiatalember nem volt ott a táncmulatságon, és a lányok megtudták, hogy beteg, négyen-öten elmentek meglátogatni. Ez nagyon jó gyógymód, többet ért, mint bármilyen orvosság.

Újévkor és húsvétkor mindig zenével mentünk újévet köszönteni, illetve locsolni. Én is vittem a harmonikámat, és ilyenkor bizony legtöbbször eláztam.

Farsangkor sok bált rendeztek. Az aszszonyok farsangi fánkot sütöttek, a bálokba pedig – főleg a jómódú családok – sült malacot vittek. Ilyenkor sok esküvőt is tartottak. Akkoriban nem járt évekig jegyben az ifjú pár. Ősszel bejelentették, hogy farsangkor esküvő lesz.

A farsangi időszak legvidámabb része a farsang utolsó három napja volt, amit az emberek általában végigmulattak. Hamvazószerdán már nem volt zene, csak titokban. A legények meglátogatták azokat a lányokat, akikkel a bálban táncoltak. A lányok pedig ruszlival és kvarglival kínáltak őket.

A böjti időszakban egyáltalán nem zenéltek, még a kocsmákban sem. Ugyanez vonatkozott az adventi időszakra is. A Katalin-bál zárta a bálszezont és csak Karácsonykor vettük elő újra a hangszerünket.

Kedves Pista bácsi! Köszönöm szépen a beszélgetést és további jó egészséget kívánok!

Ein kleines Lied, wie geht's nur an,
dass man so lieb es haben kann,
was liegt darin? Erzähle!
Es liegt darin ein wenig Klang,
ein wenig Wohllaut und Gesang
und eine ganze Seele.
(Ebner-Eschenbach: Ein kleines Lied)

Mit diesen Gedanken wurde am 23. Januar die Jubiläumsfeier des Deutschen Gemischt-chors von Werischwar eröffnet. Vor 15 Jahren war der Chor anlässlich des 300. Jubiläums der Stadt mit dem Ziel gegründet worden, die örtlichen Volkslieder und Bräuche aufrechtzu-erhalten, zu pflegen und weiterzugeben.

Auf das Jubiläum bereitete sich der Chor mit einem Konzert vor, worauf diesmal viele neugierig waren: Kleine und Große, Junge und Alte. So waren an diesem Freitagabend alle Stühle des Konzertsaals der Musikschule besetzt.

Unter der Leitung von Piroska und Franz Neubrandt ertönten Volkslieder und Lieder-sträuße aus örtlicher und anderer ungarndeutscher Sammlung, aber auch weltliche und Kirchenlieder. Sowohl die Sänger als auch das Publikum gaben sich völlig dem Zauber des Liedes hin.

Die Lieder wurden - wie immer - von Norbert Sax und Árpád Wieszt auf dem Akkordeon und von Árpád Vörös auf dem Klavier begleitet. Am Konzert wirkte auch die Werischwarer Blasmusikkapelle mit, die von Bálint Buzás dirigiert wurde.

Im Rahmen der Jubiläumsfeier wurde mit dem Lied "Dona pacem" derer gedacht, die an diesem Tag leider nicht mehr mitfeiern konnten: an György Hidas-Herbszt, Terézia Mirk, Ida Kapitány, Borbála Metzler, Borbála Fetter, Pál Wieszt, Gyula Solymosi, János Tittenber-ger und Gyula Hidasi. (Am 29. Februar wird für die verstorbenen Chormitglieder um 18.30 Uhr auch eine Messe zelebriert.)

Im Leben des Chors, der anfangs von György Hidas-Herbszt geleitet wurde, spielte auch Josef Péts, der ehemalige Sekretär, eine außerordentliche Rolle. Einen großen Teil sei-ner Zeit verbrachte er mit der organisato-rischen Arbeit im Chor. Als Anerkennung seiner Tätigkeit, für seinen Einsatz für die Pflege der deutschen Kultur und Traditionen in Werischwar erhielt er von der Deutschen Min-derheitenselbstverwaltung die "Ehrenplakette der Ungarndeutschen von Werischwar". Da er selber - wegen seiner schweren Krankheit - an der Feier nicht teilnehmen konnte, wurde die Auszeichnung von seiner Frau entgegenge-nommen.

An dieser Veranstaltung handelte es sich um einen Geburtstag, wo die Geschenke auch nicht fehlen durften. Die Bürgermeisterin, die Minderheitenselbstverwaltung, der Heimatve-rein, die Musikkapelle und die Vertreter der Nachbargemeinden gratulierten dem Chor jeweils mit einem Geschenk zum Jubiläum. Und natürlich gab es auch eine große Geburts-tagstorte!

Höhepunkt des Abends war jedoch das gemeinsame Stück des Chores und der We-rischwarer Blasmusikkapelle, das anlässlich des Jubiläums einstudiert worden war. Das Stück mit dem Titel "Drei Röslein" von Anton Farkas erntete dementsprechend auch großen Beifall beim Publikum. Die Zugaben, woran sich auch ehemalige Chormitglieder betei-ligten, kamen bei allen gut an.

