 |
Volt a világon egyszer…
Dr. Rubányi István haláláraMár jócskán benne jártunk a fürdõszezonban, amikor megjelent. A Slötyi mai állapotából majdnem lehetetlen rekonstruálni az akkori környezetet, amely – és ezt nem csak a megszépítõ idõtávlat okozza – már-már idilli volt.
A falu és a környezõ települések magukra valamit is adó, napbarnított ifjai a Szentiván felõli parton gyûltek össze, ott, ahol a partfal a legmagasabb. Szorgos kezek egy fejesugrósáncot is emeltek ide, ahol a férfiasabb, vakmerõbb fiúk, hosszú nekifutás után testükkel húztak ívet a fûzfabokor felett, mielõtt a vízbe csobbantak volna.
Pokrócon ülve, kisebb csoportokban beszélgettek, nevetgéltek a barátok, haverok és csatolt részeik, vidáman évõdve köszöntötték az újonnan jötteket, akik megálltak egy-egy baráti társaság pokróca mellett, és elkezdték ledobálni magukról szerény nyári öltözetüket.
Feltárultak a frissen érkezettek fecske vagy bikini által takart idomai, amelyek abban a korban nemigen viselték magukon a body building-szalonok gyárilag tervezett dizájnját, ha valaki izmos volt, az vagy a kétkezi munkától, vagy az aktív sportolástól volt az. A szabadabb pályán mozgók már csokoládébarna színûek voltak, a vizsgaidõszakot töltõ diákok pigmentációja a magukkal szemben tanúsított szigortól függött.
István megállt a „Tacsáék” pokróca mellett, és miután kihámozta magát a ruháiból, láthatóvá vált, hogy a strandpopulációtól élesen elütõen a bõre tejfehér. Harsány kacagás kísérte a mûveletet. Õ, kivárva a beálló csendet, a maga hasonlíthatatlanul diszkrét modorában megszólalt: „A nagy fehér ember megjött közétek!”
Számára a vizsgaidõszak befejezéséig nem léteztek nyári örömök. Ez volt a személyisége egyik, talán legfõbb vonása: vállalt kötelességek kompromisszumok nélküli, száz százalékos teljesítése.
Talán a másik lényeges tulajdonságára is fény derül ebbõl a jelenetbõl: finom, szarkasztikus humorára.
Szót értett õ vagánnyal és entellektüellel, lánnyal és fiúval, mindenki szerette, mert nem voltak pózai. Nem felelt volna meg a mai értelemben vett médiaszemélyiségnek. Nem volt szüksége semmilyen álságos komédiára. Felette állt õ ezeknek a dolgoknak.
Tette a dolgát, és néha megnyilvánult. Ki tudta várni az erre megfelelõ idõt és a módot. Az idõt, amikor meg kell, vagy amikor nyomatékkal lehet megszólalni, és tudta, hogyan szólaljon meg az adott helyzetben.
Ülünk egy polgári peres tárgyaláson, az ellenérdekû fél jogi képviselõje kivörösödött arccal a nyilait lõdözi. Mondhatnánk, összehord hetet-havat. Ami csak azért baj, mert õ is ügyvéd. Múlt idõk ügyvédei csak pirulnának azokon a jogi nonszenszeken, amikkel a kollega szünet és gátlások nélkül argumentál. Nem pirul, a mutatványával a képviselt fél elõtt akarja legitimálni magát. A bíró pedig? Ugyan már! Ha nem állnak meg a jogi tények, majd visszaveszünk belõlük a végén.
István vár, türelmes arccal, szenvtelenül. Csak akik ismerik, fedezhetnek fel az arcán egy nagyon pici malíciát. Mikor a kollega befejezte, visszafogott hangon megszólal: „Tisztelt bírónõ! Azért akad az elmondottakban néhány jogi tény és körülmény, amelyeket nem látok kellõen alátámasztva.” És jönnek logikus sorrendbe szedve, jogilag alátámasztva a tények, illetve fájó hiányuk, amely a kollega szárnyaló képzeletének nem tûnik sem fájónak, sem hiánynak, és abban sem akadályozza õt, hogy a korszellemhez hûen, üresen áradó verbalitásával megpróbáljon mindenkit legázolni. Ez itt nem sikerült. Rubányi ügyvéd úr visszafogott, logikus beszéde után kiderül: a kérdéses jogviszony sosem volt bizományosi, sõt az illetõ úr még megbízottként sem tudta eladatni magát stb. Az ellenérdekû fél képviselõje összezavarodott, magabiztos beszéde megtört, a lufik eldurrantak. Most már számára is fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy Rubányi ügyvéd úr nem az õ szellemi-erkölcsi súlycsoportjába tartozik.
Állunk a Dorottya utcában. István felszállni készül a repülõtérre induló buszra. Elõtte egy idõs, szelíd nénike a kezében nagyobb címletû pénzt tart, és illemtudó, csendes hangján jegyet kér a marcona sofõrtõl, akiben túlteng az öntudat, és mint rögtön kiviláglik, a néprétegek megleckéztetésének hõ vágya is.
– Nem tudok visszaadni.
– Most mit csináljak? – kérdezi a hölgy.
– El kell menni felváltani.
A néni megszégyenülten elballag, ezzel le is kési ezt a járatot. István összehúzott szemmel figyeli a jelenetet, majd az elõkészített aprót zsebébe süllyeszti, és papírpénzt vesz elõ helyette a pénztárcájából. Az elõbbi jelenet készül megismétlõdni:
– Nem tudok visszaadni.
– Mi hát a teendõ? – kérdezi István, várakozással hangjában.
– El kell menni felváltani – sziszegi emberünk a fogai közt, gyûlölettel telve.
– Ön téved. A kezemben lévõ pénz az (akkor volt) Magyar Népköztársaság fizetõeszköze, továbbá én az utas vagyok, az én dolgom, hogy megfizessem a jegy ellenértékét, az öné pedig többek között az, hogy váltópénzrõl gondoskodjon. Végeztünk.
A sofõr egy pillanatig dühödten vicsorít, és levegõért kapkod. Láthatóan keresi a szavakat. István eközben szelíd türelemmel várakozik. A vezetõ feltépi a táskáját, amely tele van apróval, és idegesen leszámolja a visszajárót István kezébe, miközben fogai között köpi ki a keresett szavak szerényre sikeredett arzenálját, amely emígyen hangzik:
– Köszönöm a kioktatást.
– Szívesen, máskor is – felelt rá István higgadtan.
Ezek csak szilánkok, töredékek voltak Rubányi István életébõl. Holott az õ élete minden volt, csak nem töredékes. Majdnem teljes életet élt. Nagy ívût, elegánsat. De kimaradt belõle az a szakasz, amit az érett férfikor és az öregkor bölcsessége lényegített volna át. Ezzel minket is megrövidítettél, István. Nagyon fogsz hiányozni, üresebb lett nélküled a világ.
Dr. Kutas Gyula
* * *
Reményik Sándor
Az ismeretlen Istennek
Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenbõl - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága
Nem hajtottuk lelkünket igába,
Egymás lelkét prédának se néztük,
Szemmel nem vertünk, szóval nem igéztünk.Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlõk a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betûje, ha összevágott:
Újjongva hirdettük a rokonságot.S ha egymás lelke tájait bejárva
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: Bár nem az enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.
