 |
|
|
ÁroktemetésKét éve jött divatba az ún. árkok betemetése. Felhangzik balról is, jobbról is, de igazán egyik oldal sem jutott el széltõl-szélig.
Ezért is volt oly valóságos a 10 számú fõútvonal budapesti közigazgatási határának közelében beszakadt úttest és a vele létrejött közel 20 méteres árok, hiszen itt nagyon is pragmatikus ároktemetésbe kezdtek a hibaelhárító szakszolgálatok. Félnapos megfeszített munkával betemették a lyukat, és kivitelezésük gyümölcsét átnyújtották az autós népeknek.
Az öröm nem sokáig tartott, már másnap újra beszakadt a frissen helyre állított úttest, hogy majdnem két hétig tartó munkálatoknak adjon méltó terepet.
A szakemberek persze hamar rájöttek, hogy gyors munkát itt nem lehet végezni, mert nemes egyszerûséggel hiányzik az útmenti töltés, és hiába cserélnek nyomócsöveket, temetik be a gödröt, támfal hiányában az csak ideig-óráig bírja.
Hova lett a támfal?
Természetes támfal persze volt, az út mentén sorakozó fák gyökereikkel adtak stabilitást és tartották az utat, amíg a közelmúltban valaki engedély nélkül kivágta õket, és jócskán elhordta a támfaltartó földet.
Hogyan történhetett ez meg a budapesti bekötõ utak egyik legforgalmasabb viszonylatában anélkül, hogy bárki szót emelt volna ellene?
Indulatot felesleges táplálni, hiszen ez az ország tele van ilyen csuda dolgokkal.
Ahol egy vállalkozó a budai oldal védett hegyén, védett épületének tövénél alig feltûnést keltõ mixerautókkal látványteraszt építtet, ahol fémgyûjtõk több kilométeren keresztül felszedik a vasúti síneket, ahol egy ámokfutó belga frivol eleganciával átgázol a szlovák-magyar határon, ingyen megtankol, és nyugodt eleganciával bekvártélyozza magát a Kálvin téri szállodába, milyen alapon keltene hatósági érdeklõdést az ürömi domb alatt a támfal eldózerolása, legkevesebb – engedély nélkül.
Végtére jó hely is lehetne ez a leendõ uniós ország ezekkel a kicsinyes bosszantásokkal együtt is.
Az árkot elõidézõ töltéshiányra akár magyarázatot is lehetne találni, arra is, hogy másfél héten át Vörösvár egész csendes hellyé vált csúcsidõben – ebben persze segített Solymár is, Üröm is – de arra már nincs igazán jó magyarázat, hogy azok a sokat emlegetett felelõsök – rendõrségi szóhasználattal élve –, ismeretlen elkövetõk miért nem rokkannak bele a számonkérésbe?
És ez a kis 20 méteres gödör-bosszúság mi ahhoz képest, hogy Ukrajnában egy folyón átívelõ hidat loptak el, amivel az egyik települést hosszú idõre elvágták a külvilágtól?
Tényleg kicsinyesek vagyunk.
Toronyi Zoltán
Ki sajátít ki? Avagy földet vissza nem adunk?
Az elmúlt hónapokban találkoztam néhány emberrel, akik afelõl érdeklõdtek, hogy nemrégiben levelet kaptak az önkormányzattól, amelyben vételi ajánlatot tesznek a tulajdonukban lévõ, a tervezett kulturális-sportcentrum területén fekvõ ingatlanukra. Õk vagy alacsonynak találták az összeget vagy a jövõben más felhasználási funkciót szeretnének a földjüknek. Ezért gondoltam, megér egy misét a kisajátítás, elsõre ijesztõnek tûnõ – lehet, hogy tényleg ijesztõ – intézményét bemutatni. Elõre bocsátva csak annyit, hogy senkinek nem kell attól tartania, hogy ha nem fogadja el az ajánlatot, elõbb-utóbb elveszti a földjét, és még pénzt sem lát belõle.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya az I. fejezetében az Általános rendelkezések között mondja ki, hogy „13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.” Ez az a szabályozás, amelyet a „magántulajdon szentsége” kifejezés alatt érteni szoktunk. Ez a fogalom jelentõsen szûkült az évszázadok során, azonban a polgári demokráciákban a mai napig lényegében ugyanazt takarja. Az egyik lehetõség, amely korlátozhatja a magántulajdont, illetve pontosabban a tulajdonnal való rendelkezési jogot, a kisajátítás intézménye, ezt rögtön az Alkotmány következõ bekezdésében találjuk „(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekbõl, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.” Ennek részletes szabályait a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejû rendelet tartalmazza, amelyet a rendszerváltás után a jogállamiság követelményeinek megfelelõen jelentõsen módosítottak és azóta is több alkalommal változtattak meg, a legutóbbi változás éppen 2004. I. 1-jével lépett hatályba.
