 |
|
|
Tunéziai tél – avagy bringás edzõtábor AfrikábanA Pilisvörösvári Cross Country Club – azaz a PCCC – ez év januárjában a tunéziai Sousse városába utazott, hogy az ottani kellemes tavaszban kedvére tekerhessen, még ha csak országúton is.
Már az induláskor tudtuk, hogy jól döntöttünk az idõzítéssel, mert hatalmas havazás búcsúztatott, ami ráadásul ki is tartott egy hétig, mint utólag hallottuk. Benkó László túravezetõ azonban megnyugodhatott, mert mindenki megérkezett idõben Ferihegyre, és az összes biciklit is rendben eltüntették repülõnk hasában. A repülõút kissé nehezen emészthetõ volt az arab zenével kísért felismerhetetlen mártásos halebéd miatt, de kárpótolt a ragyogó napsütés és a majdnem 20 fok, mely a fekete kontinensen fogadott.
Néhányunknak, akik elõször vittük magunkkal kerékpárjainkat nyaralni, kissé nyûgös volt a cipelése, de mindenestül eljutottunk a Hotel Marhabába, ahol kedvesen fogadtak minket minden pakkunkkal együtt.
Kitelepített honfitárs idegenvezetõnk a szállodáig vezetõ úton tájékoztatott, hogy mikhez tartsuk magunkat. Például ne igyunk csapvizet, mindenhol és mindig alkudjunk, és minden szállodai alkalmazottat örvendeztessünk meg borravalóval, amikor csak alkalmunk nyílik rá. A legjobban az tetszett, hogy a hozott pénzt át kellett váltani tunéziai dinárra, és el is kellett mind költeni, mert tilos (!) kivinni az országból.
Kicsomagolás után a hegyi bringások már el is indultak utazástól kissé merev lábaikat bemelegíteni, ahogy a késõbbiekben is tették. Mi, vérbeli turisták tovább hallgattuk az idegenvezetõt, aki a választható kirándulásokról mesélt.
Már elsõ este elkezdõdött a szokásos felnõttek és gyerekek között zajló játék. Nevezetesen, amikor a bölcs felnõtt aludni küldi az általa felügyelt kiskorút, aki engedelmesen eltûnik szobájában. Persze csak addig, míg tiszta nem lesz a levegõ, mikor a bölcs felnõttet már elnyomta a buzgóság. Ennek ellenére mindennap letekerték õk is a napi edzéspenzumot. Hiába, jó erõnlétük van városunk ifjú bringásainak.
Elsõ afrikai reggelünkön kiadós reggeli és kis tengerparti séta után a nem sportos különítmény is nyeregbe pattant. Aki eddig nem tudta volna, annak elárulom, hogy remek sportemberek alkotják a PCCC-t. Ezt azért hangsúlyozom, mert érdeklõdésüket a csodás környezet iránt lecsökkentették arra az idõre, amíg keményen tekertek 60-80 kilométert. Utána fedezték fel a helyi érdekességeket.
Szóval amíg õk izzadtak, addig mi célba vettük a Medinát, azaz az óvárost, a folyton dudáló és igen gyorsan haladni próbáló autók között. Ez komoly teljesítmény volt a magyar közlekedési viszonyokban megedzõdött biciklisnek is! Addig nem értettük, hogy miért nem hozsannázott hosszasan idegenvezetõnk a Medináról, de hamar rájöttünk. Mi szerettünk volna körülnézni, esetleg vásárolni, ám ez egy olyan piacon, ahol szinte minden négyzetméteren megélhetésükért küzdõ árusok vannak, nem egyszerû. Hiába volt megtekintésre érdemes az ott lévõ vár, és az óvárost körülvevõ fal, a minden elképzelhetõt egyfolytában tukmáló arabok között ez kissé macerás volt. Bámulatos volt, mennyi hülyeséget szövegeltek magyarul. „Szerbusz, vízibusz, trolibusz, Friderikusz”, de a legszebb a „csá csumi csá – Majka papa”…! Ez az ózdi gyerek tényleg sztár, ha már ott is ismerik. És ezek után még gyerekek utazni akartak kétkerekûinken, míg néhány „üzletember” meg akarta vásárolni azokat – persze jóval olcsóbban, mint amenynyibe került, és pláne annál, mint amennyit nekünk ért.
