Vörösvári Újság Online

Ki veszélyezteti a nemzeti identitást?
Részlet a Magyar Nemzet 2003. december 22-i cikkébõl

A Magyarország második legnagyobb példányszámú napilapjában megjelent cikk Guth Richardnak a Sontagsblattban megjelent kijelentéseire reagál, megszólaltatva Fogarasy Attilánét, a Vásár téri iskola igazgatóját és Heinek Ottót, az Országos Német Önkormányzat elnökét. A következõkben az õ véleményét idézzük:

Heinek Ottó, a magyarországi német kisebbségi önkormányzat elnöke úgy véli: szembe kell nézni a ténnyel, hogy a német–magyar együttélést a mai napig kölcsönösen kibeszéletlen, elfojtott, fájdalmas történelmi traumák árnyékolják be. Éppen a feloldás, a tisztázás jegyében rendezték meg nemrégiben a Magyarországi Németek Házában azt a kerekasztal-beszélgetést is, ahol a németség kitelepítése volt a téma. A vita során kifejtette érveit Csicsery-Rónai István is, aki a második világháborút követõen részt vett a kitelepítéseket lebonyolító kisgazda-kormány munkájában, és elmondták véleményüket a korral foglalkozó történészek is.

Csicsery-Rónai szavai szerint a németekkel történt embertelenségekért a gyõztes nagyhatalmak voltak a felelõsek, mivel õk kötelezték az akkori magyar kormányt a potzdami egyezményben foglaltak végrehajtására. A történészek ennek az elméletnek ellentmondó tényeket is felsorakoztattak. A vitán pedig jó néhány olyan idõs ember vett részt és szólalt fel, akit annak idején brutális módszerekkel ûztek el a hazájából, s ami akkor történt velük, máig nem tudták lelkileg feldolgozni – mondta el Heinek Ottó. Az elnök szerint tagadhatatlan tény, hogy voltak Magyarországon olyan idõszakok, amikor a kisebbségek – így a németség – erõszakos asszimilációja volt a cél, de errõl ma már nem lehet beszélni. A történelmi sebek begyógyulását pedig egyedül a józan, tisztázó igényû párbeszéd és a kölcsönös tolerancia segíti, nem pedig az indulatoktól fûtött kirohanások – szögezte le a Sonntagsblatt vihart kavaró írására utalva. Ennek elmélyítésére kellene törekedni…

Megjegyzések a Várhegyi Ferenc „Nemzetiségi indulatok” címû, a Vörösvári Újság novemberi számában megjelent cikkéhez:

Elõször is hadd köszönjem meg mint nem éppen indulatoktól fûtött, a mérleg jegyében született illetõ Várhegyi úrnak a megtisztelõ figyelmet. Az én célom sem a gyûlölet és az ellentétek szítása, hanem sokkal inkább a párbeszéd. Hiszen „egy nép fiai vagyunk” („Wir sind eines Volkes Söhne” – Hymne der Ungarndeutschen / A magyarországi németek himnusza), akkor is, ha mindegy, milyen okból kifolyólag – Várhegyi úr már nem szép német családnevét (Wippelhauser) használja.

Egyébként én nem véletlenül írom elõnevemet (Richard) ékezet nélkül: Hála Istennek, 1993 óta ez már megengedett. Én még „Gúth Richárd”-ként lettem anyakönyvezve. Fonetikusan. (Egyébként: ha minden rendben lenne, amit Várhegyi úr nem állít (pozitív!!!), akkor nem Várhegyi Ferencnek hívnák az urat, hanem Wippelhauser Franzl-nak, és ezt a cikket az elveszett (német) anyanyelven írta volna.) Én nem ítélek el egyéként egy vörösvárit sem, aki magyarul társalog. Nem, semmi esetre sem; éppen ez mutatja viszont nemzetiségünk elmagyarosodásának fokát.

„Fasiszta” – hangzott el egyszer a budapesti metró Arany János utcai megállójában, amikor egy magyar testvérnek a Szent Jobb-körmenet elõtt nemzetiségünk sanyarú sorsát próbáltam ecsetelni. Várhegyi úr teljesen realisztikusan látja, hogy nemzetiségünk „válságát” nem a Vásár téri általános iskolánál kell keresni. Mivel Magyarország mindig is a kisebbségek elnyomásának klasszikus országa volt és ma is az.