„E törvényerejû rendelet célja, hogy az általa meghatározott közérdekû célra kisajátítás útján kivételesen lehetõvé tegye – azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében – nem állami tulajdonban lévõ ingatlanok tulajdonjogának megszerzését az állam vagy a helyi önkormányzat részére.” Az idézett szöveg az említett törvényerejû rendelet 1. §-ában olvasható, látható, hogy az Alkotmány által megszabott feltételeket ismétli meg. Tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy a kisajátítási eljárásra kivételesen, közérdekbõl azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében kerülhet sor. Tehát senkinek nem kell attól tartania, hogy tulajdonát egy állami vagy önkormányzati döntéssel elveszik és nem kap, vagy csak jelképes ellenértéket kap, amint erre a szocialista államberendezkedésben rengeteg példa volt. Talán saját családi történelmükben is találunk erre példát.
Egyébként ingatlan tulajdonjogát kisajátítással akkor lehet megszerezni, ha az adásvétel útján nem lehetséges. Az adásvételi szerzõdés megkötését különösen abban az esetben kell meghiúsultnak tekinteni, ha a kisajátítást kérõ ajánlatát a tulajdonos vagy más kártalanításra jogosult a kézhezvételtõl számított 30 napon belül nem fogadja el, illetõleg arról nem nyilatkozik. A kisajátítással az ingatlan az állam vagy a helyi önkormányzat tulajdonába kerül.
A törvény teljes felsorolást ad azokról a közérdekû célokról, amelyek megalapozhatnak egy kisajátítási eljárást. Számunkra az elsõ két pont érdekes:
4. § (1) a) állami vagy helyi önkormányzati szerv, valamint az e szervek mûködéséhez szükséges gazdasági, igazgatási, oktatási, közgyûjteményi, közmûvelõdési, szociális és egészségügyi létesítmény elhelyezése; b) város- és községrendezés.
Erre a két pontra hivatkozhat az önkormányzat az esetleges kisajátítási eljárás során. Tehát bizonyítania kell, hogy a fenti feltételek fennállnak és kivételesen fontos a kisajátítani kívánt ingatlan megszerzése, mert a tervezett beruházást másképpen nem tudják megvalósítani.
Térjünk rá a kártalanításra, gyakran a sajtóban tévesen a kártérítés szinonimájaként használják ezt a kifejezést, hiszen a kártalanítás a jogszerûen okozott kár megtérítését szolgálja. A kártalanítást csereingatlannal, pénzben vagy mindkettõvel lehet nyújtani. A pénzbeli kártalanítás összegét szakértõ állapítja meg, mind az államigazgatási, mind a bírósági eljárásban. A tulajdonosnak a kisajátított ingatlanért megfelelõ kártalanítást kell kapnia, amelynek összegét a jogszabályban meghatározott tényezõk együttes mérlegelésével kell megállapítani. Ennek során a bíróságnak arra is figyelemmel kell lennie, hogy azonos adottságú ingatlanok kisajátításáért járó kártalanítás összegének kiszámításánál azonos elvek érvényesüljenek (BH 1984. 445.). A kisajátított ingatlanért járó kártalanítás a tulajdonost illeti meg.
Hatásköri és eljárási szabályok:
A kisajátítási eljárást az ingatlan fekvése szerint illetékes megyei, fõvárosi közigazgatási hivatal vezetõje folytatja le. A kisajátítási eljárás kérelemre indul. Az azonos célra irányuló, több ingatlant érintõ kisajátítási kérelmet a megyei, fõvárosi közigazgatási hivatal vezetõje egy eljárásban (egy határozattal) köteles elbírálni. Tehát az esetünkben a tervezett sport-kulturális centrum megvalósítási területén fekvõ valamennyi ingatlan egy eljárásban kerül elbírálásra. A megyei, fõvárosi közigazgatási hivatal vezetõje a kérelem alapján köteles elbírálni, hogy a kisajátítás közérdeket szolgál-e, a közérdekû célt a kisajátítani kért ingatlanon indokolt-e megvalósítani, s fennállnak-e a kisajátítás egyéb feltételei. E feltételek hiányában a kérelmet el kell utasítani.
A megyei, fõvárosi közigazgatási hivatal vezetõje határozata ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs, a fél azonban a kisajátítási határozat bírósági felülvizsgálatát kérheti.
A perre a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény XX. fejezetének rendelkezéseit azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a pert a kisajátítást kérõ ellen is – esetünkben az önkormányzat – meg kell indítani, és abban a bíróság a kisajátítást kérõ kérelmére soron kívül járhat el. A bíróság, a felperes kérelmére, mind az egész eljárás jogosságát, mind a kártalanítás összegének mértékét felülvizsgálhatja.
