Vörösvári Újság Online

„Az írnok, ha a (minta-)sort tudja, ha a leckét (jól) megcsinálja: valóban írnok.”
(sumér diák-szólás, Kr.e. 2000. Mezopotámia)

Ma már végérvényesen megdõlni látszik az a „tudományos” nézet, miszerint a kultúra valamikor a görögökkel kezdõdött, s azt megelõzõen csupán vad emberek primitív csoportjai népesítették be a Földet. Az eddig „tudományosan alátámasztottnak” nevezett elképzelések szerint az õsember egy határozott pillanatában úgy döntött, hogy lemászik a fáról, és addigi életét felcseréli egy komfortosabb barlanglakásra, miközben szorgalmasan hajkurássza az állatokat és gyûjtögeti a bogyókat. A barlangokban, ahol hivatalos állásfoglalás szerint az elõdeink tûz mellett kuporogva rágcsálták a lábszárcsontot, õsrégi, 400-800 ezer éves barlangrajzokat is találni. Sõt, a „fiatalabb” (30-35 ezer esztendõs) ábrázolások mellett írások és õsi számjegyek is vannak. Nem vitatható, hogy ezek az alkotások emelkedett szellemi tevékenység szülöttei. Ezt bizonyíthatja az a tény is, miszerint a neandervölgyi ember 1500-1700 cm3-es koponyatérfogata messze meghaladta a mai emberét, mely mindössze 1300-1400 cm3.

Ezek szerint létezett egy õsi kultúrához tartozó, szellemileg fejlett embercsoport? A Darwin-követõk bizonyára felszisszennek ezen, és tovább kutatnak az „elveszett láncszem” után, mely bizonyíthatná, hogy a majmok leszármazottai vagyunk. Azonban a láncszem még mindig nincs meg, viszont van egy 115 ezer éves koponya alapján készült portré, mely egyáltalán nem egy majomember vonásait mutatja, sokkal inkább hasonlít egy mai polgárra. Akárcsak azok a Kína területén fellelt, 5000 éve eltemetett holttestek, melyeken szabásminta alapján készült ruházatot, gyapjú öltönyt és mívesen kidolgozott bõrcsizmákat találtak. A sós földbe temetett testeket az enyészet szinte egyáltalán nem kezdte ki, csupán a vízveszteség következtében zsugorodtak össze egy kissé. Eredeti magasságuk nem másfél méter, ahogy a kor emberérõl az „ismeretterjesztõ” könyvek megírják, hanem átlagosan két méter lehetett.

Ezeknek a meglepõ felfedezéseknek kapcsán kezdett kutatómunkába Varga Csaba, aki olyan bizonyítékokra bukkant, melyek egyértelmûen alátámasztják, hogy már az õsidõkben is léteztek emberek, akik civilizált módon éltek, és magas szellemi tudás birtokában ismerték az írás tudományát. A szerzõ gazdagon illusztrált könyveiben emlékanyagokon keresztül mutatja be az írás fejlõdését, miközben utánajár, valójában mikor keletkezett az ábécé, és milyen üzenetet hordoznak az egyes jelek. Választ kaphatunk rá, mit jelent országunk címere és a kettõs kereszt, s ennek kapcsán mit jelképez az országalma, illetve, hogy mi köze van mindennek egy sumér írásjelhez. Bizonyítja, hogy a sumér írás a Kárpát-medencébõl származik és az egyiptomi íráshoz hasonlóan az õs-ábécén alapul. Bemutatja, hogyan épül fel a hieroglif-írás, melybõl az olvasó is láthatja, mennyire egyszerûen értelmezhetõvé válik az õsegyiptomiak írásképe, ha ismerjük annak logikai hátterét. Ugyanígy igaz ez a kínai és más népek írására egyaránt.

Az elsõ „Jel, jel, jel” címû könyvét két másik kötet követte, melyekben igazolja, hogy a magyar nyelv õrzi legtisztábban, mondhatni változatlanul a kõkor nyelvét és gondolkodásmódját. A szerzõ egy 15 ezer éves arcképcsarnokot is bemutat. A remek kõkori rajzok szépen öltözött, borotvált, divatos frizurát viselõ férfiakat, nõket, gyerekeket ábrázolnak. 10-12 ezer évvel ezelõtt a Kárpát-medencébõl terjeszkedés indult szerte a világon, és ez a hatalmas, nagy tudású nép belakta az egész Földet. Így aztán tévedés azt hinni, hogy késõbb egy húszezer fõs magyar nép száguldozott keresztül-kasul Európában, és mindenfelé emlékeket hagytak maguk után. Miután bekövetkezett ennek a hatalmas, több tízezer éves kultúrának az összeomlása, megpróbálták feléleszteni, de igazán már sosem sikerült. A hunok idején volt ennek utolsó virágzása, s rajtunk, örökösökön múlik, lesz-e újabb virágkor.

