Vörösvári Újság Online

1 fej vöröshagyma
1 nagy fej fokhagyma
5 dkg vaj
2 dkg liszt
1 dl tejszín
só, bors, kevés Worcestershire-szósz,
maradék húsleves, vagy 2 Maggi leveskocka
8 szelet bagett

A hagymákat felaprítjuk és vajon lepirítjuk, rászórjuk a lisztet, amivel tovább kevergetjük, majd felengedjük a levessel és negyed órai forralás után átturmixoljuk. A sóval, borssal, worcestershire-rel ízesítjük, beleadjuk a tejszint és épp egy keveset forraljuk, de csak lassan.

Tányérba szedjük és a vajon hirtelen megpirított bagettet beledobva tálaljuk. Egy kis apróra vágott snidlinggel vagy póréhagymával megszórva mutatósabb.

60 dkg pulykamellfilé, 1 dl olívaolaj
1 fej vöröshagyma, 2,5 dl száraz fehérbor
2,5 dl húsleves, 2 kanál sûrített paradicsom
só, õrölt bors, kakukkfû, kevés liszt

A hússzeleteket sózzuk, lisztbe mártogatjuk és az olajon hirtelen megsütjük. Ebben az olajban megpirítjuk a finomra vágott hagymát, viszszatesszük a húsokat, felöntjük a borral és egy kicsit forraljuk. Közben a paradicsompürét elkeverjük a húslevessel, ízesítjük borssal, kakukkfûvel és ráborítjuk a húsra. Addig pároljuk, amíg a szaft besûrûsödik, illetve a hús is megpuhul, ha kell, még borral és levessel is felengedhetjük újra. Nagyon kevés cukorral tompíthatjuk a paradicsom ízét. Amíg a hús puhul, forró vízben kifõzzük a színes tésztát és rögtön tálaljuk is.

1 csomag Dr. Oetker-vaníliakrém
(fõzés nélkül készíthetõ)
1 doboz õszibarack-befõtt
4 cl triple-sec
0,5 1 tej a vaníliakrémhez

Az õszibarackot felaprítjuk, meglocsoljuk a triple-seccel, pár csepp citrommal és megszórjuk porcukorral, majd a hûtõbe tesszük. Elkészítjük a hideg vaníliakrémet, a felét elosztjuk a tálkákba, rászedjük a hideg õszibarackot, amit befedünk a maradék krémmel. Fogyasztásig a hûtõben tartjuk, majd feldíszítjük a tejszínhabbal, pár szelet barackkal.
Ezzel el is készült a hétvégi ebéd. Jó étvágyat kívánunk! Receptjeink négy személyre készültek.

Milyen jól esik hideg téli délutánokon, kellemes társaságban egy-egy jó pohár teát felhörpinteni! Az ember ösztönös szertartással nyúl a gõzölgõ csésze felé, két kezébe veszi óvatosan az illatos nedût, finoman kortyol belõle, csettint a nyelvével, majd lassan (nem kapkodva!) kiissza Kelet Szent Italát. Hogy Önök nem így szokták? Sajnos én sem. A gyorsforralón elkészített vízbe beledobom a filteres Garzon teát, hozzáöntöm a csökkentett energiatartalmú citromlevet, megszórom néhány kanál agyonfinomított kristálycukorral, kiteszem az erkélyre, hogy hamarabb kihûljön és már rohanok is. A teát pedig elfelejtettem meginni.

Talán nagyon is igazak azok a vádak, hogy a nyugati kultúrából kivesztek a szertartások. Megüljük még a jeles napokat, de valódi tartalmat már nem adunk hozzájuk. Elfelejtettünk ünnepelni. Persze bizonyos kultúrkörökben gyorsabban felejtenek, míg máshol, ha nem is ragaszkodnak hozzájuk foggal-körömmel, de emlékezetükben tartják õseik szokásait. Elsõsorban a Távol-Kelet, India, Kína, Japán különös világára gondolok, ahol talán még nem tûntek el teljesen a szertartások, ahol még emlékeznek az ünnepek tisztaságára.

Egy, a múlt század elején tevékenykedõ japán mûvészettörténész, Okukara Kakudzo igen sokat tett életében azért, hogy átmenekítse kultúrájuk tárgyi és szellemi emlékeit az utókorra. Bontásra ítélt épületeket, kidobott képeket, elfeledett iratokat mentett meg az enyészettõl, ráadásul iskolát is teremtett, amelynek tagjai halála után még sokáig folytatták tevékenységét.

1906-ban jelent meg elõször Teáskönyv címû mûve a távol-keleti teakultusz alapjairól. Leírja benne, milyen hatást gyakoroltak egykor a japán teamesterek a közösségre és a kultúrára, mi mindent tettek azért, hogy a hozzájuk látogató emberek önfeledten élvezhessék az illatos füvek aromáját. Nem foglalkozásról beszél, hanem mûvészeti ágról. „A teamesterek úgy tartották, hogy csak azok értik igazán a mûvészetet, akik élõvé teszik hatását. Arra törekedtek hát, hogy mindennapi életüket a teaház magasztos eszményei vezéreljék.”

A teamesterek a szoba ízlésesen elrendezett tárgyaival, a tökéletesen elkészített teával, a hozzá méltó felszolgálással, illetve öltözettel és az összejövetel szertartásos befejeztével az ünnepek varázsát próbálták visszahozni a hétköznapokba. Mankót nyújtottak azoknak is, akik a nehézségek közepette már-már elvesztették szemük elõl életük egyetlen értelmét, a boldogság és az elégedettség megtapasztalását. Egyszóval a társadalom leginkább tisztelt és nélkülözhetetlen tagjaivá váltak.

Természetesen csak olyan társadalomban van és volt létjogosultságuk, ahol a belsõ értékek nagyobb hangsúlyt kapnak az emberek életében, mint a külsõ, anyagi világ. A 21. századi Japánban sem tartanak már olyan nagy igényt a szolgálataikra, mint korábban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már a múlt században is kiveszõben volt mesterségük. De a kultusz mégis életben maradt, sõt átterjedt Európába is, ahol kávéházak mellett ma már teaházakat is nyílnak a nagyvárosok elõkelõbb negyedeiben.

A kultuszból mára divat lett. A tea mégis megõrzött valamit mitikus történetébõl: „Az újkori ember mennyországát valóban darabokra zúzta a gazdagságért és a hatalomért folyó ciklopszi küzdelem. A világ vakon tapogatózik az önzés és a durvaság sötétjében. A tudás ára a lelkiismeretfurdalás; a jótett mozgatórugója a haszonlesés… Ám addig is igyunk egy korty teát. Az alkonyi nap fénye felragyog a bambusznádon, a kutak vígan csörgedeznek, s a teáskanna távoli fenyves zúgását idézi. Álmodozzunk a múlandóságról, a dolgok gyönyörû hiábavalósága után sóvárogva.”