A Vásár téri Német Nemzetiségi Általános Iskola munkája mindenféleképpen dicséretes. Ezúton szeretném a tanárok önfeláldozó munkáját elismerni: édesapám iskolaéveihez képest (50-es, 60-as évek) sok javulás történt. De a mai helyzetet kielégítõnek nevezni teljesen elfogadhatatlan. Megértem a törvényi elõírásokat, de a nemzetiségi iskola heti 6 órás német nyelvû oktatása nem fogja tudni megóvni nemzetiségünket a teljes asszimilációtól. Egy székelyföldi magyar arcátlanságnak tartaná, ha a heti 30 iskolai órából csak 6-ot hallgathatna magyar nyelven. 150 magyarosító év megtette a hatását, Várhegyi úr, hiszen ezeket az alamizsnákat mi már isteni mannának tartjuk.

Mellesleg helytelen nemzetiségünk közelgõ halálát természetes asszimilációval magyarázni.
Nem! Könyörtelenül asszimiláltak minket.

1. Oktatási rendszer. Hány órában tanulta Várhegyi úr „õseink nyelvét”? Az iskola egy nép fennmaradásának alfája és omegája. „Nyelvében él a nemzet”– mondta valaha Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”. Hisz nem volt soha német iskola Vörösváron. És még mindig nincsen. A nagy fejlõdés ellenére. Hol vannak és voltak – kivételek mindig vannak - a német érzelmû tanárok? Sehol. A potenciális tanárok sokszor a tanárképzõkben vesztek el.

2. Egyház. A katolikus egyház a múltban a beolvasztás elõharcosa volt, és ezen nem változott semmi. Szerencsére itt volt nekünk Marlok apátplébános úr. De mi volt más helyeken? Vagy a harmincas években Vörösváron? Ohmüllner plébános alatt? Vagy ma (az erdélyi magyar) Boros plébános úr alatt. Nagyon tisztelem a plébános urat, akit jó lelkipásztornak tartok. És támogatja nemzetiségi törekvéseinket is. De be kell látnunk, hogy német nyelvû lelki szolgálat – a vasárnapi német nyelvû liturgián magyar nyelvû prédikációval és a hasonló felépítésû erdei kápolnain kívül – nincsen Vörösváron.

3. Közigazgatás. Hol tudta dédnagyapám, Andreas Manhertz a faluházán ügyeit németül intézni? És hogy néz ki ez manapság?

Vörösvári svábok, ébredjetek fel végre!
Úgy hangzott már Fogarasy igazgatónõvel folytatott telefonbeszélgetés folyamán is (és Várhegyi cikkében is), hogy én düsseldorfi szemszögbõl kritizálom a helyben folyó munkát. Külsõsként. Bizonyos tekintetben igen, ezt bevallom. De viszont van némi közöm Vörösvárhoz. Egyrészt édesapámon keresztül, másrészt pedig rokonokhoz, ismerõsökhöz és a katolikus egyházközséghez fûzõdõ kapcsolatokon keresztül.

Várhegyi úr azt mondja, hogy nincsenek bizonyítékai Bajcsy-Zsilinszky, a született sváb nemzetiségünkkel szemben táplált gyûlöletének igazolására (ezt az újdonsült történész, Guth Richard írja). Tudna segíteni a „Sonntagsblatt”, hogy Várhegyi úr megismerhesse ennek az úrnak a másik oldalát. Mert mi tudjuk, hogy õ egy „németfaló„ volt.