(A Varga Csabával készült interjút a Pilisvörösvári Nemzeti Körök Híradójának korábbi számában olvashatták)

A szerzõ eddig megjelent könyvei:
A JEL, JEL, JEL az õs-ábécét mutatja be 35 ezer évvel ezelõttõl napjainkig.
AZ ÕSI ÍRÁS KÖNYVE megismertet, miként írtak ezekkel a betûkkel.

A KÕKOR ÉLÕ NYELVE pedig azt a ma is élõ nyelvet tárja fel, amelyhez az õsi ábécét, a hozzá tartozó négyféle írásmódot és a pont-pont-vesszõcske számírást kitalálták egykoron.

A kötetek megvásárolhatók egyes könyvesboltokban, illetve megrendelhetõk a kbaranyi@freemail.hu internetes címen, valamint a 06-20-314-7651-es telefon-, és a 06-26-567-014-es faxszámon.

„A háború a politika folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel” – írta Karl von Clausewitz. Az 1800-as évek elején tevékenykedõ porosz katonai teoretikus egykor a napóleoni harcok tapasztalatait összegezte A háborúról címû mûvében. Manapság gyakran hallhatjuk politikusoktól, elemzõktõl vagy katonáktól a 200 évvel ezelõtt élt gondolkodó szavait, sõt tõle származtatják azt a ma már teljesen elfogadott és közhelynek számító nézetet, hogy a politikusok egy egész ország sorsát tartják a kezükben, így a politika tényleges és felelõsségteljes szerepkörrel bír: A politikus és a politika dönthet jól és rosszul, döntenie azonban kell. Ha nem dönt, az is döntés.

Clausewitz örökségét követve állította össze és jelentette meg Hermann Róbert legújabb könyvét, amely egy új sorozat nyitókötetének is számít. A háborús korszakok csatáin és ütközetein keresztül szeretnék bemutatni, a Zrínyi Kiadó közremûködésével, a magyar történelem egészét. Az elsõ kötet az 1848-1849-es szabadságharc eseményeit tárgyalja egy kicsit másképp, mint ahogy eddig megszokhattuk. A hadiesemények bemutatását nem csupán a tervek, hadmozdulatok és összecsapások leírása jelenti a mûben, hanem a kor tágabb politikai körülményeinek ismertetése is.

A kötet a korszak politikatörténetével indít, azaz felvázolja a Habsburg-birodalom akkori helyzetét Európában. Ezt követi a hadszíntér és a közlekedési lehetõségek, majd a szembenálló haderõk bemutatása. Innen tudhatjuk meg azokat a fontos háttér-információkat, amelyek valójában már a kezdetektõl befolyásolták a háború kimenetelét, az ütközetek sikerét. Ilyen háttér-információnak tekintik Magyarország földrajzi fekvését is, amely alapjaiban meghatározta a sikereket, de a kudarcokat is: Szerintük olykor elõny, olykor hátrány, hogy északról és kelet felõl oly nagy védelmet nyújt a Kárpátok, viszont nyugat felõl egy teljesen védtelen ország terül el, egy elképesztõen kezdetleges úthálózattal.

A szabadságharc 11 csatájának és 28 ütközetének leírása színesen illusztrálva, térképekbõl, életrajzokból, jelentésekbõl, visszaemlékezésekbõl, levelekbõl áll össze. Mindezek közelebb hozzák a harcokat, hiszen háborúban az emberi tényezõktõl nagyon is sok függ.

A szerzõ gondos levéltári kutatásokat végzett Ausztriában, ennek köszönhetõen a felidézett összecsapások után statisztikai adatokat is közöl: a szemben álló erõk létszámát és a veszteségeket. Hangsúlyozza, hogy a csaták jelentõsége és a veszteség nem feltétlenül állt arányban egymással. A pákozdi csatában például a bevetett erõk vesztesége nem érte el az egy százalékot, míg a kisebb jelentõségû móri ütközetben a magyarok közel harminc százaléka esett fogságba (a halottak száma itt is elenyészõ volt).

Egy hiánypótló könyvet tarthatunk a kezünkben, amely nemcsak tartalmában, de küllemében is igényes, értékes munka.