Vörösvári Újság Online

Vajon miért érez késztetést az ember arra, hogy napokig-hetekig faragjon-kalapáljon-csiszoljon egy darab rideg, élettelen követ vagy könyékig vájkáljon a nyálkás agyagban, mígnem az valamilyen formát ölt: nagy hasú, széles csípõjû termékenységszobrot, a bibliai Dávid feszülõ izmú alakját vagy egy gondolkodó, töprengõ, magába forduló embert. Hiszen a kõ, agyag, gipsz vagy bronz akkor is csak lélek nélküli, holt anyag marad, utánzat csupán. Vagy mégsem? Értelmetlen, fölösleges idõpocsékolás mindez vagy valami megnevezhetetlen, céltudatos csoda?

A willendorfi kicsi kõszobor ismeretlen õskori faragója, Michelangelo vagy Rodin egy percig sem töprengett ezen a kérdésen: tudták, hogyan kell lelket lehelni a holt anyagba, arcvonásokat álmodni a márvány erezetébe, bronzba önteni a mozdulatot.
A mûvészet olyan varázslat, amely nélkül az ember roppant józanul, árván és hideglelõsen érezné magát az üres világegyetemben.

Aki látta ifjabb Peller László szobrait a Közösségi Ház márciusi kiállításán, pontosan érti, mirõl beszélek. Az ott kiállított néhány portré mintha csak példázata lett volna annak, hogyan lehet az emberi lelket ábrázolni, s elevenné tenni a dermedt anyagot. Engem különösen Borbála címû gipszszobra fogott meg. A már korántsem fiatal nõi arcon csodálatos, finom szomorúság tükrözõdik. Ezt a bölcsen beletörõdõ szomorúságot az élet kódolta az asszony vonásaiba. Nem perlekedõ, vádló arcvonások ezek, hanem a fiatalság hajdani szépségét és gondtalanságát is õrzõ, az elmúlás fájdalmát hordozó, az élet egyszeri és megismételhetetlen voltára figyelmeztetõ lélekkontúrok.

Aki néhány ujjmozdulattal ennyi mindent képes elmondani egy emberrõl, aki így ki tudja tárni az emberi lelket, az igazi mûvész. Ifjabb Peller László, ha pusztán csak kedvtelésbõl is alkot: mûvész, az emberi lélek szobrásza.

Ifjabb Peller László 1967-ben született tõsgyökeres pilisvörösvári családban. Kora gyermekkora óta szeret rajzolni, mintázni, faragni. Az általános iskolai tanulmányai befejeztével a családi hagyományokat követve megszerezte a kõfaragó szakmunkás bizonyítványt, majd az édesapja mûhelyében dolgozván, munka mellett elvégezte a Képzõ- és Iparmûvészeti Szakközépiskola kõszobrász szakát.

A kõszobrász mesterek elsõsorban épületek díszítõelemeit, dombormûveit, szobrait szokták elkészíteni, legtöbbször minta alapján. Õ azonban kõszobrászként is szeret egyedi szobrokat alkotni. A kõszobrászat és a szobrászmûvészet között keskeny mezsgye húzódik, s õ ezt a mezsgyét rendre átlépi még a megrendelésre készülõ munkáival is.
Amikor kedvtelésbõl, a maga gyönyörûségére alkot, leginkább portrékat készít.
– Egy emberrõl a portré árul el a legtöbbet – mondja. – Ezt a mûfajt nem lehet megunni, annyira lebilincselõ, izgalmas. Nagyon érdekel az emberi arc, szeretem a karakteres arcokat, az idõs emberek törõdött és bölcs arcvonásait. Megindítják a gondolataimat.

Elsõsorban gipszportrékat készített eddig, mivel a napi kemény munka mellett ezek elkészítése igényli a legkevesebb idõt. A portrékat agyagba mintázza, majd gipszbe önti és különbözõ színezõanya-gokkal lefesti. Tervezi kõ-, bronz- és kovácsoltvas szobrok készítését is, ezek azonban jelentõs költséggel járó, idõigényes technikák.

Voltaképpen mûterme sincs, portréi Szabadság úti házának szuterén helyiségében sorakoznak. Itt fedezte fel õket Dávid László festõmûvész, aki rögtön látva a bennük életre kelõ tehetséget, felajánlotta, hogy rendezzenek közös kiállítást a Közösségi Házban.

– Nagy lökést adott számomra ez a tárlat, nagyobb kedvvel, lendülettel fogom ezután készíteni a munkáimat, és szeretnék minél több technikát kipróbálni. A kiállítás emlékkönyvének beírásaiból kitûnt, hogy az embereknek tetszenek a szobraim, és örömet szerzek velük. Ez jó érzés a számomra, és arra ösztönöz, hogy még több idõt szakítsak a napi feladatok mellett a szobrászkodásra – tervezgeti lelkesen a jövõt a kõszobrász-szobrászmûvész.

A tehetség búvópatak, amely elõbb-utóbb napfényre jut. Örülök, hogy ifjabb Peller László lélekszobrait láthattam, és megcsodálhattam a Közösségi Ház-beli kiállításon. Õszinte kíváncsisággal várom a folytatást, az új szobrokat, s tárlatokat: az új varázslatokat és örömöket.