 |
A Szent Gellért-hegyi sziklakápolna
1924 õszén katolikus zarándokcsoport indult Lourdes-ba, hogy a haza sorsának jobbra fordulásáért könyörögjön. Visszatértük után bizottságot alakítottak abból a célból, hogy kegyhelyet állítsanak Szûz Mária tiszteletére. A kezdeti tervek szerint csupán a Szent Gellért-hegy déli fokán lévõ Szent Iván-barlangot kívánták a lourdes-i barlang mintájára Magyarország patrónájának felajánlani, de a látogatók várható nagy számára való tekintettel már ekkor gondoltak egy alagút létesítésére, amely a kórus alól indulva a Duna felõli oldal teraszára vezetett volna, onnan pedig a már meglévõ lépcsõkön át a Dunapartra.
A gondolatot tett követte. Az 1925-ös esztendõ zord telén megindultak az ország közeli bányáinak munkásai, hogy gyalog, szánokon, ingyen munkára jöjjenek: fúrni, robbantani a kemény mészkövû Gellért-hegy kõzetét.
Az alagút építése során érdekes tapasztalat volt, hogy az alagút közepe táján, a robbantások közben a sziklatömbök önmaguktól váltak le, hogy sziklaoszlopokkal alátámasztott, templomszerû, boltozatos helyiség keletkezett, amely alkalmassá vált az oltár és nagyobb embertömegek befogadására.
A 12 m széles és 2,5 m magas ókeresztény stílusú vasrácsnak és a kapuknak az elkészítését a Diósgyõri Vasgyár keresztényszocialista munkásai vállalták, a felszerelést a budapesti MÁV-gépgyár munkásai végezték el. A kész rács elõtt azután elvonultak a vasmunkások tömegei, mintegy háromezren, és hitüket azzal fejezték ki, hogy kalapácsaikkal kétszer gyengéden ráütve a rácsra azt mondták: Magyarország Nagyasszonya tiszteletére.
1926. május 23-án, pünkösdvasárnap a templom elsõ részének megáldása egész napon át tartó ünnepség keretében zajlott.
A templomot a Szent Ferenc-rend tartományfõnöke, P. Unghváry Antal áldotta meg. A lourdes-i minta szerint ruszkicai márványból készített Szûz Mária-szobrot ötvenezer fõt számláló gyertyás körmenet után Glattfelder Gyula püspök szentelte meg.
1930-ban a templom már annyira szûknek bizonyult, hogy gondolkodni kellett mielõbbi bõvítésérõl. 1930 novemberében tehát ismét robbantották a hegyet. Két és fél hónap munkája, valamint 1228 robbantás kellett ahhoz, hogy az alsóbb szinten elkészüljön a Magyar Szentek panteonja.
1933-34-ben a barlangtemplomhoz hozzáépítették a Dunára nézõ tornyos kõkolostort. 1934. május közepén ebbe költözött be az a 16 lengyel származású Pálos-rendi szerzetes, akikkel a rend a II. József-féle rendfeloszlatás miatti (1786) 150 éves számûzetés után újra elkezdhette munkáját.
A II. világháborút és az ostromot csodálatosan, különösebb megrázkódtatás nélkül vészelte át a sziklatemplom. Kisebb belövések érték ugyan a fecskefészekszerûen a hegyoldalhoz simuló kolostort, de ezeket hamarosan kijavították.
A templom egészen 1951-ig, a szerzetesrendek Rákosi-féle feloszlatásáig mûködött, utána bezárták. 1951. március 26-án, húsvéthétfõn éjféltájban betörték az ajtókat az Államvédelmi Hatóság emberei, a templomi berendezéseket összetörték, és a rend szinte összes tagját letartóztatták. Az ún. Grõsz-perben Vezér Ferenc szerzetest halálra ítélték, a többieket 5-10 évig terjedõ börtönbüntetéssel sújtották. A templom bejáratát, a felsõ barlang nyílását 2 m vastag betonfallal lezárták.
A késõbbiek folyamán az altemplomi részbe a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet karsztvízfigyelõ-állomást telepít, a Fõvárosi Fürdõigazgatóság pedig raktárnak használja a helyiségeket. A kolostor épületébe az Állami Balettintézet diákotthona költözik be.
1989. augusztus 5-én egyházi kezelésbe kerül a sziklatemplom. Augusztus 27-én Árva Vince pálos rendi szerzetes, akkori márianosztrai plébános ezrek jelenlétében szentmisét celebrál a templom elõtti térségen. Árva Vincét megbízzák a helyreállítás megszervezésével.
1990 tavaszán megkezdõdnek a helyreállítási munkák.
Nyáron, az iskolaév befejezésekor a kolostort is visszakapja a pálos rend.
1990. október 13-án Angelo Acerbi pápai nuncius megáldja az altemplomot.
1992. június 6-án Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök megszenteli a helyreállított felsõ templomrészt.Készült a „Bányászat” címû lap 1993. január-februári számában megjelent, Tasnádi Tamással készített interjú alapján