Nach dem offiziellen Teil, dem Konzert wurde noch weiter gefeiert. Ein kleiner Imbiss, ein, zwei Gläschen Wein sowie die Kapelle Pilischer Sramli sorgten für gute Stimmung bis spät in die Nacht.

Anschließend unterhielt ich mich mit Herrn Mihály Kohlhoffer, dem Vorsitzenden des Chores über die Geschichte und die künftigen Pläne des Chors.

– Zuerst hatten wir zweistimmige, später vierstimmige weltliche und Kirchenlieder im Repertoire. Diese wurden nicht nur im Inland, sondern auch im Ausland vorgetragen. Wir nehmen schon seit Jahren am Chortreffen in Ödenburg/Sopron teil und sind ständige Teil-nehmer des Festivals der ungarndeutschen Kirchenmusik. Wir sind auch in den umliegenden Dörfern gern gesehene Gäste. Hier möchte ich die örtlichen Veranstaltungen erwähnen, unser traditionelles Kirmeskonzert, das Kon-zert zum Elisabethtag oder die Mitwirkung an den verschiedenen Festmessen.

Wir haben viele Partnerbeziehungen im In- und Ausland. Vom 13-17. Mai sind wir zum Beispiel nach Grö-benzell eingeladen, wo wir unsere 10-jährige Beziehung mit dem Gröbenzel-ler Gemischtchor feiern werden.

– In der Zukunft möchte der Chor mit den örtlichen Vereinen noch en-ger zusammenarbeiten, wofür der heutige Abend ein gutes Beispiel war. Wir planen, an der nächsten Qualifi-kation teilzuneh-men - hoffentlich mit Erfolg. Außer-dem würden wir uns sehr freuen, wenn in unserem Chor mehr junge Leute mitsingen würden. Momentan fehlt leider der Nachwuchs völlig.

Liebe Chormitglieder! Zu Ihrer traditionspflegenden Arbeit wünschen wir Ihnen alles Gute und viel Erfolg zur Verwirklichung der künftigen Pläne!

A vörösvári bálszezon az idén a Fúvószenekar batyus báljával kezdődött. Január 31-én a Kultúrház hangulatosan feldíszített színháztermében ismét telt ház volt. A bálra nem csak vörösváriak jöttek el, hanem voltak vendégek Budapestről, Piliscsabáról, Solymárról és Dunabogdányból is.

Batyus bál révén az asztalok szinte roskadásig megteltek mindenféle finomsággal. Mindenki hozta magával a saját specialitását; házi bort, házi kolbászt, farsangi fánkot… Mintha az egész teremben egy óriási svédasztalt állítottak volna fel!

A jó hangulatról természetesen a Fúvószenekar gondoskodott, este 8-tól majdnem hajnali négyig játszották a talp alá valót. A táncot pedig fiatalok és idősek egyaránt ropták. Különösen hangulatos volt, amikor Peller Anna is felment a színpadra és együtt énekelt a zenekarral. Néhány közös szám hallható lesz a zenekar közeljövőben megjelenő CD-jén is.

Éjfél körül kisorsolták azt a rengeteg tombolaajándékot, melyet vállalkozók felajánlásaiból és egyéni felajánlásokból állítottak össze.

És a hagyományoknak megfelelően ismét elárvereztek egy rozmaringbokrot, melyet – mint eddig minden évben – Peller Károly pártoló tag vett meg.

Der 51. Ulmer Schwabenball/6. Landes-schwabenball hat vergangenen Samstag im kleinen Saal der Donauhalle stattgefunden. Erich Rabul, Vorsitzender des Kreisverbandes der Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn, dankte Baden-Württemberg für die heuer 50-jährige Patenschaft mit den Donau-schwaben. Der ungarische Konsul Antal Körösi sagte, im Hinblick auf die im Mai anstehende EU-Osterweiterung, die Donau-schwaben sollten sich weiter für die europäische Integration einsetzen. In seinem Grußwort forderte der Ulmer Kulturbürgermeister Götz Hartung: „Die Bürgerschaft braucht noch mehr Europäer wie Sie, die Donauschwaben.” Den rund 300 Gästen wurde ein abwechs-lungsreiches Programm geboten: Die Lange-nauer Spinnstubensänger brachten ihr breites Repertoire an Heimatliedern zui Gehör. Die Donauschwäbische Tanz- und Trachtengruppe Ulm/Neu Ulm sowie die ungarisch-deutsche Tanzgruppe Werischwar begeisterten das Pub-likum mit ihren Darbietungen.

A „Südwestpresse Ulm” c. német újság cikke (2004. 01. 19.) az 51. ulmi svábbálról, amelyen a vörösvári tánccsoport is részt vett.