Ilyenkor jó újságot írni. Amikor egy cikk kapcsán országokon átívelõ vita alakul ki, amely nagyon fontos társadalmi, történelmi kérdéseket érint. Guth Richard a Sonntags-blattban reagált a Vörösvári Újságban a rovásírás oktatásáról általam írt cikkre, és ebben több, a magyarországi német kisebbség helyzetét érintõ kérdést is felvet. Olyanokat, amelyekrõl ritkán, vagy sohasem beszélünk, vagy nem is ismerünk. Lapunkban én is megírtam a magam válaszát, a Vásár téri Német Nemzetiségi Általános Iskola a Sonntagsblattban fejtette ki álláspontját, sõt, a problémával még egy országos napilap, a Magyar Nemzet is foglalkozott, 2003. december 22-i számában, a Látó-Tér címû rovatában. Guth Richard viszontválaszát pedig ebben a számunkban olvashatják. De azt hiszem, hogy a dolog még csak most kezdõdik el igazán. Úgy látszik, elérkezett az idõ, hogy alaposan megvizsgáljuk a magyarországi német nemzetiségi kisebbség, és azon belül a vörösváriak helyzetét. Talán ezek a sorok is segítenek ebben.

Elöljáróban hadd mondjam el, sajnálom, hogy Guth Richard nevét Richárdként írtam. Elnézést kérek érte, a jelek szerint nem voltam eléggé figyelmes. De úgy látszik, egy cipõben járunk, mert Guth Richard is eltévesztette a nevemet. Az én eredeti nevem ugyanis Wenczel, és nem Wippelhauser. Zenészcsaládból származom, apai nagyapám (aki Marlok István plébános osztálytársa volt Pilisszent-ivánon) és édesapám is a híres Mauterer zenekar tagjai voltak. Az idõsebbek ma is úgy ismernek, hogy én vagyok a „Wencz'l Feri fia”. Egyéves voltam, amikor a család Várhegyire változtatta a nevünket. Így látták jónak.

Ettõl még ugyanolyan sváb vagyok, mint bárki más. Nagyon rosszul esik, ha lefasisztáznak közülünk valakit. Magamat ismerve, mind az Arany János utcánál, mind pedig a Müller Kávéházban (a Vörösvári Újság 2003 decemberi számában olvasható az eset) keresetlen szavakkal igazítottam volna el azt a marhát, aki ilyet mond. És nem gondolom, hogy ettõl rosszabb magyar lennék. Sõt.

Ugyanakkor lényeges, hogy a Magyar Nemzetben megemlítik Tilkovszky Loránt tanulmányát, amely szerint például a dualizmus korában nagyon felerõsödtek a magyar asszimilációs törekvések. A második világháború utáni helyzetet pedig az én korosztályom szülei, nagyszülei is átélték. A kitelepítések idején a mi családunknak is készen állt a motyója, de hála Istennek, megúsztuk. Régebben, és még a közelmúltban is valóban sok baj ért minket.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy Magyarország ma is a „kisebbségek elnyomásának klasszikus országa” lenne. Guth Richardnak sok felvetésével egyetértek, de ezt erõs túlzásnak tartom. Kétségtelen, bõven van még teendõ. De ilyen alapon bármelyik európai országot, Németországot is beleértve, pellengérre állíthatnánk. Az európai népek történelmét napjainkig befolyásolják a nemzetiségi problémák. Mégsem mondjuk például Spanyolországra, hogy elnyomó ország.

Mivel minden népcsoport más és más helyzetben van, más és más módszerekkel kell küzdenie az érdekeiért. A törököknek Németországban, a baszkoknak Spanyolországban, az erdélyi magyarságnak Romániában, és a magyarországi németeknek itthon. Szerény véleményem szerint – Heinek Ottóval, a hazai német kisebbségi önkormányzat elnökével egyetértve – nekünk nem kardcsörtetésre, hanem párbeszédre van szükségünk. (Hiszen magam is tudom, hogy a „fasisztázás” miatti – egyébként jogos – indulatos reakcióm rossz válasz volna.) Valami olyasfélére, amelyet egyébként, kedves Guth úr, mi ketten folytatunk. A jelek szerint több kérdésben (lásd Vásár téri általános iskola vagy a történelmi sérelmek ügye) meg tudunk egyezni.

Ezért azt javaslom, hogy ébresztõfújás és erõs kijelentések helyett elõször is módszeresen, tudományos alapossággal tárjuk fel helyzetünket. Az eddig már megjelent tanulmányokat pedig ismertessük meg az olvasókkal. (Szívesen fogadjuk Guth Richard munkáit is.) Aztán egyezzünk meg abban, hogy mit akarunk elérni, és határozzuk meg a követendõ stratégiát. Majd pedig tárgyaljunk és dolgozzunk.