Mire kiverekedtük magunkat a városból, hogy ne csak toljuk értékes gépeinket, eleredt az esõ. Szerencsére ez volt az elsõ és az utolsó esõ ottlétünkkor. Így hát az uszodában „erõsítettünk”, és este bebizonyítottuk, hogy van, amiben partiban tudunk lenni a profikkal – például activityben.
Harmadik nap megtudtuk, mit is jelent „sokat” tekerni – persze önmagunkhoz képest… El Kantaoui kikötõjébe még simán eljutottunk, így vidáman fényképeztük a jachtokat, motorcsónakokat és kalózhajókat (!). Ám Hergla 20 kilométerre lévõ várát merészség volt megcélozni. Benkó kapitány csapatának természetes majd' százasával maga alá gyûrni a kilométereket egy falatnyi nyeregben ülve. De számunkra, emelkedõ úton és szembeszélben a töredéke is túlzás. Így bármennyire fájt, közvetlenül a cél elõtt visszafordultunk. És onnan még haza kellett tekerni… Így rájöttünk, hogy a 15 km-nél messzebb lévõ szépségeket négy keréken fogjuk meglátogatni.
Azért este a helyi hangulatfelelõs hívására olyan táncbemutatót tartott az egész vörösvári kompánia, hogy irigykedett a szálloda minden lakója. Még akkor este két magyar lány elhívott minket focimeccsre. Hiszen Afrika-kupa volt! És Sousse-ban is játszottak, amit abból is láthattunk, hogy egész nap tülkölõ és nemzeti színû zászlókba burkolózott autók köröztek a városban. Miattuk nem jutottunk el a meccsre sem. Hiába fociztak egy kb. húszezres stadionban, ahogy a taxisoktól hallottuk, 24000 algériai „szállta meg” Sousse-t.
Még õk sem jutottak be mindannyian, hát még mi!
Reggel kiflit majszolva megállapítottuk, hogy az elõzõ napi teljesítményünk magába foglalta az aznapi adagunkat is. Ezért sétáltunk egyet a környéken, és megszerveztük hétvégi programunkat. Elcsábultunk a kétnapos Szahara-túrára, a mountain bike-osok úgyis tudnak vigyázni magukra!
Utunk két legfantasztikusabb napjára indultunk szombat hajnalban. 1100 km leküzdése volt a cél, és már elsõ állomásunk is többórányira volt. El Jem római kori amfiteátrumáról híres, ahol oroszlánok rabszolgákat fogyasztottak el vacsorára, a közönség szeme láttára. Eztán Matmata, fõként berberek lakta városát vettük célba. A leglakájosabb földbe vájt házban, Fathma néninél megvizsgálhattuk, hogyan élnek évszázadok óta a sivatag lakói. Azért a fejlõdés õket is elérte, parabolaantenna virított a ház tetején, azaz a felszínen! És még az is a fejlõdéshez tartozik, hogy turistákat engednek házaikba. Fathma néni ezért is lett világszerte híres, mert õ volt az elsõ, aki rájött, hogy ezért szép pénzt kap.
De amit ezután láttunk! A Star Wars filmek ismerõi bizonyára irigykednek, hogy a Tatooine bolygón játszódott jelenetek helyszínén jártunk – ami ráadásul egy Tataouine nevû város közelében van. Luke Skywalker egykori otthonában ma étterem mûködik. Mi is ott költöttük el ebédünket. Jól keresnek ma is a filmbéli jelenetekkel kitapétázott falú lepusztult kricsmiben.
A nap fõ attrakcióját Douzban, a sivatag kapujában ejtettük meg. Hagytuk magunkat teveháton himbáltatni a Szaharában, a lenyugvó nap fényében, liszt finomságú homokban. Már az is röhejes volt, hogy egy csíkos lepedõt és fezt adtak ránk, és tevegelési diplomát ígért az idegenvezetõnk, ha le- és felszálláskor nyeregben maradunk. Persze kiderült, hogy nem véletlenül ígérte ezt. Az én tevém miután felállt, újra leült, így már indulás elõtt megtudtam, miért ígért diplomát. Aztán séta közben vezetõnk szabadjára engedte egyik állatát, amelyen pont olyasvalaki ült, aki semmiképpen nem szeretett volna önállóan tevegelni… De összességében örültünk, hogy ezt is kipróbálhattuk.