A magam részérõl csak remélni tudom, hogy nem fog sor kerülni kisajátításra ezen a területen és a felek meg tudnak egyezni, vagy az önkormányzat felülvizsgálja koncepcióját, amely még igen kevéssé körvonalazódott, és csak különbözõ sajtónyilatkozatok alapján tájékozódhatott az állampolgár arról, hogy pontosan mirõl is van szó.
Az biztos, hogy egy ilyen eljárást végigvinni az önkormányzatnak kifejezetten drága, ahol ilyen nagyszámú helybeli választópolgár a tulajdonos, mint a Vörösváron kisajátítani kívánt terület, akár politikai bukáshoz is vezethet. De az biztos, hogy népszerûséget nem szerez, hiszen senki sem szereti, ha tulajdonát – még ha kártalanítás ellenében is – elveszik.
dr. Biró Benjamin
Tuti gyõzelem!
Az egyik legnagyobb példányszámú országos napilap szerkesztõsége fotópályázatot hirdetett a minap a „Hónap kátyúja” címmel. Az ötletet a fõvárosban található rengeteg kátyú adta. Úgy vélik: a kátyúkkal a fõváros elsõ lehet a közmûvesített Európában!
Ez a hír eszembe juttatta (naponta „közlekedek” rajta, így már majdnem megszoktam az áldatlan állapotokat) kis városunk legtöbb és legnagyobb kátyúkkal rendelkezõ utcájának esélyeit.
– Arról az utcáról van szó, amely – Vörösváron egyedülálló módon – még az „átkosban” az ott lakók összeadott pénzébõl, tanácsi támogatással készült. Az itteniek ugyanis nem vártak senkire és semmire, amikor megunták a sárdagasztást!
– Arról az utcáról van szó, amelyet az idõ vasfoga azóta több helyen kikezdett, de az illetékesek évrõl évre csak foltozgatják a hibákat, a teljes felújítást minden eddigi önkormányzati testület (a mostani is) csak halogatta. (Tán csak nem az itt lakókra várnak?)
– Arról az utcáról van szó, amelyet lassan két éve egy felhõszakadás hömpölygõ sárzuhataggá változtatott, melynek kapcsán az akkori polgármester sürgõs intézkedést ígért a csapadékvíz elvezetése érdekében.
– Arról az utcáról van szó, amelyben ez az írásban megígért intézkedés „természetesen” ígéret maradt.
– Arról az utcáról van szó, amelyen azóta is (vízelvezetés hiányában) az utcán hömpölyög vagy éppen tengernyi tócsákat alkotva áll az Õr-hegyrõl, a Kálváriáról és a kertekbõl lefolyó esõvíz és hólé – alámosva ezzel a kátyúzások alkalmával betömködött anyagot, aminek aztán a fagy könnyen adja meg a kegyelemdöfést.
– Arról az utcáról van szó, amelyet a hétvégi telkeken folyó építkezésekhez szükséges anyagokat szállító több tonnás teherautók naponta – többször is végigmenve rajta – tovább rongálnak.
– Arról az utcáról van szó, amelyet a gáz-, valamint a csatornavezetékek fektetése után ugyanúgy aszfaltoztak vissza, mint a kátyúzásokkor. Ezért aztán mára már szinte teljes hosszában egybefüggõ kátyúrendszert alkot.
– Arról az utcáról van szó, amelyrõl az elõzõ polgármesternek és testületnek az volt a véleménye: igaz, hogy szinte járhatatlan, de mégis aszfaltburkolata van, ezért a földutakat kell elõször burkolattal ellátni. Ügyes érv!
– Arról az utcáról van szó, amelynek már a vásártéri viacolorral való találkozásánál „vizesárokkal” veszi kezdetét az utca végéig tartó 1500 méteres akadályverseny. Ez helyettesíti a startvonalat.
– Arról az utcáról van szó, amelyen terepjáróval sem egyszerû dolog végigmenni, nem is látni errefelé csak szolgálati (önkormányzati tulajdonú) gépkocsival közlekedõ vezetõ önkormányzati tisztségviselõket. Õket is csak akkor, ha muszáj erre jönniük vagy eltévedtek.
– Arról az utcáról van szó, amelyen a gyerekek öt éves kor alatt csak felnõtt kezét fogva kelhetnek át biztosan úgy, hogy nem tûnnek el valamelyik kátyú mélyén.
– Arról az utcáról van szó, amelynek eddigi minden önkormányzati képviselõje választási programjának kiemelt célja volt a rendbetétele. A cél mindegyiknél megvalósítatlan maradt.
– Arról az utcáról van szó, amelyen minden évben többször és többen végigmennek – vörösváriak és idelátogató vendégek egyaránt – felkeresve az erdei kápolnát pünkösdtõl kezdõdõen, és viszik „jó hírét” a nagyvilágba.