A magam részérõl a továbbiakban éppen ezért átadom a terepet másoknak is. Tudósoknak, politikusoknak, és mindazoknak, akik érdemben hozzá tudnak szólni a felszínre került problémákhoz. Remélem, ezzel sikerül egy olyan társadalmi vitát elindítanunk, amely mindannyiunk számára hasznos lesz.

Várjuk hát véleményüket, tanulmányaikat, gondolataikat. A Vörösvári Újság örömmel ad helyet ezeknek.

Christian Vetter – aki a Fetter-Fogarasy család õse, a legelsõ vörösvári német telepesek egyike, s a falu elsõ bírája volt – háromszor nõsült. Elsõ felesége körülbelül 1703-ban halt meg. 1704-ben Christian Vetter feleségül vette Feininger György özvegyét. Második felesége 1715-ben halt meg. A harmadik feleségével – Widerman Ignác özvegyével – 1718-ban házasodott össze.
Mindkét asszony elõzõ férjét a kurucok ölték meg.
(Forrás: Fogarasy-Fetter Mihály: Pilisvörösvár története és néprajza – A Fetter család története címû fejezet)

Hányan hallgatják a Tilos Rádiót?
Felmérések (hallgatottság alapján) szerint maroknyian, azaz pár ezren, azok is csak Budapesten.
Hányan beszélnek december óta a Tilosról, formálnak véleményt, jönnek indulatba vagy csitítanak?
Alighanem többen, mint az aktív hallgatók.

Hányan hallgatták a kilencvenes évek elején? Biztosan többen, mint napjainkban, mert vadásztak rájuk a frekvencia-rendõrök és ezáltal egészen bájos kis macska-egér harcot vívtak egymással, és a magyarba mindig szorul szolidaritás a mindenkori hatalom ellenében.

Ami elhangzott múlt év decemberében három adásban, azt kevesen hallgatták élõben, viszont a közvetve szerzett információkat mindenki elkezdte kiértékelni.
A magyarnak ilyen karácsonyi ajándék is jutott 2003-ban.
Döbbenetes, ami elhangzott, de döbbenetes, amit kiváltott.
Ami január elsõ két hetében történik, az alapján miért gondolja bárki is, hogy nála van az igazság, ami alapján õ megfogalmazhatja a többieknek, hogy egyszer és mindenkor lesz itt nemulass?

A legjózanabbul megnyilatkozók között volt a magyar katolikus egyházfõ, aki kardcsörtetéstõl mentesen, szolid, de határozott hangnemben fejezte ki gondolatait az inkriminált rádiómûsorokról.

Betiltani egy legális, frekvencia-használatti engedéllyel rendelkezõ rádiót?
A demokrácia nem betiltásról szól, hanem együttélésrõl és toleranciáról és a mindenkori egyéni felelõsök elleni fellépésrõl.

A teljesen nyilvánvaló vétkezõket szigorúan felelõsségre kell vonni, a megsértettektõl bocsánatot kell kérni, de miért kell ehhez betiltani egy egész rádiót?

Vagy a rádióban csak ezek az aberrált gondolatvilágú emberek dolgoznak?
Milyen igazságot akarnak a bosszúért lihegõk? A tiltás igazságát?

Úgy gondolom, a diktatórikus rendszerek velejárója a betiltás vagy a mézesmadzag rángatása, és ebbõl már kijutott nekünk legkevesebb 40 év, ezt a szellemiséget ne akarja ránk lõcsölni senki se!

A véleménynyilvánítás etikai normáit kell tiszteletben tartani, nem pedig visszahozni a kommunisták által alkalmazott kollektív felelõsségre vonás intézményét.

És végül: az utcára kiszabadult – a derék rendõröket is megtévesztõ –, zászlóégetõ csõcselék mennyiben különbözik a stúdióban részegen gyalázkodó megszólalótól és az õt mikrofonhoz engedõktõl?

Az erõszakban gyökerezõ szellemiség alapján semmiben.
Megjelenési formáját tekintve Néró is egy ember volt, csak szeretett gyújtogatni.

Örülök, hogy itt tölthettem az ünnepeket, immár másodszor vörösvári lakosként. Szép volt a díszkivilágítás, a fenyõfa a Városháza elõtt, csak a hó hiányzott.