A mozgalmas nap után a sátorszerû szálloda is tökéletesen megfelelt – hiába, Sousse-ban el voltunk kényeztetve –, csak a skorpiók aggasztottak kicsit. Õk a sivatag mellett élnek, bár még sosem találtak ebben a szállodában. Ehhez képest hajnalban halálra rémített egyikünket egy kis példány.
Még a szemünk is alig nyílt ki, de a programban a Chott El Jerid-sóstó közepén a napfelkelte megtekintése szerepelt, tehát kelni kellett. Mesés szépségû volt, sókristályokat is gyûjtöttünk a már korábban elraktározott sivatagi homok mellé. Mire melegen sütött a nap, mi egy datolyaültetvényen hallgattuk a magyar nyelvû idegenvezetést, egy arab datolyatermesztõtõl! Aznap sem volt lazítás, dzsipekbe zsúfoltuk magunkat, és az Atlasz bércei közé hajtottunk. A hegy arról is híres, hogy sok növény nem terem meg rajta. Datolyaligetek és vízesések szakították meg a kövek egyhangúságát, melyeken akkorákat ugrált az autó, hogy komoly ijedséget okozott néhányunknak. Ugyanis sofõrünk úgy érezte, hogy a 80-90 km/h sebesség megfelelõ a hegyi ösvényeken. Ezután boldogan süppedtünk buszunk kényelmes üléseibe, és hallgattuk idegenvezetõnk kultúrtörténeti elõadását. A két nap során, amíg úticéljaink között száguldottunk, lelkesen mesélt az országról.
Bár az iszlám negyedik legnagyobb szent városában, Kairouanban a mecset mellett álltunk meg, bemenni csak a mellette álló szõnyegboltba mehettünk. Ugyanis turista csak délelõtt teheti be lábát egy mecset udvarába, és nézhet kicsit körül. Ám a házilag csomózott, több ezer csomóból álló csodák sem nyújtottak utolsó látványt, és az áraik is vonzóak voltak némelyikünknek. Hazaérkezés után kimûvelt fõvel megnyugtattuk bringásainkat, hogy azért haladtak napközben vérben ázó utakon, mert minden család birkát vágott az ország legnagyobb ünnepének tiszteletére.
Hétfõn levezetésképpen visszatértünk El Kanatouiba, míg a profik valamely távolabbi célt hódítottak meg. A szállodában összepakoltunk, és kimentünk napozni a szélcsendes és gyönyörû tengerpartra. Néhányan be is merészkedtünk a vízbe, de csak annyira, hogy elmondhassuk, be mertünk menni az alig 18 Celsius fokos tengerbe. Azt hiszem, legtöbbünk a nyár közepi Balatonhoz és a görög tengerhez van szokva.
Kedden már kipattantak szemeink a sokadik hajnali felkeléskor, lévén repülõnk kora reggel indult. Hazaérkezéskor vigasztalt, hogy januárhoz mérten tavaszi idõ fogadott. Jót kuncogtunk magunkban, hogy a kint töltött egy hét alatt itt kemény hideg és sok hó volt.
Ugye említettem, milyen jókor utaztunk el igazi tavaszban kerékpározni!?
Döbrössy Tamás
Wellness a kúria határában
Divattá vált Deákot emlegetni, személyére hivatkozni, életét, munkásságát felmagasztalni. Ez mind rendjén is van, hiszen Deák valóban rendkívüli ember volt, akit méltán helyez el az utókor a legnagyobb magyar államférfiak között. Bár sanda a feltételezés, mégis kissé gyanús, amikor valakit hirtelen elõhúznak a nagy arcképcsarnokból, fõleg amikor ebben az országban már övezte kimagasló figyelem és elismerés Kossuth Lajost, akiben némi munkásmozgalmi vonásokat is felfedezni vélt a kádári kurzus, ugyanakkor hallhattuk Görgey Artúr becsmérlését és persze szembeállítását Kossuthtal, de ha csak a közelmúlt feltámasztott Széchenyi-kultuszra gondolunk, belõle is kaptunk milliárdos költségvetésû filmet, tervet, kártyát, majd egy elegánsnak nem nevezhetõ fordulattal emlékének, jelentõségének lelazsálását.