– Arról az utcáról van szó, amelynek gépkocsival rendelkezõ lakói ezért aztán azt fontolgatják, hogy a súlyadót nem fizetik be és abból (újra) összefogva rendesen megcsináltatják az utat. Ahogy ismerem õket, mindkettõt képesek megtenni. (Ez egy pozitív polgári engedetlenségi akció lenne!)
– Arról az utcáról van szó, amelynek kátyúi mellett a fõváros kátyúi „aszfaltszú” rágta lyukacskáknak tûnhetnek.
– Arról az utcáról van szó, amelynek legkisebb kátyújáról beküldött fotóval is magasan elnyernénk nemcsak a hónap, de akár az év kátyúja címet is.
Kár, hogy a fõdíj nem aszfaltozás!
Ifj. Viola János
Nagyjaink
Kissé meglepett a Vörösvári Újság februári számában megjelent szerkesztõségi üzenet, amelyben „nagyjainkat” ért egyoldalú vádakról olvastam. Azt gondoltam, hogy a Bajcsy- Zsilinszky-idézetek egyértelmûek voltak. Számomra legalábbis igen. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy Bajcsy-Zsilinszky a jövõben is megérdemli-e a „nagy” jelzõt. „Nagyjainkról”, vagy legalábbis akiket „nagyjainként” ismerhetünk meg az iskolában, szeretnék szólni. Ez volt a tisztelt szerkesztõség kérése is. Illyés Gyulát ki is emelte a szerkesztõbizottság „nagyjaink” közül.
„Ezeket a németeket nem gazdasági szükségbõl telepítették ide – hisz volt itt magyar –, hanem pusztán politikai céllal – a magyarság nyakára, a magyarság megtörésére. Ez teljesen sikerült – az õsmagyar nevû falvakból csak a név maradt magyar, az utolsók elsüllyedését – Hidasét, Székelyét például – még szemünkkel láthattuk...”, olvashatjuk a népi író „Honfoglalók között” címû riportjában (Szabad Szó, 1945. április 22.). „Egye fene a svábot”, hangoztatta ugyanõ egy másik alkalommal. A népi írók – mindenek elõtt Illyés Gyula és Szabó Dezsõ – sajnos elkötelezett hívei és propagálói voltak nemzetiségünk 1946-tól kezdõdõ elûzésének. Azt hiszem, még jó néhány vörösvári családban emlékeznek az összepakolt batyukra, az 1946 utáni jogfosztottságra.
A nemzetiségünkkel szembeni ellenérzések sajnos végigkísérik a magyar irodalom mûvészi szempontból számos értékes egyéniségének munkásságát. Petõfi (Petrovics) Sándor, a szlováknak született költõ vers formájában ekképpen fakadt ki: „Mit nem beszél az a német / Az istennyila ütné meg! / Azt követeli a svábság: / Fizessük az adósságát. / Ha csináltad, fizesd is ki, / Ha a nyelved öltöd is ki, / Ha meggebedsz is beléje, / Ebugatta himpellére!...”
De még az oly polgári Ady is megkérdezte: „Az álmosoknak, piszkosoknak / Korcsoknak és cifrálkodóknak, / Félig élôknek, habzó szájúaknak,/Magyarkodóknak, ködevôknek, / Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?”
Néhányan azt fogják mondani, hogy régen volt, ne szaggassuk fel a sebeket, hisz a történelmi események hevületében születtek ezek a gondolatok. Valahol azonban – azt hiszem – elgondolkodtatóak ezek a sorok...
Guth Richard
Olvasói kérés
Tisztelt Pilisvörösvári Önkormányzat
Az állattartásról (és ezen belül a sertéstartásról) szeretnék egy nyilvános tájékoztatót kérni, ami a település várossá nyilvánítása óta történt, és a megváltozott körülményekhez igazodik, valamint érvényben van.
Üdvözlettel: Vojnich József
Továbbra is várjuk olvasóink leveleit az újságban megjelentekkel, illetve városunk közügyeivel kapcsolatban.
– a szerkesztõség
Az 1848. március 15. emlékére a Hõsök terén megrendezett városi ünnepségen a Magyar Demokrata Fórum Pilisvörösvári Szervezete képviseletében dr. Biró Benjamin elnök helyezett el a forradalom és szabadságharc hõsei emlékére koszorút az emlékmûnél.
Álljanak most ehelyütt Petõfi Sándor sorai, amelyek ma is reménnyel töltik meg szívünket:
BIZONY MONDOM, HOGY
GYÕZ MOST A MAGYAR...Bizony mondom, hogy gyõz most a magyar,
Habár ég s föld ellenkezõt akar!
Azért nem gyõzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar...
Mikor gyõznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicsõ lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors õriz engemet,Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsõéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midõn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midõn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!Marosvásárhely, 1849. március 6-7.