Korábban nem érdekelt, tudok-e csekket feladni a postán – a plasztik kártyás-bankos nemzedékhez tartoztam. De a nyüzsgõ fõvárosi élettel együtt a telefonos banki ügyintézéseket is magam mögött hagytam. Tehát volt feladandó csekkem már január 2-án is, csakúgy, mint pár olyan embernek is, akik már nyolckor a csukott Posta ajtajánál várakoztak. Persze az is megér egy misét, hogy ilyen határidõket szabnak befizetésre…

Ám a postaajtó csukva maradt egész nap. Ráadásul nem is volt kiírva, mikor lesz nyitva legközelebb városunk egyetlen (!) postahivatala. (Szép nagy település Pilisvörösvár, sõt még a környékbeli városokból is járnak ide sokan, szerintem 15 000 embert ki tudna szolgálni még egy hivatal.) Zárójelben, nekem mesélte egy postai alkalmazott férje, hogy tudomása szerint a Posta 2-án szombati nyitva tartás szerint üzemel. És nem ez volt az egyetlen hely, ami ezen a szombatnak számító pénteken értesítés nélkül maradt zárva. Ugye, megjelenhet majd jövõ karácsonykor a fontosabb hivatalok ünnepi nyitva tartása itt az újságban?

Szerencsére nem kell gyakran orvoshoz vagy gyógyszerért mennem. Jó lenne, ha ez lenne jellemzõ becses városunk lakosságára is, de sok az idõs ember, akinek szüksége van orvosi segítségre, illetve gyógyszerre az ünnepek alatt is. Azaz csak lenne. Ezen túl: az újság is értesít minket az újszülöttek érkezésérõl, akik szintén igénylik az effajta gondoskodást is. Az anyukák egyike megfigyelte, hogy két gyógyszertárunk ügyelete oly remekül van összehangolva, hogy van olyan idõszak, mikor egyik sincs nyitva!

Épp ezért ne legyünk betegek se. Legalábbis ne este tíz után. Ugyanis akkor már nincs ügyelet – csak Óbudán legközelebb. Ez is gond?! Hiszen annyi kocsi van itt, hogy reggelente az ürömi elágazásig állnak sorban…! Bár büszke nem vagyok rá, de még nincs jogsim, és szerintem vannak egy páran még ilyenek itt. S ne legyen soha úgy, de megbetegedhetnek az autóvezetõk is… De ez szinte már szõrszálhasogatás.

Szóval, minden bizonnyal kipihente magát minden helyi hivatal. Itt az új év, új reményekkel – hiszen már csak pár hónap s bent leszünk az unióban. Éppen ezért kívánok mindannyiunknak európaibb boldog új évet!

December 20-án, szombaton adománygyûjtést szervezett a Plébániatemplom elõtt a Szociális és Egészségügyi Bizottság és a Fiatalok Vörösvárért Egyesület.

Köszönetet mondunk az összegyûjtött élelmiszerekért: a Krivinger zöldségesboltnak, a Margit minimarketnek, a Tácsik pékségnek, Halmschlager Antalnak – CBA, Havas Ferencnek, Boros Zoltánnak, a Sváb pékségnek és minden vörösvári adományozónak. Külön köszönet Kárász Ferencnek az adományok kihordásáért.

Köszönetet mondunk Fritz Tibor ügyvezetõ igazgatónak (Fawoud Kft.) a védõnõi szolgálat épületében két ajtó beépítéséért.

Nyáry Pál-díj A közigazgatásban eltöltött sok évtizedes kiváló munkájáért Nyári Pál díjban részesült Rubányi Istvánné.

Új padló a tornateremben Kicserélték a Vásár téri iskola tornatermének elöregedett linóleumpadlózatát.

Kõkonferencia Február 28-án ötödik alkalommal rendezi meg a Kõfaragó és Mûkõkészítõ Vállalkozók Országos Ipartestülete a gimnáziumban a Nemzetközi Kõkonferenciát.

Új vezetõ a Gyámhivatal élén 2004 januárjától a Pilisvörösvári Gyámhivatal vezetõje Farkas Istvánné.