Ideálra persze szükség van, ezért is gondolták valakik, hogy beújítanak nekünk Deák Ferencz(sic!)cel.
Deákkal nem lehet különösebben mellétrafálni, az õ életét nem lehet hosszan tartó viták sorozatában oly szenvedélyesen méltatni és lehúzni, mint a díszes kortársakét.
Akik most divatba hozták Deákot, azok arra is figyeltek, hogy szülõfalujában – Söjtörön – tartsanak kihelyezett kormányülést. Az emlékezetes kormányülés, majd a külügyminiszter egyszemélyes bocsánatkérése méltán égette bele magát a négyévenként felértékelõdõ átlagpolgár agyába és ha másért nem is, hát a szolid árfekvésû, Rózsadombról hozatott menü miatt mindenképp.
Deák, bár Söjtörön született, nemesi elõnevét mégis Kehida után kapta, mivel korai árvasága miatt a család kehidai birtokára került és közel 50 évig ott is élt. A mostanra emlékház minõsítést kiérdemelt kehidai kúria felújításában és helyrehozatalában a deáki reneszánsz sokat segített.
Ezért hálát senkinek sem kell rebegni, vélhetõen nem a híres család hagyta szinte teljesen lepusztulni a XIX. században még pezsgõ napokat látott kúriaépületet.
Az élet már csak azért is hasznos, mivel iskolai tanulmányaimból valahogy kimaradt számomra annak tudata, hogy van valahol Magyarország nyugati felében egy kis község, mely Kustánnyal együtt kimondva egy kicsit nyelvtörõnek hat, ahol a Haza mondott Bölcse életének nagy részét leélte.
Kehidakustányba azonban nem Deák Ferencért mennek a népek, sokkal inkább az ott felépített gyógy- és élményfürdõ nyújtotta lehetõségek és a kipróbált szobáztatók címlistái vonzzák a kikapcsolódásra vágyókat.
A falu szélén, a gyógyvizes bázison felépült wellness-centrum igazán pompázatos, a bejutásra legalkalmasabb idõszak a hétközi napok és még csak azt sem lehet mondani, hogy az árak a budapesti fürdõkkel, uszodákkal összehasonlítva jelentõsen túlképzettek lennének.
„Karórás” rendszerben mûködik, ami színek szerint is, meg persze a fizetett idõtartam szerint is két, ill. háromórás, valamint egész napos ott tartózkodást tesz lehetõvé. 6 év alatti gyerekek számára ingyenes a belépés, 14 éves korig, ill. nyugdíjasként az egész napos jegy alig 900 Ft.
A kabinok tiszták és a karórára mûködnek, a fürdõ területén több vonalkód-leolvasóhoz hasonlító szerkezeten lehet megtudni, hogy mennyi idõ van még hátra és melyik kabint kell nyitnunk. Értelemszerûen a jól bevált, pesti uszodákban honos „kabinos úr v. néni” itt nem létezik, viszont a legnépesebb csapat az éberen felügyelõ és cirkáló takarító személyzet.
A február végi idõpontban tett látogatás nem csigázott fel bennünket a kinti medencék igénybe vételére, ezért maradtak a vízesésekkel kombinált, hangulatfényekkel megvilágított belsõ medencék, a több mint 100 méteres, félig zárt élmény-csúszda, valamint a félelmetes erejû, több ponton elõbukó masszázs rendszerek.
A szauna-blokk is kifogástalan: négy, egyenként tízszemélyes, különbözõ hõmérsékletekre hevített, zenét sugárzó kabinba lehet beülni, majd csobbanni a kavicságyas lehûlõ medencékben.
A pihenést és relaxációt kényelmes napozóágyakon, a nyüzsgéstõl távol lehet megejteni.
Persze két nap termálázás után kicserélõdik az ember, kisimulnak az idegei, nem ismer bõrére és nemcsak a vacsorához issza a sört.
A lényeg, hogy egy darabig nem akar fürdõvizet látni.
Toronyi Zoltán
